Második alkalommal rendezték meg Magyarországon a Zsidó Filmfesztivált november 7. és 10. között. Amint azt a róla szóló prospektus írja: „A filmfesztivál célja, hogy minél sokrétűbb képet adjon az érdeklődők számára a zsidóság rendkívül színes és a többség számára ismeretlen világáról, mai állapotáról, filmalkotások formájában.”
A „zsidóság sokrétű képe” kétségtelenül a benyomások sokféleségére utal, ám a megfogalmazás roppant izgalmas, ha visszaugrunk az időben kicsit több mint száz évet, és meglátogatjuk Darwin unokatestvérét, Sir Francis Galtont. Galton az emberi típusokat kutatta, s módszere, amelyet először éppen a zsidóság tanulmányozására használt, az arcok egymásra fotózása volt. Elképzelése szerint a többszörös expozíció átlagolja az arcokat, így az azonos vonások erőteljesebbek lesznek a kész képen, az egyedi vagy ritka vonások pedig eltűnnek. A sokrét(eg)ű kép itt pont az egység keresésére helyezte a hangsúlyt.
Ennek analógiájára azt várnánk, hogy ha egy tematikus fesztiválon a filmek adott kontextusban találkoznak, akkor közös témákról fognak beszélgetni. Ily módon kiátlagolódhatna a zsidóság színes (vagy éppen nem színes) világa. A filmek kellő mintát szolgáltatnának az alapján, hogy számtalan országból kerültek be a fesztiválra, hol az alkotó származása (a fesztivál során például Garas Dezső filmjeit is vetítették), hol a film témája miatt. Végeredményben előállhat az a helyzet, hogy egy francia romantikus vígjáték és egy palesztin homoszexuális szubkultúráról szóló dokumentumfilm túl a kor mozgóképes adottságain és általános trendjein, valamiben kapcsolódik egymáshoz. Ugyanakkor, meglátásom szerint, a fesztivál alkotásainak sokfélesége és rendkívül bő merítése a kortárs filmekből pont arra volt nagyszerű példa, hogy a zsidóságnak látszólag nincs egységes világa, közös mai állapota. Ezt három alkotás történetén és zsidó ábrázolásán keresztül szeretném röviden igazolni.
A Holokauszt talán az a téma, ami a legtöbb nézőnek beugrik a zsidó filmről – Schindler listája (Schindler’s List, Steven Spielberg, 1993), Sorstalanság (Koltai Lajos, 2005), stb. Az idei fesztiválon többek között A végén turisták jönnek (Am Ende kommen Touristen. Robert Thalheim, 2007), valamint az Ezután (Poklosie. Wladyslaw Pasikowksi, 2012) című filmek foglalkoztak ezzel. Az előbbi egy öreg lengyelről szól, aki ugyan túlélte Auschwitzot, de továbbra is a tábor területén lakik. Az Ezután műfajilag a thriller és a horror elemeit vegyíti. Hőse, az Amerikába költözött lengyel, visszatér szülőfalujába, ahol döbbenten fedezi fel, hogy egyedüli családtagját, öccsét minden éjszaka megtámadják és összeverik. Mindenki titkolózik, az okokat csak nehezen sikerül kiderítenie, míg végül rájön: testvére felbontotta az utat, járólapokat szedett fel a templomból, hogy összeszedje az egykor faluban élt zsidók sírjait, amelyet az ott lakók kollektíven próbáltak eltüntetni, elleplezve egy borzalmas mészárlást. A falubeliek ugyanis kapva kaptak a német megszálláson, és saját szakállukra kiirtották maguk közül a zsidókat, hogy megszerezzék azok földjeit. A filmben a zsidók csupán a záró képen jelennek meg, pár beállításban.
Az Ezután nem a zsidó világot mutatja be, hanem azt, ahogyan gondolkodnak róla. (Természetesen a tömegeknek szánt játékfilm, ami erősen függ a korabeli ideológiától, hiszen azon keresztül szűrődik, nem is tehetne mást. Az Ezután és a lentebb bemutatott Láthatatlan férfiak [The Invisible Men. Yariv Mozer, 2012] kétszeresen is eltávolítja a bemutatásának a tárgyát azáltal, hogy nem zsidókat állít a középpontba.) A lengyel zsidók a filmben mint a Holokauszt áldozatai ábrázolódnak: tömegként, a bűn tárgyaként, idegenként, elnyomottként és statisztikai adatként. Ugyan egy-két néhai zsidó meg van nevezve, de csupán azért, hogy mint a szántóföld tulajdonlapján szereplő adat, rávilágítson a falubeliek bűneire. Ez alapján a zsidóság közös problémája a múlttal való szembenézés, az igazságszolgáltatás kérdése az akkori bűnökért. Megjegyzendő, hogy az utolsó jelenetben a sírnál gyászoló zsidók elütnek a falu világától. Az, hogy a szertartás közepét látjuk csak, ahol a közegtől eltérő ruhás rabbi idegen nyelven imádkozik, valamint az, hogy a jelenetet mind a néző, mind a főhős kívülről látja, segít abban, hogy a zsidók még a filmbéli, közvetlen ábrázolásuk során is idegenek és „egzotikusak” maradjanak.
Nem így a Láthatatlan férfiakban (a film feliratozásában a magyar cím Láthatatlanok volt), ahol a zsidók mint Izrael lakói nagyon is aktuálisak és valóságosak, ugyanis az egyik elnyomó hatalmat képviselik. Egy palesztin meleg férfi megpróbáltatásait dokumentálja a film, aki Tel-Avivba szökött hazája igazságszolgáltatása elől, ott azonban a kormány palesztinellenségessége fogadja. Hősünk végül innen is szökni kényszerül. A téma miatt értelemszerűen a zsidóság gyökeresen máshogy definiálódik, ábrázolásukban a kultúra külsődleges megnyilvánulásai és a zsidóság mint nemzetiség kap szerepet, korántsem a múlt. Az előző film utolsó jelentében a zsidókat egy temetési szertartáson láttuk, ebben a filmben azonban olyan zsidók tűnnek fel, akik nem gyakorolják a vallásukat, mindennapi ügyes-bajos dolgaikat teszik. A két film által használt kontextus egyike sem szokatlan, ugyanakkor az is világosan kiderül, hogy alig-alig találni összevetésre alkalmas alapot. Példának okáért palesztin hősünk egy Dávid-csillagot hord a nyakában, amely pusztán az alkalmazkodáshoz szükséges jelkép, s amelytől, ha olyan közegbe ér, megszabadulhat. A Holokauszt-narratíva esetében a Dávid-csillag ilyen jelentése kifejezetten idegenül hat.
A harmadik film, A legjobb nyaraim (Nos plus belles vacances. Philippe Lellouche, 2012) a már korábban emlegetett francia romantikus alkotás. A történet során egy családdal ismerkedünk meg, amelyben az apa zsidó származású és ez a felesége szülőfalujába érkezve bonyodalmakat okoz. Ugyanakkor a film nem erről szól, ez csupán egy mellékszál. A zsidóság mint megkülönböztetésre alkalmas sztereotípiák sorozata egy egész sereg más motívumban is megjelenik: város-vidék, férfi-nő, öreg-fiatal, francia-nem francia, stb. A zsidó szokásokról a zsidó szereplők éppen olyan lelkesedéssel viccelődnek, mint mások, valódi konfliktusokhoz ez nem vezet. A történet üzenete éppen a megkülönböztetések felszámolása. Ez az elképzelés ellentmond az Ezután értékrendszerének és értelmezhetetlen a Láthatatlan férfiak kontextusában. A zsidóságot az egyik filmben a múlt, a másikban a terület és a jog, a harmadikban a sztereotípiák definiálják. Ha vannak is közös pontok, közös problémák, az feltehetően alig több mint amennyit két véletlenszerű filmcsoport között találnánk. A társadalmi és földrajzi helyzet a filmek alapján jóval nagyobb összetartozást sugall az emberek között, mint a zsidóság fogalma, a zsidó kultúra roppant szerteágazónak és ellentmondásokkal telinek hat.
Visszatérve Galtonhoz, az ő idejében, a francia forradalom után, a társadalmi-gazdasági folyamatoknak megfelelően, a kutatók főként a nemzeti karakterek iránt érdeklődtek. Az egyes nemzetek, népcsoportok tagjait egységes tulajdonságokkal ruházták fel. Ha a nézet nem is vethető el teljesen, a mai szociálpszichológiai kutatások irányt váltottak, és elsősorban a kialakult sztereotípiákat vizsgálják a különböző nemzetekről. A filmipar erre különösen alkalmas, hiszen egy-egy filmben tömegek véleménye sűrűsödik össze. Az egyes csoportokról kialakult kép azonban térben és időben is roppant változatos lehet. Ez három következtetést sugall. Először is azt, hogy egyetlen filmfesztivál sem tud képet adni a zsidóság világáról, mert a filmforma a véleményt ismerteti és nem a „valóságot”. Másodszor, hogy a véleményekről sem lehet képet formálni, mert ez a kép annyira eltérő komponensekből áll össze, hogy rögtön köddé válna: az egyes térségek mind-mind gyökeresen eltérő nézeteket vallanak a zsidóságról. Harmadszor, hogy egy ilyen fesztiválnak már az alapvetéseiben is a keveredésből és a meghatározatlanságokból adódó hermeneutikai bizonytalanságokra kéne fókuszálnia, félretéve az osztályozás és az elkülöníthetőség biztonságot sugalló képzetét.
Mindaddig, amíg a fesztiválokon kiemeljük és ütköztetjük az egyik kultúrát a másikkal pont a filmek fognak tiltakozni, hogy ők köszönik, de nem találnak közös nevezőt.
Felhasznált irodalom:
Bauman, Zygmunt: Modernség és ambivalencia (http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/magyarorszagi_nemzetisegek/romak/multikulturalizmus/pages/004_modernseg_es_ambivalencia.htm 2013.11.18.)
Comolli, Jean-Luc; Narboni, Jean: Film/Ideológia/Kritika. Apertúra. Film – Vizualitás – Elmélet. 2006/tél (http://apertura.hu/2006/tel/comolli/ 2013. 11. 18.)
Erős Ferenc: A kelet-európai zsidóság arca. In Látás, tekintet, pillantás. Szerk. Kovács Éva, Orbán Jolán, Kasznár Veronika Katalin. Budapest, Gondolat kiadó, 2009. 116-126.
Hunyady György: A nemzetek jelleme és a nemzeti sztereotípiák. (http://mindentudas.hu/elodasok-cikkek/item/32-a-nemzetek-jelleme-%C3%A9s-a-nemzeti-sztereot%C3%ADpi%C3%A1k.html 2013. 11. 18.)