A menü (The Menu. Mark Mylod, 2022) című film rendezője, Mark Mylod korábban főként sorozatok epizódjait, illetve sorozatokat rendezett ‒ lásd például a Trónok harca (Games of Thrones, 2011), a Törtetők (Entourage, 2004), a Szégyentelenek (Shameless,2011) és az Utódlás (Succession, 2018) című szériákat ‒, nagyjátékfilmesként pedig az Ali G Indahouse című filmjével debütált 2002-ben. A menüvel egy kifinomult társadalmi szatírát sikerült alkotnia, amiben remekül keveredik a thrillerek feszültsége, a kiváló, drámai színészi játék és a gazdagokat célkeresztbe állító fekete humor. Ez a gyakorlatilag egy helyszínen játszódó kamaradarab úgy tud klausztrofób atmoszférát teremteni a szereplőinek, hogy azt nézőként kiváltképpen élvezetes figyelemmel kísérni.

A menü kezdőjelenete főhőseinkkel, Tylerrel (Nicholas Hoult) és Margot-val (Anya Taylor-Joy) indul, ahogyan hajóra szállnak, hogy részt vegyenek egy magánszigeten elhelyezkedő luxusétterem exkluzív élményvacsoráján. A többi szereplőről, akik Tylerhez hasonlóan kifizették az igen magas – páronként több, mint 2500 dolláros – részvételi díjat és emellett hónapokig várakoztak a vacsorára, már pár képkocka után kiderül, hogy egytől egyig tehetős, sznob emberek, akik presztízskérdést csinálnak abból, hogy bejussanak az ilyen különleges helyekre. Az étterembe érkező vendégek között Margot az, aki másnak, a leginkább oda nem illőnek tűnik, ő az, akit láthatóan teljesen hidegen hagy az ilyesféle semmitmondó, burzsoá viselkedés. Ő eleve csak véletlenül, Tyler meghívottjaként keveredik a jelenlévők közé, és ő jeleníti meg az átlagember archetípusát is. Szembetűnően szimbolikus az, hogy összesen tizenketten vesznek részt a programon, akárcsak a bibliai utolsó vacsorán. Főhőseinken, Tyleren, a tudálékos insta-gourmet-n és plusz egy főjén, Margot-n kívül, a többi embertípust megtestesítő szereplőink a következők: az ételkritikus Lilian (Janet McTeer), az ő magazinszerkesztője, Ted (Paul Adelstein); egy tehetős házaspár ­– Richard (Reed Birney) és Anne (Judith Light) – , akiket ugyanúgy hidegen hagy az haute cuisine, azaz magas konyhaművészet, mint Margot-t, de részt vesznek a luxusvacsorán, mivel ezáltal jól szituáltságukat fitogtathatják; az egykori filmsztár George (John Leguizamo) és személyi asszisztense, Felicity (Aimee Carrero); három sikkasztó üzleti partner, Soren (Arturo Castro), Dave (Mart St. Cyr) és Bryce (Rob Yang), valamint az étteremben váratlanul leleplezett szereplő, a sztárséf  Julien Slowik (Ralph Fiennes), alkoholista anyja, Linda (Rebecca Koon). Jézus tanítói szerepét maga Julian Slowik séf ölti fel, akinek az a célja, hogy megváltsa a Hawthorne étterembe érkezett elkárhozott lelkeket, vagy legalábbis az, hogy szembesítse őket bűneikkel. A vendégek csoportjától jól elkülöníthető a séf háttérországát alkotó konyhai alkalmazottak csapata: Slowik szinte szimbiózisban él velük a szigeten, és a gazdag meghívottakkal ellentétben ők halálra dolgozzák magukat.

A film úgy épül fel, akárcsak egy éttermi menü, így ugyanúgy fellelhetők benne a furcsa, merész kombinációk, mint egy ínyenc étlapon. Ahogy haladnak előre a fogásokkal, nemcsak a nézőnek, hanem a résztvevő, arrogáns mellékszereplőknek is feltűnik az, hogy a vacsora egyre inkább elkanyarodni látszik a hagyományos gasztronómiai élménytől, és viszonylag hamar egy sötétebb, bizarrabb irányt vesz az est. Julian séf mutat be és tálal minden egyes fogást, amelynek során nem csak azt ismerteti, hogy milyen összetevőkből készültek az ételek, hanem azt is elmondja, hogy ezek miért jelentősek az egyes vendégek számára, jelezve, hogy eljött a számadás ideje. A séf által megleckéztetett szereplők esetei konkrétnak tűnhetnek, de nem csak kizárólagosan rájuk vonatkoznak a levonandó morális tanulságok. A menü komoly társadalmi és egzisztenciális problémákat kísérel meg tárgyalni – nem direkt módon, csupák metaforák által.

Osztálykülönbségeket bemutatni és vitára bocsátani népszerű témának számított 2022-ben, hiszen ebben a témakörben, a társadalmi szatíra műfaján belül készült el A szomorúság háromszöge (Triangle of Sadness. Ruben Östlund, 2022) című Ruben Östlund alkotás is. Ennek a filmnek az esetében is lényegében véve egy étkező alakult át elegáns, biztonságos helyből mindenféle emberi folyadékban úszó csatatérré, a film maga pedig a vígjáték és a dráma kimért egyvelegévé. A menüben látottakhoz hasonló narratív ütemben bontakoznak ki az események A szomorúság háromszöge történetében is, annyi különbséggel, hogy a meghívottak Hawthorne privát szigetével ellentétben, egy privát yachton válnak – leginkább a saját egóik – kiszolgáltatottjaivá. Mindkét rendező előszeretettel kínozza ezeket a kiváltságos meghívottakat, és mindketten az ételnek szánják azt a szerepet, hogy életreszólóan megleckéztessék az urizáló népséget. Ez a nézők legnagyobb megelégedésére történik, hiszen egyik filmben sem próbálják a készítők szimpatikussá tenni a szereplőket, sőt, kifejezetten arra apellálnak, hogy ellenszenvet tápláljunk irántuk. A két film abban is hasonlít egymáshoz, hogy mindkettő a groteszk horror és a thriller komédia műfaji jellemzőit gyúrja össze.

Nyilvánvaló, hogy másfél órás játékidőben nem lehet teljes összetettségükben ábrázolni olyan tág problémaköröket, mint a kiégés, a nagy társadalmi különbségek, a mértéktelen kontent fogyasztás, vagy az, hogy már-már minden – az étel is – csak kontent; és sokan gondolhatják emiatt a filmet kidolgozatlannak. A film további gyengesége, hogy a karakterek életszerűtlenül viselkednek, döntéseik nincsenek kellően megindokolva, motivációik nem teljesen világosak, áttekinthetőek. Például, hogy viszonylag nyugodtan kóstolgatják végig a menüsort, nem igazán próbálnak a séf ellen fordulni vagy menekülni. De talán éppen ezeknek a hiányosságoknak köszönhető a történet kiszámíthatatlansága. Meglehet, hogy a készítők célja az volt ezzel, hogy bemutassák, hogy a társadalom különböző rétegeinek tagjait már azért nem sokkolják a különböző kegyetlen események, mert már immunisak ezekre, és képtelenek a helyes morális reakciókra, hiszen a legsokkolóbb „performansz” is, amit a séf előttük mutat be, csak pár pillanat erejéig köti le őket érzelmileg. Végtére is Slowik séf elit számára görbe tükröt tartó üzenete is valami hasonló: a státuszuk fenntartásának érdekében és nem élvezetből járnak el efféle exkluzív eseményekre, pedig az étkezésnek pont, hogy az ízekről és az élvezetekről kellene szólnia.

Ám koncentráljunk inkább a film erősségeire, mert abból bőven akad.  A menü remekül vegyíti az ínycsiklandozó ételeket, az érzelmeket és a humort. Az ételt egy saját nyelvvé változtatja – az operatőri munka kiváló, szinte érezni az illatokat, érezni az ízeket, így egészen intenzív, több érzékszervet ingerlő élményt biztosítanak a vásznon látottak. Emellé a látvány mellé társul a lenyűgöző, szuggesztív színészi játék. A menü színészi gárdájából kiemelendő alakítást nyújt Margot-ként A vezércsel (The Queen’s Gamblit, 2020) sorozatból, valamint A boszorkány (The Witch, 2015) című horrorfilmből ismert Anya Taylor-Joy, és a többszörös filmdíjas, hosszú évek óta közkedvelt színész, a Slowik séfet alakító Ralph Fiennes.

A Colin Stetson által szerzett zene jól harmonizál a bemutatott eseményekkel, ugyanolyan igényes, átgondolt alkotás, mint a filmbéli menüsorban felsorakozott ételek. A filmzene nem egyszerű „háttérzaj”, hanem meghatározó komponens a film atmoszférájának megteremtésében. Az egyes karakterek különböző érzelmi mélységeinek bemutatásához  remekül választották ki a zenei betéteket, valamint ennek kontrasztjaképpen a vidámabb, kifejezetten energikus dallamokat is, hiszen egy éttermi konyha tevékenységei mindig pörgősek, stresszesek. A zene segít egymással összekötni a különböző jeleneteket, és így a néző nem zökken ki a rendező által megszabott ritmusból.

A menü azoknak fog tetszeni, akik szeretik a társadalomkritikus metaforákat, a mögöttes üzeneteket, és azt, amikor egy filmben keveredik egymással a realitás és a szürrealitás (humorban is). A film nem bont ki filozófiai mélységekbe merülve egy-egy felmerülő problémát, az értelmezést a nézőre bízza. Akik kedvelik az egy helyszínen kiteljesedő darabokat, szépen megkomponált zenékkel és szuggesztív, drámai színészi játékkal, azok élvezni fogják ezt a művet is. Akinek esetleg mégis hiányérzete maradna, és ennél erősebb társadalomkritikát és egzisztenciális válságot szeretne látni kibontakozni egy vacsoraasztal körül, annak viszont bátran ajánlom az elvont, disztópikus közegben játszódó A platform (El hoyo. Galder Gaztelu-Urrutia, 2019) című spanyol alkotást.

Képek forrása: imdb.com; rottentomatoes.com; thinksyncmusic.com.