Reisz Gábor legújabb alkotása, a Magyarázat mindenre (Reisz Gábor, 2023) a Velencei Filmfesztiválon elnyerte a fődíjat. A filmet óriási sikerrel játsszák a mozik hétről-hétre. A szegedi Belvárosi Mozi közönségtalálkozója után kérdeztük a rendezőt, többek között a filmkészítés kezdeti éveiről és a történeteiben lévő személyességről is.

Mátó Gábor: Olyan 16-17 éves voltál, amikor eldöntötted, hogy filmkészítéssel szeretnél foglalkozni. Azóta számos rövidfilmet, illetve már három nagyjátékfilmet is rendeztél. Legutóbb a Magyarázat mindenre című alkotásoddal elnyerted a Velencei Filmfesztiválon a fődíjat. Hogyan jutottál annak idején arra, hogy ezt a pályát válaszd?

Reisz Gábor a Magyarázat mindenre szegedi közönségtalálkozóján. Forrás: Zsigmond Vilmos Filmfesztivál Facebook-oldala.

Reisz Gábor: Mindenkinek a diákévei alatt van olyan időszak, amikor azt keresi, hogyan tudná kifejezni önmagát. Akkoriban sok mindent kipróbáltam a festéstől a zenéig. Az egész filmezés abból indult ki, hogy volt bennem egy hiányérzet, hogy nincs történet. A digitális film ebben az időszakban jelent meg az otthoni háztartásokban, és az egyik barátom kamerájával filmeket kezdtünk csinálni. Ezt az egészet megelőzte egy fanatikus filmszeretet, minden érdekelt, ami film. Emlékszem minden szerdán megérkezett a Színes RTV tévéújság, és amikor hazaértem a suliból, akkor az újságban található filmeket kikerestem a filmlexikonból, majd egyenként megnéztem minden film készítőjét, és hogy mennyire fontos az adott alkotás. A szüleim is meséltek filmekről, szóval elindult nálam egy nagyon erős érdeklődés. Amikor pedig lehetővé vált, hogy kamerával házifilmeket készítsünk, akkor teljesen rabul ejtett ez a világ. Rengeteg ötletem volt, de mégsem volt egyszerű az út. Az egyetemi éveimet a Testnevelési Főiskolán kezdtem, amely egyáltalán nem kapcsolódik a filmezéshez. Viszont a TF-en volt egy filozófia-esztétika tanárom, aki sokat segített abban, hogy rájöjjek arra 22-23 éves koromban, hogy filmmel szeretnék foglalkozni, előtte ez inkább csak álom volt.

MG: A kezdeti években kik voltak azok az alkotók, akik inspiráltak téged? Például, egyszer említetted egy interjúban, hogy Taika Waititi az egyik kedvenc rendeződ és nagyon szereted a humorát. Az általa képviselt stílus visszaköszön valamilyen formában a filmjeidben?

RG: Az első olyan rendező, akit nagyon kedveltem, Luc Besson volt, de amikor az ELTE-re jártam elkezdtem filmtörténetileg besorolni az alkotásokat, és stílusok, műfajok, valamint irányzatok szerint megkülönböztetni őket. Akkoriban szinte minden érdekelt a hollywoodi zsánerfilmektől az európai művészfilmekig. Nagy hatást ért el nálam Luis Buñuel, Amerikából pedig Woody Allen. A kortársakból pedig a Coen-testvéreket és Quentin Tarantinót emelném ki. Taika Waititi a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (Reisz Gábor, 2014) környékén volt nekem fontos alkotó. Az első két filmje a Eagle vs Shark (Taika Waititi, 2007) meg a Boy (Taika Waititi, 2010) nagyon bejöttek.

MG: Gyakran szoktak rád hivatkozni a magyar Woody Allenként, talán a személyes történetek miatt. Mennyire látsz hasonlóságot a munkásságotokban?

RG: Nagyon megtisztelő, de tipikus példája annak, hogy az emberek kategóriákat hoznak létre, és ez alapján beskatulyázzák az alkotókat. Tény, hogy a VAN-nál sokan mondták ezt a hasonlatot, meg soha nem tagadtam, hogy az Annie Hall (Woody Allen, 1977) az egyik kedvenc filmem, de szerintem ő máshogy látja a világot, más az érdeklődési köre, sokkal intellektuálisabb, valamint az orosz irodalom hatása nála mindig felfedezhető. A személyes történeteket pedig Woody Allen mindig tagadja, de ezt nem hiszem el, szerintem sokat merít a saját életéből.

MG: Ha már személyes történetek, akkor viszont te soha nem tagadtad, hogy nálad jelen vannak. Milyen arányban találhatóak életrajzi és fiktív elemek a filmjeidben?

RG: Százalékos arányban nem tudnám meghatározni, de a személyesség mindig ott van. Például, most a Magyarázat mindenre esetében az alapötletben, hogy a fiú elmegy érettségizni, és rajta marad a kokárda, semmi személyes nem volt. Akkor jelent meg benne, amikor írtam, és felidéztem magamban az érettségit; ahogy az apáról írtam, folyamatosan előjöttek a személyes részek. Mindig egy hosszú kutatási és terápiás folyamat, amikor az ember ír és próbálja felismerni magát. Nem véletlenül kérnek gyakran olyan feladatokat a pszichológusok, hogy írjunk valamit, mert ez rákényszerít arra, hogy szavakkal fogalmazzuk meg az érzéseinket. A szavak pedig mindig nagyon konkrétak. A Rossz versek (Reisz Gábor, 2018) egy hiperszemélyes film, a saját életem feldolgozása, de ebben az a vicces, hogy semmi nem úgy történt, ahogy ott, mert az egész fikció, és dramatizálva van.

Magyarázat mindenre (Reisz Gábor, 2023). Forrás: IMDb.

MG: A Rossz versek annyira személyes film, hogy ott a főszerepet is eljátszottad. Milyen volt egy saját magadhoz hasonló karaktert eljátszani? Mennyire tudtál ettől elvonatkoztatni, és hogyan lehetett ezt közben a rendezői székből követni?

RG: A Rossz verseknél mindenki értette, hogy ez egy kísérlet arra, hogyan tud egy film még személyesebb lenni. Azért mertem bevállalni a főszerepet, mert tudtam, hogy nem vonatkoztatok el, mert saját magamat játszottam. Nyilván vannak fordulatok, dramatizált részek meg kitalált jelenetek, amelyek soha nem történtek meg. Ezeknek az esetében kellett valamennyit színészkedni, ami nehéz volt, főleg néha megismételni egy-egy jelenetet úgy, hogy elfogadható és hiteles legyen. Közben mégis arra emlékszem, hogy szerettem játszani. Mégsem tartom magam színésznek, de bizonyos esetekben el tudok szakadni attól, hogy jelen van a kamera és játszani kell.

Rossz versek (Reisz Gábor, 2018). Forrás: IMDb.

MG: A saját filmjeid mennyire segítettek neked az önmegértésben?

RG: Sok szorongás meg frusztráció van jelen az életemben, de önbizalmi problémáim is vannak. Ezeket próbálom leküzdeni, és rendszerint analizálom magam, hogy mi hogyan is van velem és a környezetemmel. Visszatérve az írásra, amikor látod valaminek az elejét meg a végét, akkor rákényszerülsz arra, hogy átgondolod a dolgokat, tehát ebben az esetben a személyesség, illetve a művészet alapvetően terápia.

MG: A VAN-ban meg a Rossz versekben főleg a főszereplők belső világán keresztül ismerjük meg a történetet. A Magyarázat mindenre esetében előtérbe kerül a külső világ is. Miért döntöttél így?

RG: Valamilyen szinten a társadalmi nyomást és a közbeszédet kellett megjelenítenünk, ahhoz pedig realista módon, már szinte dokumentumfilmszerűen ábrázoltuk a valóságot, hogy megrázza a nézőt. Az a baj, hogy a magyar filmekben senki nem beszél ezekről a dolgokról, mert frusztráló és tabu. Ezen akartunk változtatni. Az a fajta fogalmazásmód, amit a VAN-ban és a Rossz versekben alkalmaztunk, itt nem működne. Több idő kellene hozzá, és így is hosszú film lett, de örülünk, amikor valaki azt mondja, hogy nem érezte hosszúnak. De nem akartunk 3-4 órás filmet csinálni.

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan (Reisz Gábor, 2014). Forrás: IMDb.

MG: Kiemelt szerepet kapott a filmben az újságírói szál, amely remekül ábrázolta, hogy napjainkban milyen ez a szakma. Miért gondoltad fontosnak egy újságíró szemszögéből is bemutatni ezt a történetet, és milyen tapasztalataid vannak általánosságban a magyar sajtóval?

RG: Ha az alaptörténetből kihagyjuk az újságírói szálat, akkor ez oda vezetett volna, hogy vannak a gonosz újságírók, akik mindent megírnak. Ez gyakran az életben is így van, hogy felfújnak bizonyos dolgokat, de ha emberi arcot adunk neki, akkor jobban megértjük, hogy mindenkinek megvan a maga igazsága vagy magyarázata. Sok újságíróval szoktam találkozni, akiknek interjút adok, és vegyesek a tapasztalataim. Most a Magyarázat mindenre kapcsán mindenféle állásfoglalást ki akarnak kényszeríteni belőlünk. Sokan nem értik meg, hogy az alkotó nem teheti meg azt, hogy nem kritikusan áll hozzá a világhoz. Sok kulturális újságíró megszokta és elvárja, hogy ideológiailag vagy politikailag állást foglalj, de nem lehet álkritikusan hozzáállni egyik oldalhoz sem.

MG: Ez az állásfoglalás vagy éppen ennek a hiánya valamennyire összekapcsolódik ebben az országban a támogatási rendszerrel is. A Magyarázat mindenre című filmmel már nem is pályáztatok a Nemzeti Filmintézetnél. Miben lett volna más ez a film, ha kaptok egy jelentősebb összeget az elkészítésre?

RG: Nehéz megmondani, hogy mi lett volna egy másik világban, ha pályázunk ezzel a filmmel. Lehet nem termelte volna ki ezt az ötletet vagy témát. Nekem most nagyobb élmény volt így forgatni, hogy nem pályáztunk. Ezen a metóduson nem változtatnék, persze jó lett volna ezt a filmet tovább előkészíteni, mert három hét alatt fel kellett készülnünk mindenre, és rengeteg mindent tudtunk volna még csinálni. Sokszor jó lett volna több idő, akkor még átgondoltabban lehetne hozzáállni, meg ez tenné lehetővé azt, hogy a filmforgatás ideje alatt ne kelljen azon szorongani, hogy miből fizeted a kiadásaidat. Persze sok olyan szakma van, ami még szörnyűbb helyzetben van, nekem szerencsére ott a tanítás is, ami kiment a nehéz helyzetekből.

MG: Kolozsváron tanítasz filmrendezést. Hogyan került az életedbe az oktatás?

RG: Morálisan és esztétikailag nekem sok bajom van rengeteg mellékmunkával, mint például a reklámfilmezés vagy a tévésorozatok. A filmkészítésre úgy tekintek, mint egy fontos misszióra, ami próbál valamit létrehozni ahhoz, hogy a világ jobb legyen. Kizárólag lekapcsolni az emberek agyát a hétköznapi stresszről, amit egy tévésorozat is csinál sok esetben, vagy eladni egy terméket, azt kevésbé tartom fontosnak, de biztos megvan ezeknek is a missziótudatos része. Amikor Kolozsvárra hívtak tanítani, nagyon megörültem, mert ez az SZFE-ügy után volt, és mivel nem magyarországi egyetem, így nem fogják egyszer csak megreformálni. Kolozsvár csodálatos hely, és jó kicsit kiszakadni abból a világból, amiben az életem nagy részét töltöm.

MG: Említetted a sorozatokat, ma már elég sok minőségi alkotás készül ott is, a streaming szolgáltatóknak köszönhetően meg már a nézők szíve is sokszor inkább a sorozatok felé húz. Van olyan ötleted, amit sorozatos formában tudnál elképzelni?

RG: Volt olyan történet, amin gondolkoztunk, hogy sorozatként megállná a helyét, de nem érzem azt, hogy most aktuális lenne, és minden áron meg kéne csinálni. Sokkal több sorozat készül, mint eddig valaha, ezeket folyamatosan pörgetik az emberek, és szerintem nyomasztó ez a fajta mennyiség. Az is látszik, hogy ezek a sorozatok egyre jobban hasonlítanak egymásra, kevés olyan van, amelyik valóban megpróbál ebből kiszakadni, és máshogyan kommunikálna a nézővel. Nem szívesen csatlakoznék ehhez, akik ezt a formanyelvet erősítik, nem érezném magam elég szabadnak, de persze lehet hozni olyan példákat, amikor az alkotói individuumot nem befolyásolta semmi, de ezekből kevesebb van.

MG: Mi lenne az álomprojekted, ha végtelen mennyiségű idő és pénz állna a rendelkezésedre?

RG: Először megkérdezném, hogy kitől kaptuk a pénzt, és pályáztunk-e, de iszonyatosan zavarban lennék. Valószínűleg valamilyen szürreális vagy sci-fi projektben gondolkodnék. Szeretek kipróbálni dolgokat és kísérletezni a technikával, dramaturgiával, de konkrétan nem tudom. Jelenleg egyébként is felborult kicsit a menetrend az egész évvel kapcsolatban onnantól, hogy a film Velencébe került. December végéig kevés olyan időszak lesz, amikor tudom, hogy lesz időm írni, mert mindig van valami.

Szerző:

Reisz Gábor filmrendező, forgatókönyvíró, zeneszerző, színész számos rövidfilm és három nagyjátékfilm készítője. 2023-ban a harmadik nagyjátékfilmje elnyerte a Velencei Filmfesztivál fődíját.

Mátó Gábor a Szegedi Tudományegyetem Filmtudomány mesterszak másodéves hallgatója.