Vajon képes-e felnőni az új Országúti diszkó (Road House. Doug Liman, 2024) az azonos című 1989-es legendás elődjéhez (Road House. Rowdy Herrington, 1989), és hol fogja megtalálni a remake a helyét a kortárs akciómozik harcterén?
A remake bemutatóját hatalmas botrány előzte meg, ugyanis a rendező, Doug Liman és a Metro-Goldwyn-Mayer (MGM) stúdió, amelynek égisze alatt az alkotás készült, valamint a film világszintű disztribúciójáért felelős Amazon Prime Video között parázs vita alakult ki. Míg a direktor a film mozis bemutatását szorgalmazta, addig az utóbbiak szigorúan a streaming disztribúció mellett kardoskodtak. Noha végül nem került mozikba az alkotás, de célközönségét, a küzdősportok és harcművészetek rajongóit – nagy eséllyel – a tévéképernyők előtt is meg fogja találni.
A törvény őre, a háborús veterán vagy a múlt nélküli ember mellett a ketrecharcos alakja is kezd népszerűvé válni az akciófilm műfajában. Ez a hőstípus a kieséses rendszeren alapuló sportfilmektől (például a Warrior ‒ A végső menet [Warrior. Gavin O’Connor, 2011]) migrált a karakterspecifikus ketrecharcos megváltástörténetek felé. Az utóbbi cselekményséma szemléltetésére három alkotás is jó példaként szolgálhat, amelyeket a klasszikus attrakciós akciófilmgyártás és a hollywoodi stúdiórendszer három hierarchikus rétegéből vettem. A 90 perc a halálig (Castle Falls. Dolph Lundgren, 2021) mikro-költségvetésű, stúdiórendszeren kívül készült, off-hollywoodi, csakis „straight to DVD” forgalmazásban terjesztett Scott Adkins mutatvány. Velejéig rétegfilm, szigorúan a harcművészetek és küzdősportok kedvelőinek. A biztonság záloga (Safe. Boaz Yakin, 2012) mid-budget Jason Statham mozi: egy kisebb hollywoodi stúdió, a Lionsgate Films portékája, akkoriban még B-filmesnek számító külföldi színész nevével fémjelezve. Az Országúti diszkó (Road House. Rowdy Herrington, 1989) 2024-es újragondolása a stúdióóriás MGM berkein belül készült, Oscar-díjra jelölt amerikai nemzeti kincs Jake Gyllenhaal főszereplésével. A mű nagy költségvetésű hollywoodi szuperprodukció státusát pusztán az ássa alá, hogy mozis disztribúcióban nem részesült.
Az ezeknek a műfajdaraboknak az alapján körvonalazható narratívák gyújtópontja a ketrecharc mint sporttevékenység közben bekövetkező tragédia vagy kudarc, amely a főhőst kimozdítja maszkulin kényelmi pozíciójából. Majd a cselekmény és a karakterfejlődés fő mozgatórugójává az a küzdelem válik, amelynek során a protagonista elmozdul erről a mélypontról, hőstetteket hajt végre, ennek eredményeképpen végül üdvözülést nyer mind saját sorsa, mind társadalmi szerepe tekintetében.
A címvédők
Noha a Scott Adkins-munkák gyakran védelemre szorulnak az átlagos filmnézők értékítéleteivel szemben, a harcművész már-már saját alműfajt tudhat magáénak, miközben gőzerővel tör be a fősodorbeli akciómozik piacára is. Neve a stáblistán biztosíték az első osztályú akciójelenetekre. Dublőrt, kaszkadőrt nem használ, tehát mutatványait saját maga kivitelezi, ezzel napjaink leginkább felkészült, legsokoldalúbb akciósztárját tisztelhetjük személyében. Az életműben gyakran megjelenik a harcművész megváltástörténete, a személyességet és az ihletettséget tovább erősíti az is, hogy ezeket a műveket a színész producerként is felügyeli. Ilyen például a Virítsd a lóvét! (The Debt Collector. Jesse V. Johnson, 2018) című film, ahol a főhős az általa vezetett edzőterem banki elkobzását próbálja megakadályozni azzal, hogy maga is illegális pénzbehajtónak, verőlegénynek áll, végül sorsa áldozatkész hőstettben dől el.
A 90 perc a halálig című alkotásban még hangsúlyosabb ez a cselekményséma. Adkins itt hivatásos MMA harcost alakít, aki sorra veszíti el a meccseit: amikor az ellenfél padlóra kerül, nem viszi be a végső, mindent eldöntő ütést, ha pedig versenytársa szorításába kerül, általában feladni kényszerül a harcot. Nincs meg a ketrecharcosban az a kellő kegyetlenség, klinikai pontosság és helyzetfelismerő készség, amely sikeressé tehetné őt ebben a sportágban. Ennek következtében teljesen alkalmatlan a küzdősport karrierre, így kénytelen elhagyni a nyolcszögű szorítót és kétkezi bontómunkásnak állni. Dolph Lundgren rendezését az menti meg a Zs kategória stigmájától, hogy a főhős teljes mértékben szembemegy a hollywoodi akcióorientált maszkulin műfajok ideológiáival. Adkins MMA harcosa igazi vesztes, ellenfelei sorra felülkerekednek rajta, kezdeti dominás pozícióját elveszíti és passzív elszenvedőjévé válik az ütközeteknek, nem rendelkezik az Álomgyár férfi hősétől elvárt aktivitással, állhatatossággal. Ezzel szemben stúdiófilmekben, A biztonság zálogában vagy az Országúti diszkóban a ketrecharcos megsemmisíti ellenfeleit, vesztét az hollywoodi ultramaszkulin hősre jellemző – túlzott agresszivitásban és lobbanékonyságban megnyilvánuló – hiperaktivitás okozza. Az akciófilm nem jutalmazza a gyengeséget, ez esetben mégis pénzeszsákok formájában érkezik a megváltás, amelyeket Adkins karaktere egy bontásra váró épületben talál. Ám rajta kívül bűnözők hada pályázik még a szebb jövőt jelentő bankókra, a győzelem pedig az életért vívott küzdelemben lehetetlen anélkül a szívósság és könyörtelenség nélkül, ami korábban a ringben hiányzott a hősből.
A biztonság zálogában nem a tétovaság, hanem a túlzott erőbevitel vezet tragédiához. A Jason Statham által alakított karakternek eladott meccsen kellene alulmaradnia, ezzel szemben felkészületlen ellenfelét egyetlen ütéssel kórházba juttatja. A meccs egyetlenegy zavaros beállításban kimerül, de az alkotók láthatóan törekedtek az UFC arculat, az UFC meccsekre hajazó látszat kialakítására. A bundameccset szervező bűnözők bosszúból megölik a főhős családját, aki ezután mélypontra, az utcára kerül, majd pedig egy kislány védelmezőjévé válik, aki egy felbecsülhetetlen értékű kódszámot őriz az emlékezetében, és ugyanazon rosszfiúk elől menekül, akik hősünknek is keresztbe tettek. Ez a találkozás hozza meg a lehetőséget a felemelkedésre, ezzel együtt a visszautat a társadalomba a ketrecharcos számára.
Az előző két alkotáshoz megszólalásig hasonló narratíva alapján szerveződik az új Országúti diszkó is, amely nemcsak sikeresen alkalmazza a formulát, de csúcsra is járatja azt. A legnagyobb változás az 1989-es forrásműhöz képest az, hogy a remake főhősét filozófusról ketrecharcosra izmosítja. Ezáltal a Tai Chi-t a főszereplő által gyakorolt jógával rokon, spirituális mozgásművészetet MMA-ra, kíméletlen, eredményorientált, kevert stílusú, full-contact küzdősportra cseréli. A történet szerint Elwood Dalton (Jake Gyllenhaal) sikeres MMA harcos, aki egy tragikus küzdelem során megöli ellenfelét a ringben. Ez a sportkarrier végét jelenti hősünk számára, aki utcára kerül, és ettől a ponttól veszi kezdetét az 1989-es forrásműből ismert felemelkedéstörténet, ahol Dalton kidobóként a kisközösség megmentésére siet. Az akciófilm klasszikusai mellett a közös ős, a western előtt is kalapot emel a remake. Öntudatos western narratíva ez, ahol a filmes párhuzamokra önreflektív módon maguk a szereplők is rávilágítanak. A könyvesboltban dolgozó fiatal lány többször is összefüggésbe hozza Dalton mindennapjait különböző western toposzokkal. A vadember a kisközösség megmentésével integrálódik újra a társadalomba, ám igazán része sohasem lehet, hiszen maga is veszélyt jelent a rendszerre: ő egy organikus tömegpusztító fegyver, akit ha igazságtalanság ér, képtelen a játékszabályok szerint játszani. Noha a vadnyugati csehó tengerparti koktélbárra cserélődik, a meta gyilkos pedig villámkezű pisztolyhősből ketrecharcossá avanzsál, az itt követhető cselekmény tulajdonképpen az első narratív westernfilmek óta az akcióorientált maszkulin műfajok visszatérő eleme. Ezen felül a vegyes harcművészetekhez való kötődést tovább erősíti az, hogy a film gyártási folyamata szoros együttműködésben zajlott a UFC MMA promóciós céggel. A ketrecharcot bemutató jeleneteket is valós UFC rendezvényen vették fel, nem pedig épített díszletek között. Továbbá Dalton legfőbb ellenlábasának, Knoxnak a szerepét is a legendás ketrecharcos, Conor McGregor alakítja, aki először próbál szerencsét színészként. Szintén a UFC-vel való együttműködés eredménye a jelenet, amelyben pofonharc látható, ugyanis ezt a sportágat a cég jelenleg gőzerőkkel igyekszik felvirágoztatni és mainstream kezdősporttá tenni.
Ezek a hálózatosság jelei: összefonódás film és küzdősportok között, valamint intermediálisan film és televízió között, amelynek szintén az aranykorát éljük. Továbbá az a narratív formula, ami ezeket az akciófilmeket, különösen a 2024-es Országúti diszkót jellemzi, strukturális, valamint indusztriális szempontból is hatalmas hatást gyakorol a kortárs akciófilmre, a műfaj belső összefüggéseire és szabályrendszereire is (mind teoretikus, mind pedig gyártási szempontból).
Az akciójelenet anatómiája
Az akciófilm látványorientált műfaj, attrakciós narratíva mentén szerveződik, tehát a történetet nem a drámai cselekmény, hanem a testi ütközetek hozzák működésbe, mozdítják előre, így egy adott film minősége nem a sztori kvalitásainak függvényében, hanem az akciójelenetek színvonalán mérhető le.
Az akciójelenet mint kinematikus jelenség természetéből fakadóan – ahogyan a filmkészítés maga is már a kamera pozíciójának és annak a tárgytól való távolságának megválasztásakor – az elrejtés és a megmutatás lendületes szimfóniája, a képkivágat és a képen kívüli kísérteties játéka. Minél többet láthatunk tágabb plánok és hosszabb beállítások formájában, annál erőteljesebben felmerül a megmutatott attrakció intenzitásának igénye. Ezért minél többet látunk és minél több időnk van felfogni, értelmezni a látottakat, annál nagyobb felkészültséget és annál több munkát követel meg az adott akciójelenet az alkotójától és az egész stábtól. Ennek ellenpólusaként jelenik meg az akciójelenet azon formája, ahol az elrejtésen van a hangsúly. Ebben az esetben a képen kívüli térbe kerülnek a test által kivitelezett performatív mutatványok, az attrakció és a koreográfia, míg a képi intenzitás elérésének terhe a vágás és az egyéb utómunkák vállán nyugszik.
Az előbbit jól példázzák a John Wick filmek. Az 1980-as évek óta az akciófilm és a gyorsmontázs fogalma összeforrni látszott. A napjaink látványközpontú hollywoodi blockbustereiben megszokotthoz képest, ahol már a beszélőfejes jelenetek (snitt-ansnitt) átlagos beállításhossza is három másodperc alatt van, a John Wick széria akciójelenetei meglepő módon statikus kistotálokra, bő-szekondokra és a beállításhossz olykor alsó hangon 15-30 másodperces kitartására törekszenek. A testi összecsapások aprólékosan megkoreografáltak, a színész valós harcművészeti fogások ismertével, performatív testként van jelen a jelenetben.
Az utóbbi stílus a Bourne vagy a Halálos iramban franchise-okban figyelhető meg, ahol az ütközetek során a testi kontaktusok és a koreográfia maximálisan elrejtésre kerülnek, helyüket a rapid – olykor geometrikus – kameramozgások, a CGI, valamint a gyorsmontázs, a másodperc töredékére redukált snitthossz veszi át.
A 2024-es Országúti diszkó valahol a két formula mezsgyéjén lavíroz ütésváltásaival. Bőven felróható az alkotásnak a filmkép túlzott manipulációja (ahogyan ezt már sokan meg is tették). A képi világnak szerves része a rengeteg fölösleges CGI és a különböző torzító eszközök indokolt vagy indokolatlan használata, valamint gyors és kiszámíthatatlan geometrikus kameramozgásokkal is számtalanszor találkozhatunk. A rendező gyakran él olyan nézőponti beállításokkal, amelyektől nézőként mi is úgy érezhetjük magunkat, mint Dalton, aki állítása szerint már túl sok ütést kapott életében a fejére.
Mindezek ellenére az akciójelenetek genealógiájában mégis megtalálható a kellő UFC DNS, és az a harcművészetek iránti szeretet, amely ha a maga nem megszokott eszközeivel is, de inkább az ököltusák megmutatását, mintsem elrejtését helyezi előtérbe. Példának okáért a már említett pofonharc egyetlen beállításban zajlik le, és ez az utóbbi idők egyik legemlékezetesebb akciófilmes jelenete. Nem csoda, hogy a film marketingkampányát is erre a snittre húzták fel.
A harci koreográfiák leleményesek, kellően zsigeriek, de még nem öncélúan erőszakosak. A színészek felkészültek, és az ütközetekben nem maszatolással, hanem működőképes harcművészeti fogásokkal élnek, ami természetesen egy Conor McGregor nevével fémjelzett szuperprodukciónál borítékolható. Rengeteg a nagy látószögű beállítás, ami nemcsak díszítőelemként jelenik meg – már-már festői beállításokat eredményezve a sokszor végtelenített mélység-élességgel párosítva –, de nagyobb betekintést is enged az ütésváltásokba.
A fényképezésben, operatőri munkában használt képi eszközök gazdagsága csaknem kísérleti jellegűvé teszi a mű képi világát. Például az akciójelenetekben ugróvágásokkal is találkozhatunk. Ez a vágástechnika nem bocsánatos bűnként szerepel a hollywoodi láthatatlan stílus nem létező feketelistáján. Jóllehet ezek a fércöltések után maradt apró varratok egyáltalán nem zavaróak, inkább jelzik a térbeli folytonosság megtartására való törekvést. Hiába csúszik esetlegesen apró hiba a koreográfiába ahelyett, hogy a rendező megszakítaná a testi ütközetek természetes sodrását, lüktetését, ezáltal a színészek közti felfűtött harci dinamika kémiáját, inkább ezt a rendhagyó megoldást választja.
Dalton vs. Dalton
Az életképes remake-nek nem elég a kortárs trendekhez igazodnia, hanem a forrásműhöz is fel kell nőnie. Az 1989-es Országúti diszkóban Patrick Swayze Daltonja a glam-metal korszak Bud Spencere volt, roppant mód kedvelhető alak, megfontolt, hidegvérű figura, aki mindig nyugalmat sugárzott, ám a filozófusból ketrecharcosra váltás okán a 2024-es remake már egy szögesen eltérő főhőst szerepeltet.
Jake Gyllenhaal Daltonja az elődhöz képest olyan, mint egy elszabadult laboratóriumi kísérlet. Eddig is tudtuk, hogy a színész képes az extrém testi átalakulásokra, és ezúttal is brutálisan kigyúrt fizikumra tett szert. Ha adottságaiban nem is, de emberfelettien szálkás megjelenésében, edzésmunkájában ránézésre még McGregort is a sarokba küldi, pedig ő szintén méltán híres fizikumáról, valamint horrorisztikus lábtörését követő, izomtömegben mérhető súlyos átalakulásáról. A Gyllenhaal-féle kinézet testépítő körökben már most kezd olyan filmes etalonná válni, amelyre Brad Pitt Harcosok klubja-beli (Fight Club. David Fincher, 1999) átalakulása óta nem volt példa.
A főhős jellemét tekintve szuicid hajlamú ágyútöltelék, aki bontógolyóként tör előre, és az egyetlen dolog, ami – még őt is – megrémíti, az saját maga. Swayze Daltonjával szemben Gyllenhaal elképesztő dinamikát visz a karakterbe; ő nem a „többet ésszel mint erővel” filozófiájában hisz, hiszen észből nem sok jutott, maradt neki – túl sok ütés érte a fejét –, viszont elődjéhez hasonlóan rendkívül szerethető, és mindenféle bárgyúsága ellenére is meglepően szellemes és szórakoztató karakter. Itt érdemes megemlíteni a film humorát, amely az előd legendásan bárdolatlan, kissé vulgáris, ám annál többet idézett mondataihoz képest módfelett frappáns és ötletes. A narratíva fordulópontján azonban Dalton besokall, és előtör a sötét oldala: Gyllenhaal szédítő mélységekbe viszi a karaktert. A bugyuta, kisfiús mosoly mögött egy igazi pszichopata bújik meg, és ha ő felszínre tör, akkor bizonyos jelenetek szinte már-már műfajidegen módon nyomasztóvá és ijesztővé válnak miatta. A főhős múltját beárnyékoló gyilkosság az ő esetében dühkezelési nehézségeinek eredménye, ezzel szemben az elődnél a jogos és elkerülhetetlen önvédelem az erőszakos cselekedet közvetlen katalizátora. Többek között ezért is lehet, hogy egyes pillanataiban nehezebb rokonszenvezni Gyllenhaal Daltonjával, azonban sokkal veszélyesebb és kiszámíthatatlanabb alak a Swayze által megformálthoz képest.
A felsorolt elemek mind-mind működésbe hozzák és felerősítik az akciófilmben a műfaji valószínűséget. A zsáner konzekvens valóságkoncepcióján belül valószínűvé, hihetőbbé, elhihetőbbé teszik azokat a túlzásokat és túlkapásokat, amelyek az akciófilm és az akciójelenet sajátjai. A ketrecharcos központi figurává előlépésével indokolttá válnak azok a testi és fizikai képességek, kvalitások, amelyekkel az akciófilm hősének rendelkeznie kell az elé gördülő – ütközetekben kimerülő – akadályok legyőzéséhez, továbbá tematikusan indokolja azt a harcművészeti tudást, ami ebben a folyamatban szükséges eszközként megjelenik. További löketet ad ennek az inercia rendszernek a színészek látványos fizikai felkészültsége, valamint a valós harcművészeti technikák alkalmazása. A mindezekbe fektetett energia pedig csak akkor térül meg, ha olyan, a műfaji valószínűséget támogató filmnyelvi eszközök használatára való törekvéssel párosul, amely ezeket az ütközeteket megmutatni, láttatni, láthatóvá és kinematikussá tenni igyekszik.
A nagyobb műfaji valószínűség pedig nemcsak a filmszerető közönséget, de a harcművészetek, küzdősportok rajongóit is könnyebben bevonzza, azt a bázist, amelynek figyelmére láthatólag a készítők és a stúdió nagyon is számítanak, és amelyre a mozis forgalmazás hiányában rá is szorulnak.
Egyezzünk ki döntetlenben
A költségvetés és a játékidő függvényében sokkal több akciójelenet is helyet kaphatott volna a fimben; ezeknek a szikár attrakciós narratíváknak nagyon nem tesz jót az – egyébként a műfajban bocsánatos – ék egyszerű történet és a karakterek habosításával való bíbelődés. Élvezhetőbb a műfajdarab, ha a cselekményt az akciójelenetek dominálják nem pedig az, ahogyan a bevallottan nem túl okos főszereplőnk egy az összes többi karakter számára egyértelmű összeesküvés(szerűséget) próbál megfejteni. A forgatókönyv erőltet egy egyáltalán nem érdekes rejtélyt, valamint egy teljességgel felesleges szerelmi szálat. Úgy tűnik, hogy a végső vágás egy kíméletlenül feszes tempójú, másfél órás film helyett egy kétórás, ráérős akciómozi mellett tette le a voksát.
Habár nem dominálják a cselekményt, de az akciójelenetekre nem lehet panasz. Gyenge pontjai ellenére az akciófilmek és a küzdősportok rajongóit tökéletesen kiszolgálhatja az új Országúti diszkó, és nem is kell ennél magasztosabb célokat szolgálnia egy akciófilmnek. Ugyanakkor megsüvegelendő tisztelettel és kellő műgonddal helyezi át a forrásmű korszellemét újfajta kortárs megvilágításba.
A 2024-es Országúti diszkóban megvolt a lehetőség arra, hogy kiváló akciófilm legyen, ellenben csak egy jó akciófilm lett, ami semmivel sem rosszabb legendás elődjénél. Ezt pedig nagyon kevés remake mondhatja el magáról napjainkban.