„Egy csapat fiatal alkotó egy valóságosból előhív egy fiktív személyt.”1 Ez az első közös projektjük, egymást még épp csak megismerték, mégis, annyira rokon a képek világa, mintha egyetlen ember alkotásai lennének. Valójában hat különböző művészről van szó – Csapó Júlia, Farkas Aliz, Jóga Eszter, Orosz Borbála, Radetzky Anna, Sarfenstein Ditta –, akiket egy közös alkotóhét koncepciója köt össze. A kiállított alkotások alig egy hét intenzív közös munkával készültek egy általuk választott modellel együttműködve. A kiállítás címe, Bíbor, a felkért modell, Béres Bíborka nevét viseli, aki rendhagyó módon maga is mint alkotó, performanszművész, aktívan részt vett a folyamatban, viszont konkrét testi valója mégsem fedezhető fel a kész műveken. A szójátékszerű címadás is ezt sejteti: megőrzi ugyan a név magját, de a személynévből csak egy színárnyalat az, ami közvetlenül elérhető marad. Mivel a modell maga is mint művész van jelen, a művészet tárgyává a modell művészete, a performansz válik. Az alkotók túllépnek a test konkrét megjelenésén, az egyedi vonásokon. A mozgás nem csupán a test helyzetének megváltoztatásaként jelenik meg, hanem mint önálló művészeti alkotást, a maga teljességében ragadják meg.
Farkas Aliz: Tigrislányok 2022
A művek alapjául szolgáló improvizatív táncos performansz a természetes mozgások absztrahálásával és kreatív egymásba fűzésével az emberi testtapasztalatot összeköti egy rég elfeledett primer létmóddal. Az állati mozgást imitáló – szimbolizáló ember, és a performansz rituális jellege az archaikus kultúrák szertartásait idézi, és ahogy a kiállított alkotásokban is tükröződik, életre kelti azok egész szemléletmódját is. Visszatérünk az emberi lét határához, de nem azért, hogy a természettől való elkülönülés okát és módját fejtegessük, épp ellenkezőleg: túllépve a dualista paradigmán, az ember ismét egy egységes egész részeként jelenik meg, ami egyszerre magában hordozza az őt körülvevő élő és élettelen környezetet, ugyanakkor részét is képezi annak.
Csapó Júlia munkájában ezt az összefonódást ragadta meg a hús és a vér színeivel és egy sajátos narratívával, melyben a mozdulatok és gesztusok folyamába írt szimbólumokat bontotta ki. Több méter hosszú, szalagszerű festményén a nőalak folyamatos transzformációját követhetjük végig, ahogy különböző állatok és képzelt lények alakját veszi fel, elég, elporlad, megsemmisül, majd hamvaiból újjászületik, újjászüli saját magát. Farkas Aliz képének fókuszában szintén a mozgó test és környezetének viszonya áll: a szövetek, izmok, végtagok organikus színfoltjai a mozdulatok ívét követik, minden egyes gesztusban virágszirmokként bontakoznak ki a testrészek, visszaolvadnak a tájba és fordítva, a környezet mintha a mozdulatokat visszhangozná és bekapcsolódna a táncba.
Csapó Júlia: Changeling 2022
Az elkülönültség tárgyiasító, elidegenítő érzését meghaladva a dologi környezetünk szimbólumokon és jelképeken keresztül ismét élettel és jelentéssel telítődik. Ez a fajta nyitott, beleérzéssel és együttérzéssel telített figyelem az, ami tárgyiasítás nélkül megőrzi a modellt és művészetét a maga teljességében, és transzformálja egy univerzális fiktív alakká, akinek minden gesztusa tele van élettel és jelentéssel, aki lábujja hegyétől a feje búbjáig átéri az emberi, állati, tárgyi és transzcendens létezés széles skáláját. Egy ideális én alakja tűnik föl, de nem testi értelemben, hanem szimbólumokban. Orosz Borbála akvarelljein a befogadó közönség és a művész közötti szellemi kapcsolat a test anyagából szőtt hálóként jelenik meg, amitől a figyelem egyfajta taktilis minőséggel gazdagodik és a megértés aktív, teremtő oldalát hangsúlyozza. Jóga Eszter festményén a ritualitás és közösségiség tapasztalata dominál. A környezet dús zöld áramlásában árnyképszerű sematikus alakok állnak körül egy ragyogó testet. Az alakokban visszaköszön a természet finom akvarelles stílusa, de a hús vöröslő színében.
Jóga Eszter: Bíborka kertjében 2022
A közös munkáról és a kiállítás anyagáról egy zine is készült, amelyben az alkotók saját élményeikről, gondolati hátterükről és inspirációikról mesélnek képekben és írásban egyaránt. A kiadványt lapozva a hermeneutikából ismert „újrafelismerés” fogalma ötlött föl bennem: az újrafelismerés nem egyszerűen találkozás valamivel a szó köznapi értelmében, hanem az, hogy valamit úgy ismerünk föl, ahogyan már egyébként is ismertük, mintha a másikban tükröt tartanának elénk. Az alkotók a modell alakjába önmagukat is beleírták, és művészetéből merítve egy közös belső világot hoztak létre, amelyben a megértés és érzékiség egyszerre lép működésbe. „A láttatott alakok különös módon jobban hasonlítanak egymásra, mint a valós modellre. A festett, rajzolt, varrt vagy térben megszilárdult vonalak mintha a művek között átívelve egymás folytatásai lennének.”[1] A modell performanszát figyelve az alkotók saját testükként, saját mozdulataikként értik meg az előadót, és ezt az élményt transzformálják saját munkáikba. A művész önmagáról vesz mintát a báb maszkjához, és azt formázza át a modell vonásaira, vagy a modell után rajzol, de a kész képben saját arcára ismer.
Radetzky Anna: Sarjú 2022
Végső soron felmerül a kérdés, ki alkotott meg kit, de azonnal értelmét is veszti, ahogy önálló életre kel az új fiktív személy. A kiállítást egy performansz nyitotta meg, amelyben a kiállított báb, Sarjú visszatér a modellhez, akiről mintázták. Radetzky Anna bábja, egy emberarcú hibrid lény, a varázslatos mitológiai állatok nemességét idézi. Testét emberi és állati részek alkotják, leghangsúlyosabb az áttetsző, csigolyánként mozgó gerincoszlop, amelyre az erekkel és idegekkel átszőtt végtagok és az emberi maszk kapcsolódik. A modell testének eleven részévé szervesül, együtt mozognak, egymást mozgatják, majd egységük és elkülönülésük feszültségében vívódva végül leválnak egymásról. A performansszal a művészek szimbolikusan elhagyták a magukból teremtett világot, és átadták nekünk, hogy egy kis időre beleköltözzünk. Ahogy ők egymás művészetében magukra ismertek, mi is ráismerünk magunkra és egymásra ebben az izgalmas világban.
Orosz Borbála: Bent is kitárják testüket 2022
A Bíbor című csoportos kiállítás az MTRM Galériában (1084 Budapest, József u. 46) tekinthető meg november 11-ig.
A fotókat Csapó Júlia készítette.
Lábjegyzet:
[1] Farkas Alíz: i. m.
Végjegyzet:
Az idézett szövegrészletek Farkas Aliz kurátori koncepciójából valók.