Interjú a Buharov testvérekkel, Hevesi Nándorral és Szilágyi Kornéllal nemcsak legutóbbi filmjük, de tágabb értelemben vett művészi tevékenységük politikai szerepvállalásáról, kritikai és közönségfogadtatásáról, illetve készülő Domonkos-adaptációjukról és a Filmalappal való közös munkájuk tapasztalatairól.
Hevesi Nándor (balra) és Szilágyi Kornél (jobbra)
Vigyázat! Az interjú nyomokban filmidézeteket is tartalmaz!
Pintér Leila: Legutóbbi nagyjátékfilmeteket, Az itt élő lelkek nagy részét 2016 tavaszán mutatták be, és amellett, hogy a Mediawave-en elnyerte a diákzsűri díját, versenyzett Palicson és Moszkvában is, a párizsi L’Europe Auteur de L’Europe fesztiválon pedig a Prix Sauvage szekcióban Special Mention díjat kapott. Idén februárban a film megkapta a Filmkritikusok Díjának átadóján a Különdíjat is. Korábbi filmjeitekkel is több díjat nyertetek, alkotásaitokat a hazai filmesztéták (többek között Báron György, Gyenge Zsolt, Stőhr Lóránt) Bódy Gábor, Gothár Péter, Jeles András, Jancsó Miklós, David Lynch hagyományainak korszerű folytatásaiként értelmezik. A szakma tehát elismer benneteket. Mi a helyzet a nemzetközi és a hazai közönséggel?
Buharov testvérek: A 2000-es évek elején meghívták a filmjeinket a Rövidfilmek éjszakájára. A vetítés előtt, úgy este 11 körül felhívtak a szervezők és sajnálattal közölték, hogy a mozigépész berúgott és hazament, emiatt nem tudják a filmjeinket játszani. Mi is nagyon sajnáltuk, és elmondtuk, hogy a Rövidfilmek éjszakájától nem ezt várnánk. A szervezők megígérték, hogy megoldják a helyzetet. Kíváncsiak voltunk, ezért elmentünk a helyszínre. Mivel ez egy kertmoziban volt, kívülről látszott a vászon teteje. Mentek a filmjeink, szerettünk volna bemenni, hogy megtudjuk, mennyien nézik. Ekkor vettük észre, hogy a bejárati ajtó be van zárva, a nézőtéren senki nem ül, lehetetlen bejutni. Ez a szép történet leírja a helyzetünket.
Most a jó kritikák szerencsére mozgósították a budapesti közönséget, de nagyon szomorú volt megtudni, hogy Pécsett például összesen kb. 40 ember nézte meg a filmet moziban. Brüsszelben a Cinema Nova több mint négy hétig tartotta műsoron, Párizsban nagyon lelkesen fogadták, ment a kolozsvári TIFF-en, majd Moszkvában, illetve Indiában a 7. Jagran Fesztiválon, legutóbb pedig a marosvásárhelyi AlterNative Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon és az írországi Cork Nemzetközi Filmfesztiválon szerepelt. A filmfesztiválok mellett részt vettünk vele számos nemzetközi kiállításon, például a Kijev Biennálén, Lipcsében, Bécsben és Bukarestben a MNAC-ban (a részvétel nagyobb élmény volt, mint maga a Casa Poporului, ahol rendezték). Az elmúlt 10-15 évben kiállítóterekben is megjelentek a filmjeink, ezáltal egy másfajta, szélesebb, nyitottabb és kritikusabb gondolkodású közeghez is eljutottak, és ez segít elhinnünk, hogy van remény.
Az itt élő lelkek nagy része (2015)
Néha őrültnek tartanak bennünket, de szükséges őrültnek. Az első három rövidfilmünkkel (Vasárnap. 1995; Hétfő. 1996; Doszvidanja Mama. 1996) kijutottunk 1997-ben Uruguay-ba, a Montevideo Nemzetközi Filmfesztiválra. Ott az volt a rendszer, hogy egy játékfilm elé betettek két-három rövidfilmet a vetítési programba. Így került mindhárom rövidfilmünk Peter Greenaway Prospero könyvei (1991) című filmje elé. Aki a teremben volt, nyilvánvalóan a Greenaway-filmre jött, és eléggé fel volt háborodva, amikor a Vasárnap című Buharov-filmet kapta helyette. Ennek többen hangot is adtak. Ezután következett a Hétfő című négypercesünk, amikor már kezdtek belenyugodni a helyzetbe és feloldódtak, nevetve tapsoltak a végén. A harmadik, Doszvidanja Mama című filmünknél már előre tapsoltak. Valahogy így működik a közönségünk, ha van ideje, idege, hogy elszakadjon a megszokottól és a tervezettől, és elég nyitott az ismeretlenre, akkor elkezdi élvezni ezeket a filmeket, és jól szórakozik. Ez az attitűd egyébként változatlannak tűnik, így volt az 1990-es, 2000-es, 2010-es években is, talán annyi különbséggel, hogy a moziba járási szokások gyökeresen megváltoztak. Minden mozi harcol a nézőkért, és próbálja a közízlést valamilyen általa elképzelt formában kielégíteni. Így nyilván a „könyebben emészthető” filmek nagyobb teret és nagyobb reklámot kapnak. A szakma lehet, hogy elismer bennünket, de alapvetően nem egy szűk, zárt, szakmai közönségnek készítjük filmjeinket. Sajnos nem jut el elég emberhez az általuk képviselt üzenet. Mára ott tartunk, hogy az előző filmjeinkkel ellentétben Az itt élő lelkek nagy része bemutatója után egyetlenegy televízió sem hívott meg bennünket, egyetlen filmajánló és kulturális műsor sem beszélt a filmről.
Egy film külföldi sikeréhez manapság hozzátartozik egyfajta fesztiválmarketing, ami abból áll, hogy ha bekerül egy A-kategóriás fesztiválra (Cannes, Berlinale, Velence, Karlovy Vary stb.), és még esetleg díjat is nyer, akkor szabad útja van a nemzetközi megismerés felé. Emiatt nagyon nagy felelősségük van ezeknek a fesztiváloknak, a filmek jövőjét illetően élet-halál urai, és ezt nagyon jól tudják. Ők alakítják a trendet, ők döntik el, hogy mi az aktuális érték, és mi nem az. Ez az értékrend persze nem feltétlenül találkozik a mi ízlésünkkel.
P.L.: Mindenesetre Az itt élő lelkek nagy része, ha közönségfilm nem is lesz, szinte mindenütt dicséretet kapott. A kritikusok közül csak Gyenge Zsolt (vs.hu) és Pálos Máté (Origó) fogalmazott meg néhány kifogást. Gyenge szerint Rév Marcell – ő fényképezte a cannes-i nyertes Fehér Istent (Mundruczó Kornél, 2014) is – operatőri profizmusa aláásta az „experimentális keresetlenség hangszínét”. Pálos szerint pedig „a korábbi filmekben uralkodó páratlan stilisztikai egység kettéesik ütős vizuális ötletekre és filozofálásra”, de a „profi színészek néhol modoros játéka is megtöri a varázst”. Lichter Péter (prizma) és Csiger Ádám (film.hu) szerint azonban ezek a kifogásolt elemek – a profi színészek, a profi képek – nemhogy gyengítették, inkább további produktív diverzitást adtak a filmnek. Ti hogy látjátok ezt, érdemes volt a non-professional kategória határait átlépni? Fogjátok ezt az irányt folytatni?
B.: Mindenféle kategória határait érdemes átlépni, mert ott vannak az igazán érdekes dolgok. Az irányok minden pillanatban másfelé mutatnak. Rajtunk múlik, hogy merre megyünk. Most ezt a „hangot” akartuk megütni. A „filozofálással” természetesen az volt a célunk, hogy mozgósítsuk a magyar társadalmat, és felkészítsük az uralom nélküli boldog, szabad jövőre. Persze tudjuk, hogy ez nem megy olyan gyorsan, de ösztönző erőt lehet meríteni a filmjeinkből. Nincs más, mint hogy vegyük a fáradságot, és mozgassuk meg a képzelőerőnket. Még ha külföldönkívüliek is vagyunk.
Rév Marcellel egyébként kitűnő volt dolgozni, egyből éreztük, hogy magáévá tette a buharovizmus tanait. Sokkal izgalmasabb lett tőle a film. A „professional” és „non-professional” számunkra nem létező kategóriák. Alkalmazkodunk a lehetőségekhez és körülményekhez. Kis stáb pártiak vagyunk, a filmkészítést nem csak a rendezői székből képzeljük el. Szeretjük a saját szemünkön keresztül láttatni a világot, de természetesen ez nem zárja ki a profi operatőrt és a nagyobb stábot, ha szükséges.
Az itt élő lelkek nagy része (2015)
P.L.: Az egyetlen elmarasztalásra hajló vélemény talán Libor Anitáé volt az Indexen, bár ez a részlet inkább elkeseredésnek tűnik, mintsem bírálatnak: „nincs már önfeledt bohóckodás, mindennek a politikáról kell szólnia”. És ebbe már valóban sokan, sokféleképp belefáradtak. A filmetekben is szereplő Hajdu Szabolcsnak is, „hiába” nyer fődíjat Karlovy Vary-ban, kőműveskednie kell időnként, ha nem akar megalkudni. Az itt élő lelkek nagy része látványosan reflektál erre a helyzetre, és talán a sajtóvetítés március 15-ére való időzítése sem volt véletlen. Megnehezítette-e az alkotást ez a zaklatott (kultúr)politikai közeg, vagy csupán eltökéltebb gyógyírfejlesztésre sarkallt?
Az itt élő lelkek nagy része (2015)
B.: B.: Van, aki elfárad, van, aki új erőre kap. Szakadatlanul törekedni kell! Nem lehet figyelmen kívül hagyni a politikai helyzetet, mikor naponta olyan híreket kapunk, amilyeneket normális ember nem tud megemészteni, hányingere lesz. Sajnos ez egy következmények nélküli ország, ahol a baltás gyilkos kiadatása után 15 milliárdot költenek gyűlöletkampányra, majd miután megbukik a népszavazás, a kormány nem mond le, a nép otthon marad, nézi tovább a tévét. A tavalyi október 23-i ünnepség videóit visszanézve, melyeken szinte kivétel nélkül a barátaink, ismerőseink vérzenek, jogosan merül fel bennünk a félelem, hogy a következők mi leszünk. Az embereket sajnos már a Népszabadság kinyírása, de Pintér Sándornak és Orbán Viktornak az orosz maffiával nemrég lelepleződött kapcsolata sem aktivizálja. Ez az ország nem ilyen, reméljük, felébred ebből a rémálomból, ahová olcsó és aljas érdekek juttatták.
A legutóbbi filmünk egyébként nem kizárólag a magyar politikai helyzetre reflektál (szerencsére a külföldi közönség ebben megerősített bennünket), ugyanis európai és világméretű problémákról van szó. Több fontos írás mellett McKenzie Wark Hacker kiáltvány (2010) című könyvét melegen ajánljuk.
Szerintünk egyébként a körülmények időzítése a bemutató időpontjához nem kis jelentőségű és jelentésű. Volt egy eset például, amikor a „Szabad Tüntetéseket! Bejelentés Nélkül!” jelenetet vettük fel, rá egy hétre a kormány megváltoztatta a gyülekezési törvényt. Valószínű, hogy megfigyelnek. Másra nem tudunk gondolni.
Akárhogy is, már a ’90-es évek végén készült, Horváth Lászlóval és Nyolczas Isvánnal közösen jegyzett első nagyjátékfilmünkben, A Programban (1998) is erősen jelen volt a társadalomkritika, az ország lezüllesztésétől való jogos és beigazolódott félelmünk. A másik ember iránti féltés diadalában (2000) már sokkal konkrétabb a veszély: „a másként gondolkodók kiirtásának a távlatokban sohasem lesz sikere”. Az itt élő lelkek nagy része pedig már teljes erejéből ordítja az arcunkba, hogy nagy a baj, és ez ellen tennünk kell, vagyis civil kurázsi nélkül nem lesz változás. Meglepő eredményekre is számítunk. Ma még nem fog történni semmi, csak majd holnap!
A program (1998)
Az igazi üzenet majd később, tudat alatt fogja kifejteni a hatását. Van, akinél ez elég sok időbe telik, szerencsésebbeknél hamarabb, de mindenképpen működik. Sajnos folyamatosan van miért felháborodottnak, elkeseredettnek lenni, tiltakozni. Már elég régóta a „tiszta érzés felindítására” buzdítunk mindenkit, és felelőségteljes érzéssel gondolunk bolygónkra és annak lakóira.
Hotel tubu (2000)
P.L.: Lichter egyébként filmforradalmi tavasznak nevezte, amikor a szintén avantgárd filmnyelven politizáló Zero-t (Nemes Gyula, 2015) és Az itt élő lelkek nagy részét két héten belül tűzték műsorukra a mozik. Nektek hogy tetszett Nemes filmje? És vajon igaz, hogy – ahogy ő fogalmazott egy interjújában – „ha egy picit erősödik a diktatúra, akkor a magyar film is jó márka lehet külföldön”?
B.: Nemes Gyulával kölcsönösen örülünk egymás filmjeinek, érdekes és talán nem véletlen, hogy mindkét filmet az anarchizmus inspirálta. Nyilván egy másik út, egy másik vállalás ilyen típusú filmet készíteni állami támogatásból, ha arra gondolunk, hogy az anarchizmus az uralomnélküliséget, a felsőbb elosztás szükségtelenségét is hirdeti.
Zero (2015)
Magyarország külföldi megítélése sosem volt ilyen mély szinten, a külföldi vetítéseken a közönség hangot is ad ennek, néha az az érzésünk, hogy ők jobban figyelik, mi történik nálunk, mint az itt élő lelkek nagy része.
Itthon szerintünk nem csak a diktatúra erősödik, hanem a szabadkapitalista feudalizmus is fejlődik iszonytató mértékben, amihez a nép a tévé által elbódulva asszisztál, a változásra való összes igényét legfeljebb a Facebookon éli ki.
Mi nagyon sok millió forintot megspóroltunk a Filmalapnak, vagy mondhatjuk úgy is, hogy az adófizetőknek, mivel jó példával jártunk elöl, mutatva az utat az új nemzedéknek, lássák, hogy így is lehet.
Az itt élő lelkek nagy része (2015)
P.L.: Internetes portfóliótokban Vassily Bourikas-t idézitek, aki az egy generációval korábbi magyar undergroundhoz hasonlít benneteket – vélhetően a Bódy, Hajas, Erdély, Szentjóby nevével jelezhető generációra gondol, Szentjóbyval kapcsolatban is áll(ta)tok az MKE révén –, s azt mondja, titeket is egyfajta (ön)cenzúrázási légkör leng körbe. Mi lehet ennek az oka? Annyi biztos, hogy technikai hasonlóságok vannak (a super 8 használata, az expresszív színezés és fakítás), a „díszleteitek” vagy inkább talált tárgyaitok szintén az említett kort idézik, és a többszörösen hasadt karakterek, illetve történetszálak hermetikussága, ugyanakkor sajátosan dokumentarista érzékletessége is erősen emlékeztet a BBS-filmekre.
B.: Mi a Kádár-rendszer alatt nőttünk fel, mondhatjuk úgy is, hogy BBS-filmeken, ugyanis már akkor is ezek a rendszeren kívüli filmek voltak a legérdekesebbek, a legértékesebbek és a legértelmesebbek. Talán ezért is választunk ilyen karaktereket, helyszíneket. A kilencvenes évek elején, húsz évesen kezdtünk filmezni, akkor rúgtak ki mindenkit a gyárakból, megjelentek a hajléktalanok, a középosztáy lecsúszása is ekkor indult, a munkásosztály eltűnt, a szakszervezetek szintúgy, és az országot elkezdték szép lassan kiárusítani; az apokapitalista eszme mentálisan és gazdaságilag is hasadttá tette az emberek nagy részét. Sajnos azóta még rosszabb lett a helyzet.
Variációk tolókocsira roncsolt kékben: A másik ember iránti féltés diadala (2000)
A kutya éji dala (1983)
Az a legelkeserítőbb, hogy Szentjóby Tamás 1974-ben készített és betiltott Kentaur című filmje még ma is aktuális kritika a jelenlegi rendszerrel szemben. (Szentjóbytól külön ajánljuk a FIKA [2013] című könyvet!) Most sem merik leadni az állami televízióban, de Az itt élő lelkek nagy részére sem fognak rákattanni Kálomistáék (állami televízió), sem a hitgyülekezetes „szelep”, az ATV.
Kentaur (1974)
Mindenesetre, ha egy művészi közlés az irónia eszközét választja a sebesebb megértés reményében, akkor nem lehet mentes az önirónia alól sem. Az pedig, hogy ezt cenzúrának vagy öncenzúrának is fel lehet fogni, az még ironikusabbá teszi a történetet, és a mítosz-motor elindulását, majd későbbi működését segíti és olajozza. A felsorolt nevek egyébként természetesen még sok más névvel kiegészítve nagy hatással vannak ránk a mai napig.
P.L.: Még 2010-ben készült el az első, Kormányeltörésben című Domonkos István adaptációtok az individuum szétesését a grammatikai erózióban (is) színre vivő azonos című, 1971-es vers alapján. Tolnai Szabolccsal 4-5 éve nekikezdtetek egy második, de immár pályázásra szánt, klasszikusabb forgatókönyvvel dolgozó Domonkos-műből készülő filmnek. Ez az első alkalom, hogy az új rendszerben pályáztok; vannak-e morális aggályaitok, avagy lehet-e ordítás közben filmet forgatni és fordítva? Egy korábbi interjúban említettétek, hogy Jancsó utolsó rövidfilmjének (Magyarország 2011. 2011) zárómondata („Itt nem forgatni kell, itt ordítani kell.”) Az itt élő lelkek nagy részének mottója is lehetne.
B.: A Kormányeltörésben című vers talán nem is lehetne aktuálisabb. Tolnai Szabolccsal soha semmin nem dolgoztunk annyit, mint A kitömött madárból (Domonkos István, 1969) készült forgatókönyvünkön, és szerencsére ez meg is látszik rajta. Hogy vissza tudjuk-e dugni a Filmalap szellőzőnyílásán, az majd kiderül. Mindenesetre érdekes tapasztalataink vannak a Filmalappal, például megtudtuk, hogy a forgatókönyv fejlesztőinek nem szabad túl nagy szabadságot adniuk a szerzőknek, mivel be kell tartaniuk a „szabályokat”, „ez egy gyár”, igazodni kell a jól bevált filmes klisékhez.
Reméljük, hogy lehet ordítás közben is filmet készíteni. Nehezebb, pláne, ha fülsiketítő az ordítás. Sok mindennel nem értünk egyet a hazai filmfinanszírozás jelenlegi struktúrájában, viszont amikor úgy döntöttünk, hogy hosszú szünet után pályázunk a Magyar Filmalaphoz, azt tartottuk a szemünk előtt, hogy ez a magyar adófizetők filmkultúrára elkülönített pénze, nem pedig pártpántlikázott párttagsághoz járó pártpénz. Úgy gondoljuk, hogy morálisan nem nekünk kellene, hogy aggályaink legyenek. Domonkos István könyvének az adaptációja már olyan kategória, amit sajnos nem lehet finanszírozás nélkül létrehozni, de hogy ez magyarországi finanszírozásból fog-e megvalósulni vagy más forrásokból, az már a jövő zenéje. A szabadságot, a film nyelvében, mondanivalójában való szabadságot nem szabad elveszíteni, és ha belső igényből fakadó kritikát kell kifejteni, legjobban egy filmmel tudjuk megtenni.
Kormányeltörésben (2010)
P.L.: Hogyhogy újra Domonkos, és miért pont A kitömött madár?
B.: Tolnai Szabolccsal már több alkalommal dolgoztunk együtt, és mindig pozitív volt az eredmény. A romlás virágai, mely 2014-ben készült, és operatőrei, vágói is voltunk, abban az évben a legjobb kisjátékfilm díját kapta Szerbiában. A Kormányeltörésben és ezek az együttműködések hozhatták meg Szabolcsban a döntést, hogy készítsük el együtt ezt a filmet. Szabolcsnak régi vágya volt ezzel a művel foglalkozni, és úgy látta, hogy az általa és általunk képviselt világok nagyszerűen találkozhatnak ebben a filmben. Ebben a regényben, ahogy a Kormányeltörésben is, a „kisemberről” van szó, félelmeiről, kérdéseiről, szerelemről, migrációról és megélhetésről, a társadalmi beilleszkedésről, illetve a kivetettségről.
A romlás virágai (2014)
P.L.: A Kitömött madár című regényből 2015-ben már rádiójátékot is rendeztetek a Kossuth Rádió Rádiószínház projektje számára. A főszereplő Török-Illyés Orsolya és Nyitrai Illés mellett Bodrogi Gyula és Molnár Piroska játszottak mellékszerepeket, illetve közreműködött többek között Szabó Domokos, Csuja Imre, Galkó Balázs, Hajdu Szabolcs és a kései Jancsó-filmek kedvelt párosa is, Mucsi Zoltán és Scherer Péter. Milyen volt ez a munka, hallható lesz-e még valamikor – a Kossuth Rádió hangtára csak hat hétre visszamenőleg archivál –, és mennyi lesz átmentve belőle a filmbe?
B.: Szerencsére nem csak előtanulmány volt, hiszen ez egy rádiójáték, a film más műfaj, de mindenképpen sokkal mélyebbre tudtunk hatolni a történetben. Születtek olyan zenés-szöveges szövetek is, amiket szívesen átmentünk a filmes verzióba, ha egyszer sikerül forgatnunk. Nem tudjuk, hogy a Magyar Rádió műsorra tűzi-e még, reméljük. Amikor Cseicsner Otília dramaturg megkeresett, minket, hogy a Magyar Rádió pályázatán induljunk, már évek óta foglalkoztunk hármasban a forgatókönyvvel. A színészek kiválasztása így már négyesben történt és a rádióra alkalmazás is. Nagyon szerettünk a stúdióban dolgozni, a hangok, a zajok, zenék megelevenedtek, mintha egy filmet csináltunk volna kamera nélkül. Örvendetes lenne, ha több „külsős” rádiójáték készülne esélyt adva különböző friss hangoknak, ízléseknek.
P.L.: A regényre nem jellemző a lineáris cselekményépítés és a kauzális összefüggések preferálása. Ez a ti profilotokba illeszkedik, de vajon a Filmalapéba fog-e? Hogy megy a velük való munka, hagyományosabb lesz-e a film, mint a regény, s hagyományosabb lesz-e, mint a megszokott Buharov-film?
B.: Ez egy hagyományosabb módon megírt forgatókönyv egy francia újhullámot idéző regény alapján. Már maga a regény is zseniálisan mutatja a két férfi főhős belső hangjain keresztül az állandó vívódást a léttel, a fennmaradással, az embernek maradással. Elvileg a Filmalapnak nem kéne, hogy határozott „profilja” legyen, hanem értelemszerűen a jó forgatókönyveket, fontos műveket kellene támogatnia. Mi erre törekszünk. Feltehetően lesznek benne hagyományos, megszokott buharovi jegyek, pecsétek, bár ezek valószínűleg akaratunk ellenére is megjelennének, de ezt a filmet hárman csináljuk, hármunk szíve és tudata, plusz az operatőr szeme alakítja majd ki az új stílust, amit nyugodtan nevezhetünk forradalminak. Szóval más lesz, mint egy hagyományos Buharov-film, annál is inkább, mert remélhetőleg olyan nincs.
P.L.: Legutóbbi kiállításotok, a Mindent beleértve a budapesti acb Galériában került megrendezésre 2014-ben, ennek középpontjában már a 2016 tavaszán debütált film állt, s a kiállítás címe helyet is kapott Az itt élő lelkek nagy részének záródalában, az Osztályuralomban. (Az itt élő lelkek nagy része szintén egy korábbi alkotás, a Hotel Tubu szövegéből kapta címét.) Ahogy képzőművészeti és filmes alkotásaitok, a zenéitek is gyakran kerülnek intermediális közegbe, az Egerben indult 40 Labor zenei szerepléseit jellemzően vetített anyagok is kísérték, de a Pop Ivan formáció mostani utódja, a Gentry Sultan már az A38 hajón is szerepelt. A zenekart nemrég az egyre népszerűbb The Best Bad Trip sorolta példaképei közé. Merre keresgélhet az, aki szívesen megismerné a vizuális alkotásaitokkal is szoros szintézisben születő zenei repertoárt?
Az itt élő lelkek nagy részének zárójelenete
B.: Bár nem élünk egy helyen, Kornél – orvosa tanácsára – Berlinbe költözött, azért nem tűntünk el. Budapesten a nyolcadik kerületben, a Kék ló, Gólya és Auróra tengelyen lehet gyakran belefutni a Gentry Sultan, a The Pastorz vagy a Külföldönkívüliek vonósnégyes koncertjeibe – a napokban, április 19-én és 28-án például a Kék Lóban fogunk zenélni –, de vetítéseket és kozmoszmunkás-művész találkozókat is szervezünk. Még mindig rengeteg ember keres meg minket azzal, hogy szeretné látni az új filmünket, pár napja például a 17. buenos aires-i FICDH-ra (Festival Internacional de Cine de Derechos Humanos) kaptunk meghívást, de itthon is lehet majd még találkozni a filmmel, ezek a vetítések többnyire jelszavas belépéssel, földalatti, titkos helyszíneken történnek majd, informálódni a film Facebook oldaláról lehet. Legközelebb április 21-én a tranzit.hu búcsúeseményén fogják vetíteni, a belépés ingyenes lesz, gyertek!