2011. július 22-én a radikális szélsőjobboldali Anders Behring Breivik először Oslo belvárosában robbantott bombát, majd pedig a várostól nem messze fekvő Utøya szigetén, a munkáspárt ifjúsági táborában rendezett tömegmészárlást az ott tartózkodó több száz fiatal között. A tömegmészárlás a szigeten 72 percen keresztül tartott, legalább 69-en meghaltak, és rengetegen megsérültek. A második világháború óta ez volt Norvégia legnagyobb tragédiája, amelyből az is világossá vált, hogy mekkora problémát és veszélyt jelent a szélsőséges nézetek terjedése, valamint a velük szimpatizálók számának növekedése az országban. Nemcsak Norvégia lakóiban, hanem világszerte megdöbbenést és sokkot váltott ki a brutális tömeggyilkosság; a tizenegy és huszonöt év közti fiatalok életébe kerülő tragédia beleégett az európai társadalom kollektív emlékezetébe.
Közel egy évtizeddel a tömegmészárlás után, 2018-ban, két, a terrorcselekményt és tömeggyilkosságot feldolgozó filmet is bemutattak: az egyik az alábbiakban taglalt norvég Utoya, július 22 (Utøya 22. juli. Erik Poppe, 2018), a másik pedig a Netflix által készített Július 22. (22 July. Paul Greengrass, 2018). Míg az utóbbi politikai thrillerként egy szélesebb képet próbál adni az eseményekről, azok előzményeiről és utóhatásairól, addig az előbbi egyfajta túlélő drámaként igyekszik húsbavágóan megmutatni a szigeten történteket.
Erik Poppe, az Utoya, július 22 norvég rendezője nem először készít filmet történelmi tragédiákról és meghatározó eseményekről: korábbi filmjében, A király választásában (Kongens nei. Erik Poppe, 2016) a második világháborús Norvégia egy válságos időszakát jeleníti meg. Ezúttal azonban csak pár évet utazott vissza az időben, és a túlélők beszámolóinak segítségével, fiktív karaktereket használva kísérli meg rekonstruálni az Utøyán történteket.
Az Utoya, július 22 című film biztonsági kamerák felvételeivel indít, amelyeken az Oslo belvárosában elkövetett robbantást látjuk, ez pedig előkészíti a film további cselekményét. Ezután Utøya szigetét, a norvég munkáspárt ifjúsági szervezetének táborát láthatjuk, és ekkor találkozunk először a film főszereplőjével, Kajával (Andrea Berntzen), aki a kamerába nézve, első látásra látszólag mesélői szerepben elindítja a szigeten zajló események történetét: „sosem fogod megérteni. De azért hallgass meg…”. Amikor elfordul, akkor vesszük észre, hogy nem hozzánk beszél, hanem telefonál: az elbeszélés szintjén a nézőkhöz szól, míg a film történetének szintjén az édesanyjához intézi a szavait. Ezzel nemcsak, hogy magára irányítja a figyelmet, és tulajdonképpen kijelöli a maga főszereplői státuszát, de az elkövetkezendő szörnyűségek felfoghatatlanságára is utal. A tábor résztvevői már értesültek arról, hogy robbanás történt Oslóban, ugyanakkor biztonságban hiszik magukat: Kaja azzal nyugtatja édesanyját, hogy egy szigeten vannak, és ennél nagyobb biztonságban nem is lehetnének – ezzel sejtetve azt a néző számára, hogy történni fog valami. A táborozók megpróbálják kitalálni, hogy mi okozhatta az oslói robbanást, a terrorizmus és a háború témáját hozva fel: felmerül, hogy muszlimok lehettek az elkövetők, előkerül Afganisztán is, és hogy a norvég katonák háborúznak, vagy pedig békefenntartóként vannak ott jelen. Arra is gyanakszanak, hogy csak gázrobbanás történt, hiszen nehezen hihetőnek tűnik egy terrortámadás Norvégiában. Amikor a fiatalok meghallják az első lövéseket a szigeten, és meglátják a feléjük rohanó társaikat, először nem tudják, mit gondoljanak, csináljanak. Lehet, hogy csak valakik gyakorlatoznak. De akkor miért fekszenek a földön mozdulatlanul emberek? Bújjanak el, és egyhelyben maradva várják meg a segítséget, reménykedve, hogy nem találja meg őket a támadó, vagy addig fussanak és meneküljenek, amíg el nem hárul a veszély? Utøyán elszigeteltek, víz választja el őket mindentől és mindenkitől, a térerő akadozik, csak magukra számíthatnak.
Ezek után 72 percnyi menekülés következik. Hogy hová? Az szinte mindegy, csak minél távolabb a lövések és sikolyok hangjától. Kétségbeesett, kilátástalan rohanás az erdőben, gázolás a vízben; bujkálás a földön, vagy a sziklafalhoz simulva.
Poppe minden hangsúlyt a realista ábrázolásmódra fektet, amit profi operatőri munkával és technikával próbálnak megvalósítani: a sziget eseményeit egy snittben vették fel, az oslói események bemutatását követően egyetlen vágást sem tartalmaz a film. Bár ez nem egyedi megoldás – elég csak Sebastian Schipper 2015-es Victoria című thrillerére gondolni, ami egy mozgalmas éjszaka eseményeit mutatja meg egyetlen snittben felvéve –, azonban hatásosan növeli az átélhetőséget. Folyamatosan követjük Kaját, mintha a kamerával együtt mi is táborozók lennénk: vele együtt járjuk be a tábort, futunk az életünkért, vagy éppen összekuporodunk az erdőben egy földbucka mögött. Amikor egy csapat fiatal elrejtőzik, nem csak ők, hanem az operatőr is – kamerával a kezében – leveti magát a földre, és óvatosan kémlel ki a páfrányok mögül a veszélyt, valamint a rohanó, menekülő embereket lesve. Velük együtt várjuk, hogy megérkezzen a segítség: miért nem jönnek? Mi tart ilyen sokáig? Egyáltalán érkezni fog segítség?
Sokáig egyáltalán nem láthatjuk a gyilkost, csak a puskaropogás és a menekülők sikolyai utalnak a jelenlétére, majd a film utolsó harmadában is csak távolról vehető ki az alakja, az arcát azonban sosem látjuk. Ebből a szempontból is különbözik egymástól az amerikai és a norvég feldolgozás: míg a Július 22-ben figyelmet fordítanak arra, hogy Breivik alakját is bemutassák (indítékot keressenek tetteihez, illetve minél hasonlóbbnak maszkírozzák az őt játszó színészt, lemodellezzék, személyiséget adjanak neki), addig a norvég filmben meg sem próbálják közel hozni őt a nézőhöz. Ő egy hidegvérű gyilkos, akit csak az általa leadott lövésekből, valamint a fájdalmas és kétségbeesett sikolyokból ismerünk meg. Elidegenítenek minket tőle, távolságot alakítanak ki a támadó és a nézők között, hiszen nem rajta, hanem a túlélőkön, az ártatlan áldozatokon van a hangsúly.
Bár az operatőri munkának köszönhetően a támadás kezdetén minket, nézőket is eláraszt az adrenalin, ez azonban idővel csökken, a kezdeti sokkot és feszültséget nem sikerül a film végéig megtartani. Az egysnittes felvétel és a valós idejű cselekmény a film realisztikusságát erősíti, azonban pont emiatt „üresjáratokat” is láthatunk, ilyen például amikor a szereplők egyhelyben bujkálnak mozdulatlanul, vagy éppen teljesen jelentéktelen beszélgetésekkel próbálják elvonni egymás figyelmét a körülöttük folyó eseményekről. Persze világosan érthető az alkotói szándék, az életszerűségre való törekvés, de ezeknél a jeleneteknél mégis úgy érezhetjük, hogy kissé leült a film, és ezt a Kaját alakító Andrea Berntzen remek játéka sem tudja teljes mértékben ellensúlyozni. Bár vele együtt mozgunk és lélegzünk, minden fájdalmát és érzelmét látjuk, azonban karaktere mégis kidolgozatlannak hat. A film készítői igyekeztek egy plusz réteget és célt adni Kajának azáltal, hogy nem csak önmagát, hanem a húgát is megpróbálja megmenteni, ugyanakkor ez nem elég ahhoz, hogy kellően elmélyítsék és fenntartsák a nézői azonosulást és az érzelmi hatást. Mindvégig inkább a cselekményen, nem pedig a karaktereken van a hangsúly, az események azonban nem elég változatosak ahhoz, hogy végig magukhoz tudják láncolni a néző figyelmét. Emiatt a közönségre tett hatás is felemásra sikerül. A film érzelmi hullámzását pedig tovább fokozza azzal, hogy a feszültség ellankadása után a film egy végső fordulattal még utoljára sokkolja a nézőt, hogy egyértelművé tegye: itt senki számára sem garantált a túlélés, senki sincs biztonságban, még a főszereplő sem; egy ilyen súlyos, felfoghatatlan eseménynek csakis vesztesei lehetnek.
Egyértelmű, hogy a film során a hangsúly a realisztikusságra és a rekonstrukciós jellegre esik. Azonban, talán pont emiatt nem vált számomra világossá, hogy a puszta bemutatáson túl merre is tart a film. Mert akármennyire is sodró erejű a látvány, önmagában nem biztos, hogy elég. Ez pedig felveti azt a kérdést, ami minden valós eseményt feldolgozó filmmel kapcsolatban felmerül: mennyire szabad és kell dramatizálni, valamint kiegészíteni egy megtörtént eseményt? Egy igaz történeten alapuló fikciós film milyen mértékben legyen hű a valósághoz, és mennyire vegye figyelembe a médium szórakoztató funkcióját?
Ugyanakkor minden hiányossága ellenére az Utoya, július 22 profi módon elkészített film, ami kellően hatásos és intenzív ahhoz, hogy maradandó élményt jelentsen a nézők számára; egy társadalmilag releváns alkotás, ami olyan eseményt dolgoz fel sajátos módon, amiről nem lehet elégszer beszélni.
Képek forrása: imdb.com; mubi.com