Bár már az ezredforduló előtt is voltak próbálkozások képregények filmrevitelére, a Sam Raimi-féle Pókembert (Spiderman. Sam Raimi, 2002) tekinthetjük az első igazán sikeres adaptációnak. Annak ellenére, hogy azóta már Andrew Garfield és Tom Holland is magára öltötte a barátságos és közkedvelt hálószövő jelmezét, sok szempontból ezek a karakterek még mindig a Tobey Maguire által alakított Peter Parkert visszhangozzák, csak más környezetben. Ezzel szemben a Pókember: Irány a Pókverzum! (Spiderman: Into the Spider-verse! Bob Persichetti, Peter Ramsey, Rodney Rothman, 2018) című animációs film középpontjában Miles Morales áll, akit korábban még nem láthattunk a szélesvásznon, és akit a filmnek sikerül maradéktalanul megszerettetnie a közönséggel.
A történetben Pókember Kingpin nevű ellenlábasa megnyit több, az univerzumok közötti átjárót és Miles-nak fel kell nőnie a feladathoz, hogy megakadályozza a maffiavezér kísérletét és megmentse New Yorkot. Ebben segítségére van több, más világokból származó igazságosztó is, köztük Peter Parker és Gwen Stacy. A film sztorija már korábban létezett a képregényekben, de a mozikban most először láthattuk a pókverzumot és Miles Morales Pókemberré válását, míg Parker eredettörténetét már unásig ismerjük. A tétek nagyok, főleg egy kezdő hős számára, a rendezőknek mégis sikerül humorral, könnyeden tálalni mindezt a filmben, helyet hagyva a drámának is.
Amikor először felröppent a hír, hogy a Sony egészestés animációs filmet készít, amelyben egy fekete bőrű Pókemberé lesz a főszerep, a közösségi oldalak kommentszekcióiban azzal vádolták meg a készítőket, hogy csupán azért „színezték be” az eredeti karaktert, hogy az afroamerikai nézőknek imponáljanak. Azonban mi sem állhatna távolabb a valóságtól: Miles személyisége túlságosan is egyedi ahhoz, hogy egy fekete Peter Parkerként bélyegezzük meg. Amíg Parker egy szerethető nerd, aki átváltozása előtt egy igazi vesztes volt, addig Miles egy laza, népszerű srác egy teljesen más szubkultúrából. Intelligens és tele van potenciállal, de nehezen tud megfelelni az apja és az iskola által vele szemben támasztott elvárásoknak. Ez is egy fontos része a történetének, hiszen minden álarcos hősnek egyensúlyoznia kell a magánélete és a világ megmentése között.
Amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy a készítők milyen okosan csavartak egyet a klasszikus Peter Parker karakteren. Pókember itt idősebb, pocakosodik, kiégett és párkapcsolati gondokkal küszködik. Életének egy olyan szakaszát mutatja be a film, amelyet korábban nem láthattunk. Az élőszereplős filmek által lefektetett alapokra építve egy hitelesen továbbgondolt történetszálat kapunk, amelyben Peter számára nem a hősködés jelenti a legnagyobb problémát. Mindez elég komolynak tűnhet, de a film végig megmarad szórakoztatónak, hiszen elsősorban a fiatal korosztály képezi a célközönséget. A 2018-as év filmes felhozatalából a Pókverzumon nevettem a legtöbbet, és valószínűleg ezzel nem vagyok egyedül. A poénok egymást érik, legyen szó a karakterek közötti szócsatákról vagy az akciójeleneteket feldobó vizuális gegekről. A személyes kedvencem az a jelenet, amelyben Miles szerencsétlenkedve felfedezi az újonnan megszerzett szupererőit.
Ha ez nem lenne elég, mindezek mellett még a képi világ is káprázatos. Az animátoroknak sikerült túllépniük az elmúlt évek trendjein és egy könnyen felismerhető, egyedi látványt alkotniuk. A realisztikusság helyett a képregényszerűséget vették alapul, ami nem csak a karakterek ábrázolásában, hanem más vizuális megoldásokban is visszaköszön. Például a pókcsípés után Miles gondolatai szövegpaneleken jelennek meg a képernyőn, és a különböző hanghatások olykor szövegként ugranak a szemünk elé. Az akciójelenetek kreatívak és könnyen követhetők, a finálé során pedig tényleg szabadjára engedhették a képzeletüket a készítők. De miközben a látványtól elámulva az állunkat keressük a padlón, érdemes odafigyelni az apró részletekre is; a film ugyanis tele van utalásokkal a képregényekre és a korábbi adaptációkra, amelyeket örömmel fedezhetnek fel a szemfüles rajongók.
A kétezres évek elején a Sam Raimi filmjei által elindított Pókember-láz végigsöpört az egész világon, és engem is elkapott. Kiskoromban én tényleg pókember akartam lenni, amikor felnövök. Ezt bizonyítja az is, hogy édesanyámnak három különböző pókjelmezt kellett varrnia nekem (mindig kinőttem őket). Idővel ezeket a nagyszabású terveket realisztikusabbakra cseréltem, de hiszem, hogy az Irány a Pókverzum! az a film, ami egy új nemzedéket ösztönöz arra, hogy az enyémekhez hasonló álmokat szövögessen.
További kritika a filmről: