Kritikám nem kíván politikailag állást foglalni, de politikai hovatartozástól függetlenül kijelenthetjük, hogy korunkban a fejlett világban mindenütt egyre jobban szétnyílik a társadalmi olló. A jelenség lényege, hogy a gazdagok gazdagodnak, a szegények szegényednek, miközben a középosztály vékonyodik. Ez a globális jelenség mindenkit, így természetesen a filmeseket is foglalkoztatja. A téma mégsem teljesen újkeletű a filmvilágban, jelen volt már Charlie Chaplin és Luis Buñuel filmjeiben is, viszont az utóbbi néhány évben feltűnően megszaporodtak a vagyoni és jövedelmi különbségekre és következményeikre reflektáló filmek és tévésorozatok. A midcult nagyjátékfilmek közül többet rangos díjban részesítettek fesztiválokon, erre remek példa a Joker (Joker. Todd Phillips, 2019), az Élősködők (Parasite. Pong Dzsunho, 2019) vagy A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness. Ruben Östlund, 2022). A kortárs mainstream közönségfilmek is gyakran nyúlnak ehhez a témához, becsomagolva azt egy-egy adott műfaj köntösébe: horror-vígjátékba (Aki bújt [Ready or Not. Matt Bettinelli-Olpin, Tyler Gillett, 2019]), krimibe (Tőrbe ejtve filmek) vagy akcióthrillerbe (Vadászat [The Hunt. Craig Zobel, 2020]). A téma tehát népszerű és hálás, a kortárs alkotók közül Adam McKay igencsak elkötelezte magát mellette. A rendező-forgatókönyvíró saját filmjeiben – például a Ne nézz fel (Don’t Look Up. Adam McKay, 2021) című filmjében – élesen bírálta a jelenlegi politikai-gazdasági elitet, és producerként is gyakran pártfogol a témába vágó alkotásokat. Gondoljunk csak a váratlan kritikai és anyagi sikert elérő A Wall Street pillangóira (Hustlers. Lorene Scafaria, 2018), illetve a HBO Utódlás (Succession. Jesse Armstrong, 2018-2023) című sikersorozatára, vagy kritikám tárgyára, A menüre (The Menu. Mark Mylod, 2022).
A menü cselekményének középpontjában egy külvilágtól elzárt, kis szigeten működő étterem áll. Az étterem igencsak drága, hiszen hetekre előre kell helyet foglalni benne, és exkluzivitását jól jelzi az is, hogy egy este csak tíz-tizenkét vendéget fogad. Ide érkezik meg egy csoport, akik luxusétteremhez illően vastag pénztárcával és nagy befolyással rendelkeznek. Az egyedüli kivétel a társaságban a hosztesz, Margot (Anya Taylor-Joy), akit partnere az utolsó pillanatban hívott el. A hétfogásos előkelő vacsora vendégeinek egy idő után embert próbáló feladványokkal és kegyetlen tettekkel kell szembesülniük. Ezekről az étterem karizmatikus és elszánt séfje, Julian Slowik (Ralph Fiennes) és az ő végletekig lojális csapata gondoskodik. Slowik és csapata az emberek halálát vagy megcsonkítását egy véres performanszként fogják fel, ahol a vendégek sem többek, mint „hozzávalók” a művészi szinten elkészített és felszolgált vacsorához.
A vendégek nem komplex jellemek, sokkal inkább típuskarakterek; a tehetős társadalmi réteg képviselői. Ezzel szemben Margot képviseli a nézők szemszögét, hiszen ő sem része a felső tízezernek. Csakúgy, mint a nézők többségének, számára is idegen és érthetetlen a flancos, gourmet konyhakultúra, amit flegma megjegyzésekben szóvá is tesz. Mivel a vendégek karakterei a társadalmi-gazdasági elitet vagy Margot esetében az átlagembert jelenítik meg, ezért a jellemük nem részletesen kidolgozott, hanem egysíkú, felszínes. További érdekesség, hogy a vendégek közül szinte mindenki párként szerepel: Margot és partnere Tyler (Nicholas Hoult), egy idős házaspár, egy kritikus és a szerkesztője, egy színész és az asszisztense. Minden párból kiemelkedik egy domináns fél (kezdetben Tyler, majd pedig a férj, a kritikus, a színész), aki mellett találunk egy neki alárendelődő passzív társat (kezdetben Margot-t, majd pedig a feleséget, a szerkesztőt). A fenti felosztás alól kivételt képez a három barát – Bryce (Rob Yang), Soren (Arturo Castro) és Dave (Mark St. Cyr) –, ők egyenrangú félként vannak jelen.
Azonban a szereplők között az étterem séfje, Slowik a legizgalmasabb figura. Slowik a munkájának élő, tökéletességre törekvő karakter, aki már szinte művészként tekint önmagára. Értelemszerűen az ételek kompozícióját tekinti művészetnek, és az haute cuisine-t, azaz a „magas” konyhaművészetet valóban könnyen párhuzamba állíthatjuk más művészeti ágakkal. A munkájának élő zseni azonban csak egy álarc Slowik részéről, hiszen valójában – ahogyan a film végén ezt Margot ki is mondja – már nem leli örömét a munkájában, megcsömörlött attól és a gazdag vendégeitől is, akik számára a vacsora csak egy újabb módja a felszínes flancolásnak. Mivel ő maga is a rendszer cinkosa, ezért dönt úgy, hogy végez magával, a csapatával és a vendégekkel a hétfogásos mestermű keretei között.
Bár közel sem annyira érdekes karakter, mint Slowik, de érdemes megemlékezni Tylerről is. A vendégek közül ő mutatja a legnagyobb érdeklődést és lelkesedést a vacsora iránt. Számára az éttermi vacsora és a találkozás a séffel olyan, mintha egy hírességgel találkozna. Lelkesedése már szinte a megszállottsággal ér fel, hiszen asztalt foglal magának az étterembe, pedig a többi vendéggel ellentétben tisztában van vele, hogy a halál vár rá. Ugyanakkor Tyler hozzáértése felszínes, hiszen kiderül, hogy a gasztronómiai ismeretei leginkább gasztro-reality műsorokból származnak, tudása felületes, így hiába szeretne többnek tűnni. Tyler tiszteletlenül viselkedik az alkalmazottakkal is, hiszen figyelmen kívül hagyja a főpincér kérését, hogy ne fotózza az ételt. Továbbá kudarcot vall a séf próbatételén is.
A menüt nem lehet egy konkrét műfajba besorolni. A filmet az IMDb-s adatlap a komédia, a horror és a thriller műfajba sorolja, nem alaptalanul. A filmbeli sok kellemetlen és nyugtalanító jelenet mellett számos mozzanat nevetést vált ki a nézőből (például a férfivendégek menekülése, a szülinapi torta, Margot megjegyzései). A vendégek teljesen ki vannak szolgáltatva egy kiszámíthatatlan séfnek és a csapatának, ami a nézőben fokozza a feszültséget (suspense). Bár a film mellőzi a horrorfilmekre jellemző természetfeletti és gore elemeket, bizonyos mozzanatok (a külvilágot elzáró sziget, az ottélők harmóniája a természettel, a kívülállók számára idegen viselkedésminták, egy külsős integrálása a közösségbe) felidézhetnek olyan filmeket, amelyek középpontjában egy szekta áll (lásd például A vesszőből font embert [The Wicker Man. Robin Hardy, 1973] vagy a Fehér éjszakákat [Midsommar. Ari Aster, 2019]). Hiszen a fanatikus séf és megszállott csapata párhuzamba állítható az említett horrorfilmek mániákus vezetőivel, és az ott szereplő szekták zárt világával, ráadásul ugyanúgy egy, a külvilágtól elzárt helyszínen zajlik a cselekmény. További párhuzam az említett filmekkel, hogy Tyler a Fehér éjszakák hősnőjéhez, Danihoz (Florence Pugh) hasonlóan szintúgy lehetőséget kap arra, hogy csatlakozzon a szektához, de vele ellentétben Tyler kudarcot vall. Negyedik, a komédiát pontosító műfaji megjelölés lehetne a szatíra, hiszen A menü komoly társadalmi kérdéseket feszeget fanyar humorral.
Kiemelkedő a filmbeli fényképezés, hiszen a fogások felszolgálását és bemutatását nagyon igényesen vették fel. Az egyes fogásokat gyakran felülnézetből láthatjuk, és a közelképek elősegítik, hogy jobban megcsodálhassuk őket. A beállítások a szinesztézia-érzékelésre próbálnak hatni. Sikerrel, mivel a nézőben a nyálelválasztás pusztán a képek látványától elindul. Persze nem csak az ételek kaptak szép beállításokat a filmben, a tálalás és a felszolgálást felvezető, illetve az azt követő pillanatokat szintén szépen fényképezték. Viszont az ételfogások és felszolgálásuk ábrázolását leszámítva nincsenek operatőri szempontból kiemelkedő képek a filmben.
Az ötletes gondolatok ellenére A menü sokszor felszínes. Mint korábban utaltam rá, a vendégek karakterei felületesek, ha úgy tetszik, egysíkúak. A szereplők között sem alakul ki minimális érzelmi kötődés sem. Egy szatíra esetében ez nem feltétlenül probléma, hiszen nem célja, hogy a karakterek szimpatikusak vagy emberiek legyenek. De egy túlélős, thriller-horror film esetében már nem ártana, ha valamelyik szereplőnek legalább minimálisan tudnánk szurkolni. Margot válik a film egyedüli túlélőjévé, de vele kapcsolatban sem alakul ki különösebb nézői szimpátia. Egysíkú, flegma jelleme miatt nem érdekes karakter, emiatt a rokonszenv sem lesz vele szorosabb, mint a többi vendéggel. A szereplők többségéhez hasonlóan az ő motivációja is kimerül annyiban, hogy nem akar meghalni. A megmenekülését is csupán annak köszönheti, hogy az időközben megszerzett többlettudására támaszkodva tesz egy megjegyzést a gourmet konyhakultúrára, és ez hatással van Slowikra. Ugyanakkor nem világos, hogy az utolsó fogás előtt vagy alatt a többi vendég miért nem próbál meg elmenekülni. A filmsztár George Diaz (John Leguizamo) még Margot szabadulása előtt megpróbált elmenekülni az álpartőr segítségével, ám ez a kísérlet kudarcba fullad, és azután beletörődik a halálába. Lehetséges, hogy felismerték, hogy ők egy romlott rendszer működtetői, és elfogadták, hogy bűnhődniük kell. Csakhogy pontosan ez a revelációs pillanat maradt ki a filmből.
Mint a bevezetőben megjegyeztem, mire A menü megérkezett a mozikba, már több hasonló témájú film és sorozat megjelent (lásd még A Fehér lótusz [The White Lotus. Mike White, 2021‒] és a Nyerd meg az életed [Squid Game. Hwang Dong-hyuk, 2021‒] első évadjait). Így A menü üzenete, miszerint a gazdagok kicsinyesek és felszínesek, már elkoptatott. Persze a filmnek Slowik kapcsán van egy másik üzenete is, mégpedig, hogy a karrier felívelése és az egyén boldogsága nem egyenesen arányos egymással. Lehetséges, hogy egy a témában jártasabb rendezővel, például a producer Adam McKayjel egy átgondoltabb, egységesebb filmet kaptunk volna. Így viszont be kell érnünk az inkább rutinos rendezőnek számító Mark Myloddal, aki korábban kisebb vígjátékokat – például az Ali G Indahouse-t (Mark Mylod, 2002) – és sorozatepizódokat (Utódlás, Trónok harca) rendezett. Ugyanakkor a végeredmény mégis több mint egy egyszerű tömegfilm.
Összegezve, A menü egy jól elkészített műfajmix, amelyet érdekes gondolatokkal fűszereztek meg. Ugyanakkor bizonyos hozzávalói üthetik egymást, valamint a mások által már sokszor megfogalmazott mondanivaló és a felületes karakterek miatt foghíjasnak érezhetjük a végeredményt. Talán az ismerős recept és annak sajátos változata mellé egy az alapanyagokat jobban ismerő séf kellett volna még. Így viszont a menü elfogyasztása után lehet ugyan hiányérzetünk, de nem fogunk éhesen távozni.
Képek forrása: imdb.com; themoviedb.org; whatculture.com.
További írásunk a filmről: