Atom Egoyan A fogoly (The Captive, 2014) című filmje ékes példája annak, amikor egy erős ötlet halkan kivérzik a megvalósítás során. Nagyratörő tervek fogalmazódtak meg az alkotókban: olyan fajsúlyos témák bemutatása, mint a pedofilhálózatok terjedése, a társadalmunkat behálózó kapcsolatrendszerek és az internet káros hatásainak kritikai vizsgálata. A kivitelezés azonban annyira vérszegényre sikeredett, hogy a moziból kilépve nemcsak, hogy nem gondolkodunk el a látottakon, de valószínűleg rövid időn belül emlékezni se fogunk arra, hogy valaha láttuk a filmet.
A történet szerint Matthew (Ryan Reynolds) hazafelé tart a lányával annak korcsolyaedzéséről, amikor egy rövid kitérőre megállnak. Amíg az apa pár percre beugrik egy kávézóba, a kilenc éves Cassandra nyomtalanul eltűnik. A szülők ezután éveken át keresik hasztalanul a kislányt, amikor nyolc év múlva a kiskorúak bántalmazásával foglalkozó rendőrcsapat nyomra bukkan. Egyre biztosabbá válik, hogy Cassandra nem halt meg, sőt, úgy tűnik, az egyik pedofilhálózat „arcává” vált. A figyelemreméltó alaptörténet látszólag sok lehetőséget rejt egy érdekfeszítő thriller kibontására, sikerült azonban annyira kiegyenesíteni az összes szálat már a film első harmadában, hogy a nézőnek nem sok izgalom maradt.
Több sebből vérzik a mű, de leginkább a cselekmény felépítését érzem gyengének. A történetet darabokra tördelik, és három idősíkban tálalják, s ez végig azt sejteti, hogy lesz valami csattanó, ami csak ebben a formában tud hatást elérni. A film végére azonban bebizonyosodik, hogy ez a szerkesztési mód teljesen funkciótlan és kiaknázatlan, semmit nem tesz hozzá sem a cselekmény felépítéséhez, sem pedig a befogadás mechanizmusához. Nincsenek visszatartott információk, suspense vagy meglepetés, és így a különböző idősíkok váltakozása dühítően öncélúvá válik. Érdekesnek akar tűnni, miközben nem az. Nem elég, hogy indokolatlan, de több fontos fordulat is áldozatává válik a narratívának azáltal, hogy a lineáris struktúra elhagyásával a néző esetenként előbb kap választ azokra a kérdésekre, amelyeket még meg sem fogalmazhatott. Elhibázottnak érzem többek között azt is, hogy előbb ismerhetjük meg a lányt fogva tartó pedofilt, mint a szülőket, sőt láthatjuk magát a felcseperedett Cassandrát is, így azt, hogy a lány életben van, már nem érezzük csavarnak – rögtön az első jelenetből kiderül. Az is kérdéseket vet fel, hogy miért csak nyolc év után realizálódik az, hogy a lány életben van, mikor az anyja folyamatosan kap olyan indirekt jeleket, amelyek egyértelműen tőle vagy fogvatartóitól származnak. A logikai bukfenceknek kedvez az idősíkok keverése, olykor viszont teljes képzavart idéz elő. Inkoherensen épül fel a cselekmény, sőt, néha követhetetlenné is válik: egyes jelenetekben semmi sem jelzi, hogy mikor és hol járunk, és a végére sem ágyazódnak kontextusba a részletek, így csak összezavarják a nézőt.
Kiemelendő viszont, hogy a túlbonyolított cselekmény kiegyenlítéseképp a film gondosan elkerüli a hatásvadászatot. Értékeltem, hogy a sokkoló képek és jelenetek helyett kizárólag az arra adott reakciókat mutatja be, amitől nyomokban jelen van egyfajta visszafojtott feszültség. Ez azonban csak olyan ritkán mutatkozik meg, hogy nem tudja ellensúlyozni a film egészére jellemző érdektelenséget. A minden előzményt nélkülöző lezárás pedig szintén annyira lapos, mint a cselekmény többi része. A megoldás a semmiből érkezik, elvarrja ugyan a megkezdett szálakat, de közben feleslegessé is teszi a film hőseinek összes motivációját és tettét. A cselekmény szaggatottságát, a történet felszínességét, a szürke karaktereket és a buta befejezést az egyébként rendkívül atmoszférikus környezetábrázolás sem tudja érdekfeszítőbbé tenni. Időnként (pillanatok erejéig) beszippantana a kanadai táj rideg hangulata, ami remek hátteréül szolgál a történetnek, valamint a hűvös és vértelen karaktereknek, de az alkotók annyira ügyeltek rá, hogy semmiféle hatást ne váltsanak ki, hogy ezek a szép megoldások ugyanúgy érintetlenül hagyják a nézőt. Tömören összefoglalva a középszerű szóval lehetne jellemezni A fogoly című filmet, s ez talán a legrosszabb, amit egy alkotásról elmondhatunk.