M. Night (Manoj Nelliyattu) Shyamalan rendező az 1999-ben bemutatott Hatodik érzékkel (The Sixth Sense. M. Night Shyamalan) szerzett magának elismerést Hollywoodban. A filmet egyből hat Oscar-jelöléssel értékelték, a forgatókönyvíró-rendező pedig egy időre elnyerte a „feszültségkeltés mestere” címet. Az alapvetően pszicho-thriller műfajába sorolható alkotás valóban képes volt végig fenntartani a szorongást a nézőben, a cselekményt szép fokozatosan építette fel a forgatókönyv, az atmoszféra a végkifejletig nyomasztóan hatott, és a szereplők is remekül működtek együtt a vásznon. Ami viszont igazán érdekessé tette a filmet, az a zárásként bekövetkező csavar, ami új értelmezési keretbe foglalta az eseményeket.
Ez a gesztus azóta is szerzői kézjegyként kíséri a rendező pályáját, és sokszor ez szolgál a negatív kritikák alapjául is, hiszen a néző már előre számít a fordulat bekövetkezésére, így pedig hamarabb veszi észre a történet gyanús részleteit, ezzel együtt elveszítve fogékonyságát a lenyűgözhetőségre. Ez a bírálat már a következő, A sebezhetetlen (Unbreakable. M. Night Shyamalan, 2000) című munkájánál is felmerült, amely sok kritikus szerint a Hatodik érzék koncepciójának másolata, és igen kiszámíthatóra sikeredett.
Bár a film nem teljesített jól a mozipénztáraknál, az elmúlt két évtizedben mégis kult-státuszba emelkedett a köré szerveződő rajongói közösségben. A sebezhetetlen alapjában véve egy szuperhős-film, ami realista megközelítésben tálalja témáját. A rendezői vízió mellett ennek az is lehetett az oka, hogy a 2000-es évek elején a képregénykultúra még csak épp rálépni készült a mainstream tartalommá válás útjára és a stúdiók még nem vállalkoztak direkt módon képregényfilmek gyártására. Mégis ennyi év távlatából válik igazán lényegessé ez a döntés, hiszen a szuperhős képregényfilmes zsáner felfutásával egyre kevésbé törekedtek az alkotók a realitás talaján maradni: mind hőseik, mind pedig az ábrázolt világok leginkább az adaptált képregények stilizáltságát tükrözik, ehhez pedig a digitális technológia kimeríthetetlen eszköztára áll rendelkezésükre. Mára a zsánerrel szemben támasztott legalapvetőbb elvárás a gigantikus és szemet gyönyörködtető látványorgia vászonra varázslása.
Ebben a kontextusban A sebezhetetlen üdítő színfolt a palettán. A főhős David Dann (Bruce Willis) egyedüli túlélője egy vonatbalesetnek, amelynek kapcsán felkeresi őt a képregénymegszállott Elijah Price (Samuel L. Jackson), és arról próbálja meggyőzni, hogy csodás megmenekülésének a benne rejlő szuperképesség az oka. Ezzel kezdődik meg David útja, ami dramaturgiáját tekintve a Joseph Campbell Az ezerarcú hős[1] című könyvében felvázolt „hős útja modellnek” felel meg: ez a történetmondás egyik legalapvetőbb struktúrája, amelyet a film médiumában is rengetegszer alkalmaztak. A modell a különböző kultúrák mítoszaiban fellelhető közös narratív sajátosságokat veszi alapul, a hős által bejárt utat olyan metaforikus stációkra bontva, amelyek a karakter belső és külső konfliktusainak és fejlődésének ívét írják le a cselekményen belül.
Shyamalan azonban rendhagyó módon a modell egyik pontját, a „kihívás elutasítását” a többi fölé emeli. David ellenáll az érveknek és saját tapasztalásának, és a végsőkig tagadja képességeit. A film a protagonista hős és az antagonista ellenfél szükségszerű egymást felismerésével kapcsolódik a képregényvilág alapkonfliktusához, ami Elijah Price karakterén keresztül válik egyértelművé. Az ő motivációja abban áll, hogy ha megtalálja saját ellentétpárját a világban, az ő létezése és nyomora is értelmet nyer. Mind a hős, mind az antagonista céltalan és elveszett, míg fel nem ismerik egymást és meg nem határozzák önmagukat a másikkal szemben. Shyamalan filmjének jelentősége abban áll, hogy a fókuszt nem a képességek felvonultatására és az akcióra helyezi, hanem az emberi kiteljesedés és az abban gátat képező belső folyamatok harcára hívja fel a figyelmet, mindezzel azt üzenve, hogy aki igazán hőssé szeretne válni, annak előbb saját magát kell legyőznie. A sebezhetetlen tehát utóéletében talált rá értő közönségére, melynek tagjai sokáig reménykedtek a folytatásban.
A Széttörve (Split. M. Night Shyamalan, 2016) című film bemutatásának évében meglepetést okozott, részben azért, mert alacsony költségvetése ellenére bevétele jóval meghaladta az előzetes várakozásokat, részben pedig azért, mert a rendező ekkorra már nem igazán váltott ki különösebb izgalmat a nagyérdemű publikumból. Az utóbbi évek nagy bukásai ‒ Az utolsó léghajlító (The Last Airbender. M. Night Shyamalan, 2010), A Föld után (After Earth. M. Night Shyamalan, 2013) ‒ után, ma már igencsak kétkedve fogadják, ha Shyamalan új projektbe kezd, kiváltképp azok a szakemberek, akik (talán elhamarkodottan) a thriller műfaji megújítását várták tőle a Hatodik érzék sikeréből kiindulva.
A Széttörve története szerint a disszociatív személyiségzavarban szenvedő Kevin (James McAvoy) 23 különálló személyiséggel él. A személyiségek közül három, akiket a filmben Hordaként emlegetnek, átveszi az irányítást, elrabol három tinédzser lányt, hogy egy szertartás keretében feláldozza az eljövendő huszonnegyedik személyiségnek, a Szörnynek, aki az emberiség evolúciójának legmagasabb fokát képviseli, és megtisztítja a világot a gyengéktől, akik soha nem szenvedtek. Ez a filozófia abból táplálkozik, hogy Kevint bántalmazták gyerekkorában, személyiségei pedig Kevin védelmében keltek életre. A lányok közül egy azonban nem illik a képbe: Casey (Anya Taylor-Joy) maga is traumatizált, ezt a cselekményt megszakító flashbackekből tudjuk meg. Ez emeli ki a gyengék közül, és amikor a Szörny meglátja a lány testén a bántalmazás nyomait, felhagy üldözésével, így Casey megmenekül.
A „huszonhárom az egyben” már alapjaiban is szorongást ébresztő felállás. A skizofrénia, a tudathasadás mindig jó kezdés ahhoz, hogy rejtélyes, misztikusba játszó hatást keltsünk anélkül, hogy a történet elrugaszkodna a valóság talajáról. Az emberi tudaton belüli ismeretlent és kiszámíthatatlant talán nyomasztóbb elgondolni, mint a kívülről érkező fenyegetést, hiszen hogyan védekezhetnénk ellene?
A rendezőnek sikerült a kis költségvetés ellenére is megőriznie erősségeit, feszültségteremtő megoldásai itt mind megállják a helyüket. Ennek egyik alapja a kreatív térhasználat. A labirintus érzetét keltő tér (a fogság helyszínén az egyetlen ablakot Hedvig, Kevin kilencéves al-személyisége rajzolta), abszolút klausztrofób, mégis sikerült dinamikus jelenetsorokat felvenni, ami az operatőri munkát dicséri.
A Széttörve önmagában is megállná a helyét egy korrekt thrillerként, és bár hagy megválaszoltalan kérdéseket, mégsem éreznénk elégnek egy érdekes folytatáshoz, ha nem lenne az a bizonyos utolsó jelenet. A Széttörve eredetileg része volt A sebezhetetlen forgatókönyvének, de kreatív megfontolásokból végül kihagyták ezt a történetszálat. A kivágott részt dolgozta ki a rendező önálló filmmé, és szándékosan nem tett utalást folytatás mivoltára az utolsó jelenetig: ekkor David Dunn egy étkezdében értesül a hírekből az elrabolt lányok történetéről. Ez a momentum utal arra, hogy a következő filmben Kevin (vagyis a Szörny) csap majd össze Daviddel. Ebből a szempontból a Széttörve azért kiemelt jelentőségű, mert a rendező egyértelműen korai korszakának sikerfilmjéhez kapcsolta, jelezve szándékát a nagy visszatérésre, amit a rajongók 17 éve vártak, és amely a két film közös folytatásával tetőzik majd.
Mindkét film az emberben rejlő ismeretlent hozza felszínre, az emberi psziché feltérképezetlen mélységeiben rejlő lehetőségeket, melyek vagy hőssé (David és megérzései) vagy szörnyeteggé (Kevin elfojtás alól felszabadult erőszakossága) változtathatnak bennünket. Akárhogy is, mind a Széttörve, mind A sebezhetetlen esetében jogosak voltak a magas elvárások a folytatás kapcsán. Az Üveg (Glass. M. Night Shyamalan, 2019) című harmadik rész tavaly került a mozikba, és sajnos nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Talán azért, mert minden rajongói igénynek meg akart felelni, mindazonáltal úgy tűnik, hogy a harmadik filmhez már nem maradt elég kreatív fordulat a rendező tarsolyában. Pedig az alaphelyzet nagyon ígéretesnek tűnt. Az Üveg története szerint David fiával karöltve hosszú évek óta védelmezi az embereket, esőkabátos igazságosztóként számol le a gonosztevőkkel. Kevin nyomába eredve kiszabadít pár foglyul ejtett lányt és nem is kell sokat várnunk az első összecsapásra, amit azonban megszakít a rendőrség közbeavatkozása. Ezután szereplőink egy pszichiátriai intézetbe kerülnek, ahol Dr. Ellie Staple (Sarah Paulson) veszi kezelésbe őket, aki olyan esetekre specializálódott, amikor a páciens szuperhősnek képzeli magát. A kezelésen még egy beteg vesz részt, Elijah Price, azaz David Dunn egykori ellensége.
Ez az alaphelyzet megerősíti a realitásérzetet, ami a két előzményfilm esetében is jól működött, de ennél is fontosabb, hogy sikeresen köti össze a két történetszálat, és egyben tartja a cselekmény világát. Ismét egy viszonylag zárt térben játszódnak az események, ami eddig Shyamalan filmjeinek mindig csak a javára vált. A történet igyekszik egyensúlyt tartani az egyéni történetszálak vezetésében is, így minden karakter egyenlő figyelmet kap. Mindezek ellenére a film mégsem igazán működik. Az ördög itt is a részletekben rejlene, amire a forgatókönyvnek nem sikerült rátapintania. Ahogy azt már említettem, mindkét előzményfilmben a karakterek belső vívódásán volt a hangsúly, az Üveg esetében azonban, bár a díszletet teljesen ezen belső folyamatok szemléltetéséhez állították fel, mégis elenyésző játékidőt kapnak szereplőink arra, hogy ezeket megismerhessük. Az egyetlen igazi pozitív hős, David esetében nagyon fontos lett volna, hogy a kezelés hatására bekövetkező identitásválság részletesebb bemutatásra kerüljön.
A történet egyenesen halad egy epikusnak szánt szuperhős-ketrecharc felé, de a morális küzdelem, az etikai tartalom csak nagyon elcsépelt formában van jelen, végső soron nem szolgál mást, mint hogy minimális azonosulási pontot adjon a nézőnek. Pedig igen sokat javíthatott volna a film megítélésén, ha igazán kihasználja a lehetőséget, hogy a szuperhős alakját három, igen eltérő módon megtestesítő személyt összezárnak egy pszichológussal. A Széttörve nyomokban felvetette a mentális betegségek társadalmi megítélésének felülvizsgálatát, és ez az irány amellett, hogy a kortárs neuropszichológiai kutatásokra reflektál, a zsáner szempontjából is érdekes kísérletezéseknek adhatott volna terepet.
A trilógiát záró darab legnagyobb hibája, hogy szerencsétlenül egyensúlyoz a kamaradráma és a látványfilm között. Témájában nem tudott elég bátor lenni, látványban pedig bőven alulmaradt a Marvel által képviselt színvonalnak. A karakterek jellemábrázolása és egy hozzájuk méltó, kerek lezárás javíthatott volna az összképen, de sajnos a rendező nem tudott megválni kézjegyétől, a nagy átértelmező fordulattól: egy új, ki nem fejtett, lezáratlan történetszállal, az egész világ mögött álló összeesküvéslánccal zárja le a trilógiát, és egyben nyit utat valamiféle folytatás előtt. Azonban, ha az ember univerzumépítésre adja a fejét, nem elég az ötlet, meg kell határoznia azokat az erőket és szabályokat, amelyek a különálló egységeket kölcsönhatásaikban működtetik. Shyamalan adós maradt ezzel mind a formanyelv terén, mind pedig a narratíva kezelésében.
Lábjegyzet:
[1] Joseph Campbell: Az ezerarcú hős. Ford. Varjasi Farkas Csaba. Szerk. Szolláth Mihály. Budapest, Édesvíz Kiadó, 2010.