Készítsd elő: figyelem, emlékezés, riadtság, értetlenség, választ kereső forgás tekinteteket pásztázva, kétely, nyugtalanság, feszültség, hirtelen nyugalom. És sok levegő. A többi hozzávaló náluk lesz.
Öt ember áll a ventilátorsorfal mögött, ami a nézőtér és a színpad határát jelöli. Egyre közelednek, futnak, de a színpadot széllel töltő gépekkel szemben megtorpannak. Helyben futás, fokozódó mozgás, vigyor, nevetés, zihálás, kifulladás. Az első pár percben megkapjuk az előadás esszenciájának körvonalait: a test és a szellem kapcsolata, az egymást feltételező mivoltuk, az ember fizikai korlátai, amelyek lehetetlenné teszik az elme szabadságát. Ehhez később hozzáadódik a kommunikáció nehézségének ábrázolása, a saját magunkkal kialakuló szituációk, érzések és konfliktusok felvonultatása, majd ugyanezek az emberi kapcsolatokban, tehát az egyénre való koncentrálás kitágul. Megjelenik például az elzárkózás, a bizalmatlanság, a düh, az elszigeteltség, a csapatmunka, a megértés és így tovább. A nagy egység, kommerszen fogalmazva, „az ember életének” rétegei. Mindez verbális eszközök nélkül. A budapesti Duda Éva Társulat Breathe! című előadását a gyergyószentmiklósi dance.movement.theater tánc- és mozgásszínházi fesztivál második napján, május 19-én láthatták az érdeklődők. Nem hiszem, hogy sokan megbánták volna.
Az előadás koreográfiája a gondolati szövetéhez igazodva áll össze táncelemekből, gesztusokból és hétköznapi mozdulatokból. Egy-egy perc erejéig olykor süketnéma vagy törzsi jelbeszédet idéző mozdulatsorokkal igyekeznek egymással megértetni magukat a táncosok, máskor a mindennapi életünk egy jól ismert mozdulatát ismételgetik, értelmezik, próbálják használni. Ilyen például a köszönéseket kísérő kéznyújtás. De mintha ez az öttagú csoport el lenne szigetelve a társadalomtól – vagy nem a jelenben értendő mindez –, nem alkalmazzák ezeket a mozdulatokat, hanem újra feltalálják. És kiegészítik őket olyan jelzésekkel is, amelyek egyébként nem részei a nonverbális kommunikációnknak, de a produkció koreográfiájában világos értelmet és funkciót kapnak, működnek.
Lényegében különálló emberek kapcsolatteremtését látjuk a kommunikáció tanulásának fokozatosságával és nehézségeivel, majd az abból adódó érzelmekkel, konfliktusokkal és megoldási lehetőségekkel együtt. Eközben a légzés – mint alapvető cselekvés, amelyet a létszükség mivolta okán az emberi kapcsolatoknak is megfeleltethetünk az előadás szerkezetében – egyre nagyobb hangsúlyt kap. A előadás gondolati, sőt, történeti íve mellett a vizualitás is letisztult, követhető, értelmezhető (többféleképpen is), mégsem banális vagy egyszerű. A teret fények és árnyékok alakítják, a testeken kívül csak az öt gép helyezkedik el. A jelmezek egyszerű szabásúak és tiszta színűek. Ebben a térben, koreográfiában és kompozícióban hatalmas a hibalehetőség, és lehetetlen, hogy az észrevétlen maradjon. Precizitás jellemzi az előadás minden elemét, ami ellentmondást nem tűrően parancsol maximális figyelmet a nézőtéren.
Habár az említett hétköznapi gesztusok beemelése emberközelivé, életszagúvá is tehette volna az előadást, amelyben otthonosan érezhetjük magunkat, a Breathe! inkább egy steril kivonatát kínálta az egy-egy életben egyenletesen eloszló bajlódásnak, kínnak, félelemnek. Ezeknek az érzéseknek olyan koncentrált hatásait is láthattuk, amelyek a való életben nagy százalékban elfojtódnak, vagy apránként adjuk ki magunkból. Ilyen volt például Rusu Andor jelenete, aki egy pánikroham után az egyik ventilátorral szembenézve engedte ki magából a feszültséget, a félelmet és az örömöt, és hatalmasat üvöltött az értelem nélküli, szembeszélt biztosító gép felé. És habár ez egy primer, őszinte megnyilvánulás, mégis idegennek hat, mert a saját életünkre, a saját tetteinkre már annyira rárakódtak a társadalmi elvárások vakolatrétegei, hogy nem tudjuk volt-e, lenne-e valaha igényünk ilyen tettekre.
A korlátlan, társadalmi konvenciók nélküli viselkedés, gesztusrendszer azonban nem hat vadul, civilizálatlanul, mert ezt a lehetőséget eloszlatja a kifinomult tánc, a szerkesztett mozgás – az üvöltő ember mozdulatai is olyan szofisztikáltak, hogy hiába tudjuk, kívülről nézve milyen minőségi kategóriába tartozik maga az aktus, annak a milyensége megváltoztatja a benyomást, az érzést. Erre az impresszióra a gépi környezet is ráerősít, a ventilátorok pedig egy-egy személytelenített képmásként vagy tükörképként is felfoghatóak. A táncosok gyakran állnak velük szembe, a gép mintha vallatná őket, illetve önmagukat vallatnák általa.
A mozgás és a zene ritmusa egyre fokozódik az előadás alatt, a végére egy több csomóponttal bíró kompozíció alakul ki a színpadon, amelynek zsinórpadlásáról lámpák hullanak a térbe megrémisztve és összezavarva a közönséget. Egyre több berendezés hull alá, majd egyszer csak minden audiovizuális inger megszűnik, hirtelen teljesen elsötétül a terem és eltűnnek a hangok is. Bizonytalanság és rémültség, csend, figyelem, együttlélegzés. Aztán egy bizonytalan taps. Kettő, három, egész sorok tapsolnak. A fények késleltetve gyúlnak fel, a táncosok tapsrendben, hatalmas kövek hullanak a nézők szíveiről. A kreatív és többértelmű befejezés híven illeszkedik a produkció egészéhez.
Előadók, alkotók: Csuzi Márton, Egyed Bea, Rusu Andor, Újvári Milán, Raubinek Lili
Zene: Kunert Péter; Fény: Gothár Márton
Jelmeztervező: Kiss Julcsi; Hang: Sáfrány Áron
Technika: Kovácsovics Dávid
Produkciós asszisztens: Czveiber Barbara
Tér, rendező-koreográfus: Duda Éva
A képek forrása: https://www.facebook.com/figura.studioszinhaz/posts/1017565311624630