„Aki az édesanyját nem szereti, egy aljas gazember!” – hallhatták időről időre az elmúlt évtizedek kamasznemzedékei, de már az anyaság teherként való megélését nyíltan vállaló Facebook-csoportok felbukkanása előtti időszakban is felmerült a kérdés: vajon a nők gyermekeikhez fűződő érzéseit és döntéseit is hasonlóan fekete-fehér társadalmi elvárások mentén ítéli meg a környezetük? Sorsszerű-e, hogy egy fogyatékkal élő lány édesanyjának mindennapjai az önfeláldozás és személyes igényeinek feladása jegyében teljenek? Helyet kaphatnak-e olyan hűvös árnyalatok az érzelmek széles skáláján, mint például a féltékenység és az elvesztegetett évek miatti neheztelés?
A trauma sújtotta sorsokat feltérképező Gyimesi Anna, aki Negyven év (Gyimesi Anna, 2018) és Örökség (Gyimesi Anna, 2021) című alkotásaiban a gyászfeldolgozást és a holokausztot járta körül, a 2022-ben készült Affrikátában (Gyimesi Anna, 2022) összetett karaktereket teremtve közelíti meg az anyasággal kapcsolatos tabuk, az önmegtagadás és az odaadó testvéri szeretet sokrétű témáit. Egy nem mindennapi család életképeit felvillantva vizsgálja, hogyan boldogul egy középkorú, fogyatékkal élő gyermeket nevelő nő a mai Közép-Európában.
Amikor Gyimesi kisjátékfilmjében a két kamaszlányát egyedül nevelő Klára (Kováts Adél) elgyötört arcán időzik a kamera, a kimondatlan szavak terhe alatt roskadozó csend félreérthetetlenül jelzi, hogy még egy tengerparti nyaralás sem képes kizökkenteni őt a merev keretek közé szorult hétköznapok egyhangú ritmusából. Bár a filmalkotást keretbe foglaló nyitó és zárójelenetben a Kováts Adél alakította anyafigura végre megpihenhet a ringató hullámok ölelésében, ez az időtlennek tűnő gondtalanság könyörtelenül elillan, amikor a következő pillanatban már a teste börtönébe zárt lánya küzdelmét szemléljük, ahogyan elkeseredetten próbálja a szabadságot jelentő fürdőruhát a sötét szállodaszobában.
Léna (Csutak-Hoffmann Kinga), a mozgáskorlátozott tinilány rivális helyett szövetségesére lel húgában, az életvidám Grétiben (Kizlinger Lilla), akivel közösen fedezik fel a horvát tengerpartot és ébredező nőiességüket. Az ebédlői várakozás feszült perceiben szépen kitartott snittek segítségével szembesül a néző a táncmozdulataikat önfeledten próbálgató lányok és a bámész vendégsereg nyomasztó kontrasztjával. Pálos Gergely felvételei ráirányítják a figyelmet a kor szépségideáljának tökéletesen megfelelő fiatalok és az önálló burokban létező, sajátos nyelven kommunikáló testvérpár különállására.
A szikár mondatfoszlányokban felvázolt narratíva egy olyan fordulópontot mutat be a család életében, amikor a különleges trió megszokott dinamikáját megingatja egy fiatal fiú, Márk (Nagy Márk) felbukkanása, ráébresztve a strandon nyugtalanul bolyongó anyát arra a kérlelhetetlen tényre, hogy a lányai lassan felnőtté érnek. Látnivaló, hogy saját útjukat járják, és a sasszemekkel őrködő, egyensúlyát vesztett Klára már nem sokáig lesz képes iránytani őket. Szeretetteljes aggódása otthontalanná válik a rendszerváltás előtti családi üdülések hangulatát idéző idegen közegben, a közönyös személyzet uralta steril hallban, az utószezon ürességétől kongó parton. Törött angolsággal, félmondatokban kérleli a Léna botjából finoman gúnyt űző helyi Don Juant, hogy hagyja békén a külvilágról és férfiakról még kevés tapasztalattal rendelkező tiniket. Félelme annyira őszinte és életszerű, hogy csak a film vége felé kezdjük sejteni, a megkapó szavakat talán nem is a szégyentől való féltés, hanem a váratlanul feltörő féltékenység és régóta elfeledettnek hitt vágyak motiválják.
Míg a két nővér bimbózó szexualitása a szebb jövőről alkotott ábrándképekkel párosul („Márk halálosan beléd szeret, és majd ideköltözünk a tengerhez!”), az elmúlt ifjúságát újra élő és saját árnyékvilágával szembesülő anya már nem remél csodát. Dühében végül otthagyja a tehetségkutató műsort, ahol Léna és Gréti egymást támogatva táncol egy groteszk hatást keltő erotikus zeneszám kíséretében. Bár egy-egy diszkréten felvillanó képkockából már világossá vált, hogy Márk előszeretettel zsongja körül az üdülőhely személyzetét és lányvendégeit, a fásult édesanyán mégis erőt vesz elfojtott szenvedélye és a szemrehányással terhes pofonok után odaadja magát a férfinak a közhelyes naplementébe burkolódzó parton.
A realisztikusan tálalt történet szépsége éppen abban rejlik, hogy erkölcsileg kifogásolható tettei ellenére a lányai „udvarlójával” szexuális kapcsolatot létesítő középkorú anya nem válik ellenszenves figurává – igaz, komolyabb jellemfejlődésen sem megy végig. Gyimesi Anna csupán történésszilánkokat mutat meg, de nem ítélkezik öntudatlan késztetések hatására működő, esendő szereplői felett, a sok feltett kérdésre nem szolgál kész válaszokkal.
Ahogyan a napi kihívásokkal viaskodó anya sem született szentnek, a messziről jött idegen archetípusát megtestesítő Márk sem igazán hajaz Tennessee Williams Orfeusz alászáll című darabjának Val Xavier nevű karizmatikus főszereplőjére, inkább a kamaszkori nyaralásainkból ismert, tréfacsináló nőcsábászokra emlékeztet. A férfira, akinek hiánya az eltelt évek során láthatatlan mínuszjelként vésődik a magára hagyott három nő életébe. Klára mégis elégedett mosollyal az arcán tér nyugovóra lányai oldalán. A csendes kiegyensúlyozottságot sugárzó kompozíció azt sugallja, talán éppen ez a közéjük ékelődő titok teszi lehetővé, hogy végre elengedhesse lányait, és azáltal, hogy egy kis időre a két nővér is „leválik” édesanyjáról, Klára is jobb, boldogabb szülővé válhat, ami egy békésebb, egészségesebb dinamikát hoz létre a családtagok között. Lehetséges, hogy tartós megváltás nem is szükséges ahhoz, hogy néhány pillanatra kilépjen a búval teli hétköznapok körforgásából?
Az ötvenes éveikben járó nők gondjairól, ellentmondásokkal átszőtt belső világáról a közép-európai régióban eddig meglepően kevés alkotás beszélt olyan őszintén és hitelesen, mint Gyimesi filmje. A Kováts Adél, Kizlinger Lilla, valamint a fogyatékkal élő amatőr színész, Csutak-Hoffmann Kinga lélegzetelállító alakításában megelevenedő Affrikáta egy felemelő, ugyanakkor végtelenül felkavaró, komplex helyzeteket, érzéseket felsorakoztató alkotás, amely intim világába akaratlanul is beszippantja, és válaszok keresésére sarkallja a nézőt.
Mi lenne, ha kiderülne, a főszereplő önkéntes bezártságát nem is a lánya állapota okozta? És hogyan alakult volna közös életük, ha Léna egészségesen születik, így az egymásra utalt családtagok nem élik át a bezárás és elengedés viszontagságos aktusát, amelyre vélhetően a rövidfilm címében megjelenő, zár- és réshangból álló kettős mássalhangzó neve is utal.
A szöveg a Zsigmond Vilmos Nemzetközi Filmfesztivál (2023) kritikaíró pályázatán első helyezést ért el. A zsűri tagjai: Csomán Sándor, Sághy Miklós.
További írásunk a rövidfilmről: