Otthonról hozott attitűdöm a gyűjtögetés, a családi fotóarchívumot is én tartom rendben. Első munkahelyemen leggyakrabban az „Archiváljuk ezt is!” mondat hangzott el. Ilyen háttérrel nem csoda, hogy már az indulás évében rákattantam a Fortepan archívumra – azóta is lelkes turkálója vagyok –, és nem volt kérdés, hogy a Nemzeti Galériában nyitott időszakos kiállítást megnézem. Kíváncsi voltam, hogy ami digitális formában a neten működik, fog-e működni egy konzervatív múzeumi térben, analóg keretek közt.
A Galériában mindenképpen szokatlan válogatásról elképzelni nem tudom, miért oda került, de az igazságosság kedvéért tegyük hozzá: az anyag annyira sokrétű, hogy nehéz lenne neki olyan intézményt találni, ahonnan nem lógna ki. Eldönthetetlen, hogy fotótörténet, szociológia, történelmi dokumentumtár, vagy amatőr művészeti gyűjtemény-e.
Kihívás lehetett a rendezőelvet megtalálni, itt a térben valahogy vezetni kell a látogatót, ellentétben azzal, amikor az ember otthon ül valamilyen felület előtt, és tetszés szerint kattint vagy húzogat ide-oda, méghozzá úgy, hogy közben ne vesszen el a felfedezés öröme.
A kiállítás alapvető témája a 20. század, de az időbeli merítés ennél kicsit tágabb: a legkorábbi felvétel egy Kígyó téri kép (ma Ferenciek tere) 1890-ből, a legfrissebb 2019-ben készített várbéli sorozat, mely a 75 évvel ezelőtti ostrom egykori felvételeit ismételte meg mai környezetben. Ezt az anyagot nem kronologikusan rendezték el, hanem az emberi életre szakaszolva: gyerekkor, ifjúság, felnőtt évek, idősek. Így kapunk babaképet, csoportképet, esküvőt, pikniket, masírozást, elkapott pillanatokat és bénán pózolókat egyaránt a századfordulóról, háborús időkből, szocialista évekből vagy már a majdnem jelenből. Címtelen amatőr felvételek közt elismert fotósok munkái, egyszeri utcai arcok mellett híres emberek portréi.
Gyakorlatilag minden adott, hogy a látogatóra zúduló több, mint 300 kép totális káoszt hagyjon maga után. Az, hogy ez nem így történik, a nagyon tág tematikába iktatott, ügyes, mikroszintű tematizálásnak köszönhető. Ilyen például a nyílt és kevésbé nyílt játék a kontrasztokkal: századfordulós úrilányok képe alatt 80-as évekbeli lakótelepi punkoké, boltja előtt ácsorgó eladó szomszédja Kassák időskori portréja, és körülbelül ugyanolyan a kabátjuk. Termenként pár fotó vezet át egy-egy önálló válogatáshoz: az UVATERV archívumhoz, a húsz forintos bankjegy és modelljének történetéhez, Urbán Tamás és Szalay Zoltán munkáihoz, a sztereofotózáshoz, bűnügyi helyszínelő fotókhoz, kevéssé ismert, de fontos hagyatékot felhalmozó amatőrökhöz (Berkó Pál, id. Konok Tamás). Ezek a kivezetések minimalisták, nem tolakodók, mégis határozottak. A rávezető kép észrevétlenül simul a nagyterem tematikájába, a fehér üres térben színes csík húzza a szemet a külön szigethez.
A gyerekszekcióban szereplő kisiskolásokon keresztül adagolt 56-os szobordöntés – nem tudom, mennyire tudatosan – kis fricska a kényszeresen heroizált, tablószerűre gyártott központi emlékezetnek. Az UVATERV archívum exponálásához használt szocialista bölcsőde egy olyan értelmezési keretet kínál, hogy egykor az élet semmilyen szegmensét nem kímélte az államosítás.
A felhalmozott gyűjtemény saját magán keresztül a gyűjtésről, annak működéséről és a közösségi archívum jellegéről is mesél. A kiállítás a Vaskapu utcai lomtalanításból származó képek válogatásával fogad, mely egyfelől, az UVATERV szekcióval együtt, rávilágít az anyagmentés sok energiát igénylő, melós oldalára, másfelől szép portrét nyújt az amatőr fotózás természetéről, erényeivel (jól szerkesztett, ma már nem létező utcaképek, személyes társaságon keresztül az egykori szociális élet) és bakijaival együtt (egymásra exponálás, fél film kocka tekercs végéről, roncsolódott negatív). Amatőrök közreműködésével – frontfotósok felszerelése, a sztereofotózás, a kirándulós képeslap-biznisz – kapja a látogató a fotótechnika kis történeti leckéit is.
Az utolsó teremben aktivizálhatja magát az egyszeri néző, piszkálhatja a párba állított képeket, melyek közt csak néhány perc vagy akár évek teltek el. Közhelyesnek kellene lennie, de ehelyett csak megdöbbent a változások közt felfedezett állandóság: a felnőtt nő ugyanolyan kényszeredetten mosolyog, mint az egykori kislány, és ostrom után is kiülnek uzsonnára a szabadba, ámbár a kuglóf, tea és konyak helyett legfeljebb valami kétes lőre jut az asztalra.
Falnyi helyet kaptak az archívumot böngészők üzenetei a vonatkozó képekkel együtt, amikor keresgélés közben magukra, barátaikra, rokonaikra vagy az ellenőrzőjükbe írt intőjükre bukkantak.
Néhány extrát feltétlenül még említeni kell. Míg kétségkívül a modern történelem jó néhány legsúlyosabb pillanatát nézed (vagy éppen annak hiányát, lásd a holokauszt szinte teljesen hiányzó képi dokumentációjának szentelt részt), számos játék a személyesség dimenzióját erősíti. Például a háború utáni szocialista idők felvételeiből szerkesztett fiktív, átlagos utcakép, vagy a minden teremben fellelhető tabló a legtipikusabban és leggyakrabban fotózott témákból: kirándulás, autózás, szülinapok, karácsonyok. A kiállítást egy nagy asztal zárja, ahol szavazásra bocsátották a tucatfelvételek egy-egy mintapéldányát, hogy a jövőben közülük melyeket publikálják a Fortepan oldalon. Én a kajafotóra szavaztam, mert az sem az Instagrammal kezdődött. Nincs új a nap alatt, ami itt látható, azt már láttam valahol máshol, a saját vagy az ismerőseim életében. Kiégett tantestület már 1913-ban is létezett, ahogy politikus mellett dekorációnak használt gyerekek. Más is hordott a búcsúban horgolt pulcsit napszemcsivel, és mást is fotóztak már a hokedlire állított szülinapi tortájával együtt. Ma is tucatnyian feszítenek gyúrós pózban, bicikliznek a haverokkal, heverésznek fűben, pokrócon, tartják viccesnek az egymás ölébe ülős csoportképeket, menőnek az idétlen helyen pózolást, vagy büszkén vigyorognak divatosnak hitt lehetetlen ruháikban.
A Fortepan-gyűjteménynek mindegy, hogy hol böngészik: otthon a sarokban, buszon ülve a mobilon vagy egy hivatalos kiállító térben. Ereje pont ebben rejlik, a ráismerésben, hogy ott én vagyok, vagy akár én is lehetnék, mert pont olyan. Sikeresen tölti fel újra tartalommal és értelemmel azt a rojtosra használt kifejezést, hogy közösségi.
Minden múlt a múltam #huszadikszázad #privátfotó #Fortepan
Magyar Nemzeti Galéria
2019. április 16. – augusztus 25.
A kiállítás kurátora: Virágvölgyi István
Társkurátor: Tamási Miklós
Kurátorasszisztens: Madár Mária
https://mng.hu/kiallitasok/minden-mult-a-multam-huszadikszazad-privatfoto-fortepan/