„Jó film ez – ha alacsonyak az elvárásaid” – ítélkezik önkritikusan saját dokujáról Banksy a film előtt vetített, sajtótájékoztatót pótoló videóüzenetében. És valóban.
A Berlinálé első három napja után eldöntöttem: nem akarok többé gyerek lenni. E nyilasmisis megállapításra az vezetett, hogy a felnőtt filmesek ítélete szerint a gyerekkor meg nem értéssel, szenvedésekkel és megaláztatásokkal teli, ráadásul olyan traumák kora, melyek egész felnőtt életünket meghatározzák.
Vida Viktor. Ha egy felmérésben megkérdeznénk az idei szemlenézőket, ki ugrik be nekik elsőre az idei mustráról, ennek az eddig ismeretlen fiúnak a nevét legalább annyiszor kapnánk válaszul, mint Dyga Zsomborét vagy Hajdú Szabolcsét. Legalább.
Szimler Bálint: Itt vagyok
A Halálkeringő az utóbbi évek legrosszabb magyar filmje. Ez pedig azért nagy szó, mert tudjuk: erős a mezőny. A téves alapkoncepcióból kiinduló erőltetett forgatókönyv rossz, illetve inkább nem létező rendezéssel és jóindulattól függően helyzethez nem illően mívesnek vagy modorosnak nevezhető operatőri munkával került vászonra.
A világmindenségnek nincs középpontja és nincsenek határai.
A valóság határtalan.
A képzeletnek viszont a valóság szabja meg a határait.
Jim Jarmusch legújabb filmjében egy utazásra invitálja nézőjét, amely képzelet és valóság határának súlyos szövetébe vezet. A matéria szálai annyira egymásba keverednek, hogy könnyen elveszthetjük a fonalat, de épp ez a bonyolult sodrás tágítja az értelmezés lehetőségeit. A film mindvégig a néző türelmének határán, egy borotva kifent élén egyensúlyoz. Jarmusch semmit nem magyaráz; a történet mégis egységes, kimért ütemben, ráérősen halad a maga abszurd útján, egy határozott cél irányába, egy metronóm pontosságával, kizökkenthetetlen precizitásával a végső szótagig.
Nem ijednek meg tőled az emberek? Kinevetnek az öltözéked miatt? Közel 70 éve ugyanazt a ruhát hordod? Rendelj most! Csinos, piros horogkeresztet ábrázoló karszalagot ajánlunk, hogy divatos és félelmetes zombi lehess! Kezdj el visszaszámolni:
Ein, zwei, Die!!!
Óriási várakozás előzte meg James Cameron nagy dobásnak szánt filmjét, az Avatart, melyet sokan egyenesen a mozi megmentőjeként, mintegy messiásként vártak; és az előzetes kritikai fogadtatás csak fokozta a várakozást, hiszen a film látványvilága egytől-egyig mindenkit lenyűgözött. Miután átverekedtem magam a Cinema City csúfondárosan silány és felháborítóan múlt századot idéző, online-nak csúfolt jegyrendelő rendszerén, végül szigorú szemüvegem elé helyezhettem a foltoktól megtisztított 3D-s szemüveget, és elindulhattam a mozi történetének mérföldköveként aposztrofált filmes utazásra. Visszatértemkor számadást végeztem: az Avatar című dolgozatot bizony látni kell – de ennél több jót nehéz elmondani róla.
Ki is volt Gabrielle Bonheor ’Coco’ Chanel (1883-1971)? Az ő nevéhez köthetjük a Chanel világméretű divatbirodalmat, a dzsörzé kosztümöt, a ’little black dress’-t (kis fekete ruha) és az első „mesterséges” parfümöt, mely a desztillálási folyamat során természetes virágillatot árasztó aldehidekből készül (Chanel N°5). Coco Chanel használt először női ruhák készítéséhez tweed és gabardin anyagokat, melyek azelőtt csak a férfiak kényelmes öltözékét alkothatták. Eldobta a kényelmetlen, merev fűzőt, mely a nőkből természetellenes szobrot csinált. 1 millió dolláros szerződést kötött Samuel Goldwynnal, a 30-as, 40-es évek egyik neves független producerével, hogy ő tervezze a Palmy days (A. Edward Sutherland, 1931), a Tonight or never (Mervyn LeRoy, 1931) és a The Greeks had a word for them (Lowell Sherman, 1932) című filmek sztárjainak jelmezeit. Számos filmcsillag átvette a stílusát, többek között Grace Kelly és Audrey Hepburn is.
Audrey Hepburn a "little black dress"-ben
Mátyássy Áron a negyedik alkotó (Kocsis Ágnes, Faur Anna és Grigor Attila után), aki a Filmművészeti Egyetemen Grunwalsky Ferenc osztályában végezve elkészítette első nagyjátékfilmjét. Az Utolsó idők a 40. Magyar Filmszemle győztes alkotása, ugyanakkor a filmen még érződik az első alkotásokra jellemző kiforratlanság. Az Utolsó idők narrációjában fellépő motivációs hiányosságokat, és az ebből fakadó pontatlanul ábrázolt karaktereket azonban a kitűnő formanyelvi megoldások kompenzálják.
Tranzit blog
