A „trash culture”, magyarul „szemét kultúra” kifejezés az angolszász országokban terjedt el a ’80-as években. A trash kultúra általában az alsóbb társadalmi osztályok szokásait, kreatív termékeit összegző és a tömegtermelést kritizáló elnevezés, mivel egyesek – például a 20. század meghatározó német zenetudósa, Theodor Adorno – úgy tartják, hogy a magasművészet nem mindenki számára elérhető, hiszen csak a művelt, értelmiségi réteg férhet hozzá a valódi minőséget képviselő alkotásokhoz.[1]

„A posztmodern kezdetével a popkultúra, sőt a trash elemei egyenesen beszivárogtak a szépirodalomba is; elég csak a slam poetry-re, a kortárs költészet kisöccsére gondolni.”[2] Ez a megállapítás persze más műfajokkal kapcsolatban is érvényesnek tűnik, gondoljunk csak arra, hogy a képregények megjelenésükkor szintén nem vívtak ki maguknak nagy elismerést, mára viszont szinte megkerülhetetlen médiummá váltak. Mint Horváth Lili a Kultúra-e a szemét? – Miért népszerű az úgynevezett trash kultúra napjainkban? című cikkében[3] rámutat, a trash eleinte az alsóbb társadalmi osztályok konzumkultúráját, nihilizmusát, életmódjuk romboló aspektusait, anti-intellektualizmusát jelenítette meg direkt vagy parodisztikus módon, és a „szemét” fogyasztása gyakorlatilag egyet jelentett a mások lesajnálásából vagy a másokon nevetésből fakadó örömmel (mint a Győzike Show, a Mónika Show és az ezekhez hasonló kibeszélő műsorok esetében), addig ma már inkább az „annyira rossz, hogy már jó” kijelentés ragadja meg jobban a fogalom jelentéskörét. A mai értelemben vett trash esetében az akaratlan színvonaltalanság jelenti a humor forrását (lásd például Ed Wood filmjeit), amikor az adott produktumot nem feltétlenül ezzel a kategóriával szerették volna azonosíttatni az alkotók. Mivel egyes celebritások viszont tudatosan trash alkotásokat kezdtek készíteni, felmerül a kérdés, hogy mégis miért annyira népszerű a trash kultúra?

Kaiser Orsolya A Varga Irén-jelenség nyomában – avagy miért imádjuk a trash celebeket? című cikkében[4] egy kortárs online celebritás, Varga Irén, művésznevén Máhiáná Roszálló karakterén keresztül elemzi, hogy miért tehetett szert nagy követőtáborra a dalairól és főzős videóiról elhíresült hölgy. A jelenség kapcsán a cikkben megszólaltatott Guld Ádám médiakutató jól összefoglalja, hogy honnan ered a Varga Irénhez hasonló karakterek létjogosultsága, milyen sokak által szégyellt, mégis ösztönös igényekre hatnak, és hogyan terjedhet vírusként a hírük. Ahogyan Guld megfogalmazza, „a média megjelenése előtt ők voltak a középkor udvari bolondjai, a vásári mulatságok bohócai, akik görbe tükröt tartottak az emberek elé, vagy az olyan freakshow-szereplők, mint a szakállas asszonyok vagy a sziámi ikrek.”[5] A magyar kereskedelmi televíziózás korában a médiahatóság gátat szabott az ilyen figurák tévés szerepeltetésének, így az online média megjelenése és az arra jellemző szabad verseny tette lehetővé az ilyen és ehhez hasonló személyiségek tartalmainak nyilvánosság elé kerülését. A médiakutató ötféle indokot és nézői attitűdöt különít el, amelyek miatt a közönség trash tartalmakat fogyaszt, azonban szerinte általános az a motiváció, hogy a nézők a mindennapi stresszt próbálják levezetni a B- (vagy Zs-) kategóriás mozgóképekkel, könnyűzenével, ponyvákkal. A trash műfaja azért működhet, mert a befogadók többnyire tudják, hogy a saját szintjükön kell ezeket a termékeket kezelni.

Csepelyi Adrienn szerint „sokak szerint mindez nem »valódi« trash, az ugyanis nem lehet előre megfontolt művészi eszköz, csupán baleset: olyankor keletkezik, ha az alkotónak egyszerűen nincs önkritikája és esztétikai érzéke.”[6] Csepelyi nyomán vegyük például a Little Big és a Die Antwoord zenekarokat, amelyek az önirónia, az öntudatra ébredés eszméinek hordozói: felismerik társadalmi státuszukat, a környezetet, amelyben élnek, elfogadják azt, és annak jellegzetességeit felhasználva vagy akár parodizálva teremtik meg saját stílusukat (miközben hajlamosak önellentmondásba keveredni a magukat white trashként aposztrofáló, ugyanakkor elképesztő összegeket kereső előadók). Így felmerülhet a kérdés, hogy vajon már a trasht is hamisítják-e? Ez a gyanú merül fel elemzésem tárgyával, AronChupával kapcsolatban is, aki videoklipjeivel és dalszövegeivel tudatosan és egyértelműen a trash kultúrára reflektál, ugyanakkor alkotásai egyszerűségük ellenére is nagyfokú igényességet feltételeznek.

Aron Ekberg, ismertebb nevén AronChupa svéd zeneszerző, énekes, zenei producer és DJ. Pályája elején az Albatroaz nevű, electro house zenét játszó öt tagú formációban zenélt, majd testvérével, Nora Ekberggel, vagyis Little Sis Norával kezdett közös karrierbe. 2014-ben az Albatraoz (Aron Ekberg, Sertac Yildizhan, 2014) című szám hozta meg számukra az áttörést, azóta a húga lett AronChupa állandó vokalistája és klipjeinek főszereplője.

AronChupa a videoklipjeiben nem a saját társadalmi közegét veszi alapul, hanem a zeneiparban, a videoklipgyártásban oly fontos vizualitást vonja kérdőre. Videóit egyedül vagy társrendező segítségével készíti; ezek többségükben narratívak, még akkor is, ha csupán mini elbeszéléseket tartalmaznak. Néha keveri őket az előadásalapú klipek sajátosságaival, így a klipekben olykor megjelennek maguk a zenészek is (lásd például: Albatraoz; Little Swing [Aron Ekberg, Alex Wessely, 2016])[7], amint koncertet vagy bulit imitálva előadják az adott dalt. Vannak kifejezetten színvonalas képi világgal elkészített, humoros klipjei, amelyek technikailag profin kivitelezettek, függetlenül attól, hogy miről szólnak (lásd például: Llama In My Living Room [Aron Ekberg, Jacob Englund, 2017]; Rave in the Grave [Aron Ekberg, 2018]; Thai Massage. [Aron Ekberg, 2020]; Trombone [Aron Ekberg, 2021])[8]. Videoklipjei ötvözik a különböző élőszereplős és animációs technikákat és stílusokat, és egyértelműen reflektálnak napjaink klipjeinek túlkomponáltságára és marketingeszközként működő mivoltukra. Emellett számos klipje kisfilmként funkcionál, mivel a dal megszólalása előtt sokszor rövid jeleneteket láthatunk, amelyek felvezetik a video narratíváját (lásd például: Thai Massage, Llama In My Living Room, Rave in the Grave, Trombone).

A 2019-es Hole in the Roof (Aron Ekberg, 2019)[9] című szám pontosan arról szól, amit a cím megemlít: egy lyukról a tetőn, amit nem hajlandó megjavíttatni a tulajdonos, ezért szomszédok, állatok, történelmi személyiségek, de még maga Isten is keresztülesik rajta, az így összegyűlt csoport pedig a lakásban táncol. Meg sem próbálja megteremteni annak illúzióját, hogy a klip vizuális effektjei (például a romos ház külső megjelenése, a plafon beszakadása, a fal áttörése, Mozart felbukkanása) a realista hatás érdekében vannak jelen.

A Fun (Aron Ekberg, 2020) klipjének elején Little Sis Nora egy WC-csészén ül, ami aztán kilő az ég felé, és az énekesnő azon repülve adja elő a dal további részét, ami nyilvánvaló Superman-paródia. Mind a tető áttörése és a semmiből megjelenő fegyveres Gripen vadászrepülőgépek, mind pedig a robbanások és a vécé ’rakétahajtó’ lángjának minősége szándékosan nívótlan, a toaletten utazó Nora pedig látványosan elkülönül a klip hátterétől, kiemelve ezzel az előtér és a háttér elszeparáltságát. A silány speciális effektek használata azért is szembetűnő és nyilvánvalóan tudatos, mivel a háttér több esetben alaposan kidolgozott vagy színvonalasan rögzített élő felvétel. Vagyis az igénytelenséget és a magas színvonalat keveri egymással AronChupa, a szélsőséges stílusok és típusok pedig előidézik a trash-hatást, amire természetesen a klip szituációi és a dal szövege is ráerősít.

A következő klipjük, a The Woodchuck Song (Aron Ekberg, 2021)[10] alapja szintén egy mondhatni hagyományos videoklip, amelyben Nora és a többi szereplő egy osztályteremben táncol, azonban nagyjából a dal felénél megjelenik AronChupa lefejezett karaktere, aki egy robogóval tör be az épületbe. Kisvártatva a feje is előtűnik a Funban látottakhoz hasonlóan. Innentől a zenész rakétaként suhanó fejét biztatják tapssal a szereplők, miközben a lebegő fej a dal szövegét énekli, a fejetlen test pedig a többiekkel táncol a háttérben.

Az MDMA (Aron Ekberg, 2021)[11] videoklipjében AronChupa már nem csak helyenként, hanem a klip teljes filmidejében vegyíti a különböző esztétikai minőségeket egymással. Amellett, hogy a klipben megjelenő figurák (a drogdíler, a fiatal, buliba járó tinédzser, a „cicababákká” plasztikáztatott, szőke modellek) direkt karikatúrák, a kisfilm vetített háttér előtt játszódik, amit a készítők szándékosan kiemelnek. A Limousine (Aron Ekberg, 2022) már az elején a láthatóan hamis háttérvetítéssel és a számítógéppel készített koncerthelyszínnel indul, ahol nem leplezik, hogy a közönség soraiban ugyanaz a pár ember ugrál megsokszorozva (ugyanez igaz a Burp Song [Party Trick (Burp Song). Marcus Holm, Aron Ekberg, 2022][12] végére is, ahol a kórus egésze ugyanabból az öt emberből áll). A koncertjeleneteket meg-megszakítja egy szembetűnően (alul)rajzolt hatást keltő, stilizált limuzinban való utazás; az autó belső terét képlékenynek ábrázolják, a kormányt pedig a megszokottól eltérő módon középre pozicionálták. A valóságeffektus lerombolása felhívja a néző figyelmét a klip szerkesztettségére, és humorforrásként is szolgál. Ilyen snitt az is, amikor Nora egy bikán ül egy felhők közé érő sziklaszirten. A California Sunban (Aron Ekberg, 2022)[13] Nora motorjával többek közt különböző állatok hátáról ugrat, a ténylegesen zöldháttér előtt felvett mutatványait pedig valós helyszínek felvételei és rajzolt városképek előtt adja elő (még a Super Mario világán is áthajt).

AronChupa videoklipjeit erősen áthatja a popzenei (és filmes) reflexió: egy olyan korban, amikor minél valósághűbbé igyekszünk tenni a számítógép által generált képeket, az előadó épphogy kiemeli ezek műviségét, ironikusan viszonyulva a videoklipek konstruáltságához, a mainstreamre jellemző táncstílusokhoz, a giccs esztétikájához és a nőábrázoláshoz (bár az utóbbi vizsgálata ennek a dolgozatnak nem célja). A fentebb említett stíluskeverések, túlzások, szándékosan csapnivalóan alkalmazott speciális effektek kevés kivételtől eltekintve minden klipjére jellemzőek. A trash-hatás mellett a visszatérő elemek is összekötik a dalokat és a videókat, mivel az MDMA drogdílere feltűnik a Limousine koncertjének közönségében, a Limousine-ban szereplő cowgirlök egyike látható a Rave In My Garage (Aron Ekberg, 2021)[14]  történetében, a Llama In My Living Roomban pedig Little Sis Nora Albatraozként hivatkozik magára – ez a volt formációjuk és a produkciós cégük neve, valamint annak a dalnak a címe, amivel ő és AronChupa ismertséget szerzett. A svéd előadó ironikus megközelítése abban is megmutatkozik, hogy habár a kortárs könnyűzenei videoklipekre jellemző lendületes, látványos koreográfiákat és gyors vágástechnikát alkalmaz, valamint többnyire esztétikus díszleteket és jelmezeket használ, de egyes számítógép által generált elemeket szántszándékkal  ügyetlenül használ, ezáltal kiemelve azok mesterséges mivoltát és tovább növelve a klipjeire és dalaira jellemző poénosságot és megbotránkoztatást. Az, hogy ezek a klipek úgy néznek ki, mintha egy inkompetens animátor készítette volna őket, megidézi a trash kultúra színvonaltalanságát, azonban AronChupa Samurai (Marcus Holm – Aron Ekberg, 2022) című klipje a megkérdőjelezhető minőség egy újabb aspektusát is megjeleníti.

A klipek milyensége nagyban függ a produkció pénzügyi lehetőségeitől (amelyet a Samurai-ban fel is fed az előadó), ezért nem meglepő, hogy AronChupa – és feltehetően még sok más, hasonló stílusban alkotó művész – az önirónia miatt viszi a trash irányába az alkotásait. Ugyanis a klip – amellett, hogy az eddig felsorolt, képi világra vonatkozó elemeket és a vicces műbajuszokat alkalmazza – a dal felénél átvált egy werkfilm videóvá, amelyben láthatóvá válik a stáb, a technikai felszerelés, a zöld háttér. A videoklip főszereplőjét alakító szamuráj szóvá teszi, hogy nem érhet véget a felvétel, hiszen a dal még tart, amire azt a választ kapja, hogy elfogyott a pénz, ezért nem tudnak tovább forgatni. Így a szamuráj egyedül táncol, amíg a zene tart, és amíg a többiek elpakolnak, koreográfiájában jól ismert táncmozdulatokat és harcművészeti elemeket keverve egymással (mint például a shuffle-t és a karatét, de a Gangnam style paródiáját is előadja).

Bár elemzésemben a klipek vizualitására koncentráltam, de a trash kutatásakor nem elhanyagolhatóak a dalok szövegei sem. AronChupa és társai írtak dalt – a teljesség igénye nélkül – arról, hogy egy láma él a nappaliban, a masszázsszalonok pejoratív felhangjáról, a túlvilágon bulizó nagymamáról és még számos, kevés értelmet és sok humort hordozó témáról, ami egyrészt fricska a világhírű előadók komoly hangvételű dalai felé, másrészt a nyelvi behatároltságokból fakadó izolációt is kiemelik. Hiszen előfordul, hogy valaki nem beszél egy adott idegen nyelvet, mégis előszeretettel hallgatja az ezen nyelven elénekelt dalokat. Ha nem jár utána a hallgató, könnyen azt hiheti, hogy sokatmondó, netán magasröptű alkotásra fülel, miközben lehet, hogy valójában csak annyiról szól a dal, hogy az előadó talált egy kivit a fürdőruhájában.[15] Máshonnan nézve ezek a lebutított, üres, repetitív dalszövegek úgy is felfoghatóak, mint amelyek kigúnyolják a popdalok sokszor semmitmondó, klisékkel teli szövegeit.

AronChupa klipjeiben a trasht tudatos ellenkulturális eszközként használja, és megkérdőjelezi azt, hogy csak a szuperprodukció számba menő videók lehetnek sikeresek. Görbe tükröt mutat a nagy volumenű előadásoknak és a milliós költségvetésű videóknak, miközben nézettségi rátája a kevés forgatási nap, a feltehetően szerény körülmények és a szándékosan béna trükkök ellenére is igen magas (például a Llama In The Living Room klipjét 114 millióan[16] látták).

Mint korábban említettem, manapság nem a rosszul elsült próbálkozások, hanem a „szemét” paródiája, kiemelése jelenti a trash újhullámát, ami csak látszólag áll szoros összefüggésben az alacsonyabb társadalmi rétegek kultúrafogyasztási szokásaival, hiszen a kortárs művészetben is előszeretettel keverik a magas és az alacsony kultúra elemeit. AronChupa klipjei kisköltségvetésűnek tűnnek (vagy talán azok is), kifigurázzák a könnyűzenei kultúra klipgyártási tendenciáit; ugyanakkor a svéd testvérpár a fülbemászó dallamainak és az olcsónak tűnő videóinak köszönheti nem kevés vagyonát, ami önmagában véve ironikus.

Képek forrása: youtube.com; antropos.hu.

Lábjegyzet:

[1] Horváth Lili: Kultúra-e a szemét? – Miért népszerű az úgynevezett trash kultúra napjainkban? juratus.elte.hu, 2022.03.17. Utolsó letöltés: 2023. 05. 10. URL: https://juratus.elte.hu/kultura-e-a-szemet-miert-nepszeru-az-ugynevezett-trash-kultura-napjainkban/

[2] Gergics Enikő: Trash kultúra: Minek nevezzelek? 2015. 09. 02. Utolsó letöltés: 2023. 05. 13. URL: https://semmelweis.hu/hok/2015/09/02/trash-kultura-minek-nevezzelek/

[3] Horváth: i. m.

[4] Kaiser Orsolya: A Varga Irén-jelenség nyomában – avagy miért imádjuk a trash celebeket? 2022. Utolsó letöltés: 2023. 05. 10. URL: https://telex.hu/eletmod/2022/09/13/varga-iren-jelenseg-trash-kultura-miert-nepszeru

[5] Uo.

[6] Csepelyi Adrienn: Trash & Pop. Szemétevők. 2018. Utolsó letöltés: 2023. 05. 10. URL: https://recorder.blog.hu/2018/12/09/trash_pop_szemetevok

[7] Vö.: https://www.youtube.com/watch?v=ipvEIZMMILA

[8] A klipeket lásd itt: https://www.youtube.com/watch?v=Zokn4WDPcHE ;; https://www.youtube.com/watch?v=Pxhlgzda-Us; https://www.youtube.com/watch?v=khpL08_O1WE

[9] Vö.: https://www.youtube.com/watch?v=THNUuxQc73k

[10] https://www.youtube.com/watch?v=FrQnTfxFZrA

[11] https://www.youtube.com/watch?v=6bYEtcwDhU8

[12] https://www.youtube.com/watch?v=EHj3BunC7Ek

[13] https://www.youtube.com/watch?v=qm8InuOAFUI

[14] https://www.youtube.com/watch?v=MyrNg7tvTaI

[15] Vö. az eredeti dalszöveggel: „I found a kiwi in my teenie weenie string bikini” – MDMA (Aron Ekberg, 2021).

[16] 2023. 05. 10-i adat az előadó YouTube csatornája alapján.