A One Punch Man webcomic-ként, online képregényként kezdte meg pályafutását 2009-ben. A ONE művésznéven ismert alkotó egy mangarajzoló program kipróbálásaként indította el, de az online térben rövid időn belül népszerűvé vált és jelentős rajongói közösség szerveződött a projekt köré. Ennek köszönhetően keltette fel egy hivatásos mangaka (manga művész), Murata Yusuke érdeklődését is, akivel közös munka eredményeként az eredeti formával párhuzamosan jelentettek meg egy manga-sorozatot, a Weekly Shonen Jump digitális magazinban 2012-től. Az animációs adaptációt 2015. október 5-én kezdték sugározni a TV Tokyo-n, ahonnan Japán több vezető televíziós csatornája is megvásárolta a jogokat. Az online streaming szolgáltatók közül a Hulu és a Netflix is műsorra tűzte. Az anime első évada 12 részes és a Madhouse Stúdió készítette el, rendezője Natsume Shingo. Megjelenésének körülményei remekül szemléltetik, hogy az internet, mint médium, a webes tartalomfejlesztés és online nyilvánosság által hogyan lép kölcsönhatásba más médiumokkal.
A One Punch Man történetének főszereplője Saitama, a címadó One-Punch Man, aki megunva, hogy álláskeresési próbálkozásai folyamatosan kudarcba fulladnak, egy szörnnyel való ütközetet követően úgy dönt, hogy hobbihősnek áll. Három éven keresztül edz, még a haja is kihullik, végül olyan hatalmas erőre tesz szert, hogy egyetlen ütéssel bármilyen ellenséget képes végleg padlóra küldeni. Ez azonban rettenetesen unalmassá teszi a küzdelmet számára, hiszen semmiféle kihívást nem jelentenek az ellenfelek. Vagyis ott kezdődik a sztori, ahol a legtöbb szuperhőskaland abbamarad: a hős eléri ereje maximumát, győzelme elhozza a békét és a világban minden rendben van… Vagyis lehetne, ha Saitama nem épp unaloműzésként vágott volna bele a melóba. A világ legerősebb embereként úgy érzi, hogy lassan elveszíti az emberségét, egyre kevesebb dolog vált ki belőle érzelmet. Ténykedése nem fordít a Világ sorsán, a gonosz nem tűnik el, és nem számít hányszor győz, mindig újabb fenyegetés üti fel a fejét. Ezen a ponton kapcsolódik be a történetbe Genos, a cyborg, aki rendelkezik az összes szuperhős attribútummal: idealizált férfias megjelenés, ember feletti erő, erős etikai elkötelezettség, tragikus háttérsztori és bosszúvágy jellemzi. Ő a klasszikus szuperhős megtestesítője. Ennek ellenére (vagy éppen ezért), nem képes minden ellenfelével felvenni a versenyt, így amikor Saitama segítségével megmenekül és legyőzik az éppen aktuális gonosztevőt, elhatározza, hogy tanítványként követi Saitamát, hogy rájöjjön a titkára (ami nincs). Ezek után együtt csatlakoznak a Hősök Társaságához, amely intézmény hivatalosan foglalkoztatja a hősöket és eredményeik, de főként népszerűségi mutatóik alapján rangsorolja is őket. Saitama a legalacsonyabb kategóriába kerül, így hétről hétre küzdenie kell megélhetéséért és az előre jutásért, tanítványa viszont egyből az elit alakulat tagjává avanzsál.
A két főszereplő kapcsolatából és párbeszédeikből, valamint a közösen átélt szituációkra adott eltérő reakcióikból kibontakozó történet tehát az alapszituáció felvázolásakor egyszerre elégíti ki és rúgja fel a hőstörténetek konvencióit. De melyek is ezek a konvenciók? Mindenekelőtt fontos megjegyezni, hogy a történet alapvetően a manga shōnen alműfajának jellegzetességeit figurázza ki és állítja feje tetejére. A manga (jelentése: „végtelen képek”) formája az 1950-60-as évekre alakult k. A One-Punch Man a mangán belül is egy altípushoz tartozik, ami sok mindenben osztozik a nyugati szuperhős zsáner jegyein. A shōnen (jelentése: „fiú”) alá azokat a mangákat, illetve animéket soroljuk, amelyek elsősorban fiatal férfi (12-18 év közötti) közönségnek szólnak. Ezek akciódús történetek, főszereplői fiatal fiúk, harcosok vagy sportolók, ahol a fókuszban a küzdelem általi fejlődés, barátság, bajtársiasság és hősies helytállás áll. Tipikus shōnen történetek például a hazánkban is viszonylag népszerű Dragon Ball, a Naruto, vagy a One Piece.
A címszereplő Saitama személye nyújtja azt a viszonyítási alapot, amelyből a kritikai vonal kibontakozik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy ő maga szolgáltatja a dekonstrukciót. A shōnen történetekre jellemző módon Saitama történetében is a legátlagosabb, legjelentéktelenebb, valamilyen módon a közösség perifériájára került karakteré a főszerep, és az ő sorsának alakulását követi a cselekmény. Az attribútumok azonban, amelyeket a szuperhős-hagyomány a hőshöz rendel, más karakterekhez vándorolnak. Saitama egyszerűen úgy dönt, hogy hős lesz, aki egy ütéssel végez bárkivel. Saitama igen kevés értéket közvetít számunkra, mégis ő a kulcsa annak, hogy ezek a tartalmak elérjék a befogadót, méghozzá egészen szokatlan módon. A klisék parodizálása mellett felhívja a figyelmet ezeknek a bevett fordulatoknak és állandó jegyeknek a működésmódjára, amivel egyúttal meg is erősíti azokat.
Ennek a folyamatnak viszont a főhősön kívül mindig szüksége van egy másikra, aki a hordozó feladatát fogja ellátni. Saitama ellenpárja legtöbb esetben Genos lesz, aki megkapta a hős minden olyan jellemzőjét, ami a shōnen darabokban és a szuperhős zsánerben a vezető karaktert illeti. Genost egy külső tényező, egy cyborg támadása predesztinálja erre az életre, melynek nyomán maga is cyborggá válva bosszút esküszik, és kalandokkal teli útra indul, hogy megtalálja azt, aki megölte a családját. Mindeközben folyamatosan fejleszti magát és mindenkivel szembeszáll, aki fenyegetést jelent az ártatlanokra, sokszor életét és egyben küldetését is kockára téve. Ez a tény természetesen nem marad reflektáltalan ebben a sorozatban. Saitama és Genos ellentéte egy emblematikus jelenetben csúcsosodik ki: Genos Saitama lakásán elmeséli eredettörténetét, amit egy hagyományos történetvezetésű képregényfilmben vélhetően a flashback-jelenet kliséjével oldanának meg. Itt azonban a nem túl hosszú beszámolót minden lehetséges módon paródiába fordítják az alkotók, Saitama egyre fokozódó türelmetlenségével kezdve (amit a lábjárással, unott arckifejezéssel, az ábrázolás skiccszerűvé válásával szemléltetnek), és folytatva a környezet kihalt, csöndes, végtelenbe merevedett egyhangúságával, ahol még az elefántfejű locsolókanna is unottan néz maga elé. Közben Genos gyorsuló tempóban hadarja az „előzményfilmet”. A jelenet fergeteges zárlata az, hogy Saitama hatalmas üvöltésben tör ki: ha Genos húsz szóban nem tud elmondani valamit, akkor inkább bele se kezdjen. Ez egyfelől hiánypótló gesztus, mert Genostól pont azt kapjuk, amihez Saitamán keresztül nem tudunk hozzáférni, ugyanakkor kritika is a hőstörténetek giccses monologizáló stílusával és kiszámítható narratíváival szemben.
Mivel akcióközpontú műfajról beszélünk, egyértelmű, hogy a harcok kétes végkimenetelűként való bemutatása elengedhetetlen feszültségkeltő eszköz az alkotók kezében. A sorozatban szinte kivétel nélkül minden epizód felvonultat legalább egy olyan ellenséget, aki komplett városrészeket képes pillanatok alatt porig rombolni. One-Punch Man azonban nevéhez hűen nem nyújtja el a harcot, csupán egy ütéssel cafatokra robbantja az aktuális gonoszt. Hogyan építi fel ennek ellenére a feszültséget az adott epizód? Úgy, hogy Saitama végig csak kóborol a történetben, puszta megfigyelőként, örök utolsónak érkezőként jelenik meg. Minden izgalmat, drámát és epikus vitézséget Genos és más mellékkarakterek biztosítanak, aminek többnyire az a vége, hogy az összes hős a halál küszöbére kerül, és teljes városok válnak egyenlővé a semmivel, mire nagy nehezen előkerül főhősünk és bekövetkezik a „csattanó”.
A legtöbb shōnen animében a karakterek a harcok során egyre nagyobb erőre tesznek szert. Ennek a sémának az egyik legjellegzetesebb példáját a Dragon Ball sorozat nyújtja, amelyben mindig van egy újabb szint, a fejlődésnek soha nincs vége, és mindig felbukkan egy még hatalmasabb ellenfél, akit lehetetlennek tűnik legyőzni. Ezek a küzdelmek sokszor 10-15 részt igényelhetnek és két jelentősebb ökölcsapás között nem ritkán több epizód is eltelik, amit a szereplők monologizálással és szituációelemzéssel töltenek ki, az ellenfelek pedig a western műfaj párbaj előtti holt idejében lebegve néznek egymással farkasszemet. Ezt az irreális időkezelést forgatja ki a One-Punch Man dramaturgiája.
A hagyománnyal ismét szembemenő jellegzetesség, hogy az erkölcsi tanulságok nem a főhős kiemelkedő morális fölényéből fakadnak. Saitama nem az a hérosz, aki az igazság, a könyörület vagy az ártatlanok bajnokaként lépne fel. Az egyetlen dolog, amit nem tud elviselni és ami kibillenti a béketűrésből, az, ha a többi hős érdemeit vitatják és megkérdőjelezik az áldozatot, amit az emberek védelméért hoztak (vagy, ha egy elhúzódó küzdelem miatt lemarad egy leárazásról a szupermarketben). A sorozat nem viccet akar csinálni a hősmítoszból, hanem elgondolkodtatni annak szerepéről és értékeiről.
Posztmodern elemként említhető még az erőteljes társadalomkritika. A hősök és a társadalom viszonyrendszerében az adott hős megítélése nem feltétlenül tetteihez köthető. Találkozunk olyan karakterrel, aki az egész évadban egyetlen küzdelemben sem vállal szerepet, hiszen ő már annyira jelentős és befolyásos médiaszemélyiség, hogy nem is elvárás vele szemben, hogy kockára tegye épségét. A ranglétrán való feljebb jutásban tehát az eladhatóság sokat számít, ezzel piacra kerül a hős, mint médiatermék. Emellett a felbukkanó gonosztevők mindegyike egy-egy aktuális társadalmi vagy globális probléma manifesztációjaként fordul az emberiség ellen. Ezeket Saitama egy vállrándítással intézi el, vagy végig sem hallgatja ellenfelei indítékait. Ez a gesztus a látszattal ellentétben nem az érintett témákat hivatott rossz fényben feltüntetni, hanem arra utal, hogy a szuperhőstörténetek főgonoszait sokszor maga a társadalom termeli ki, és legyőzésük után a valódi probléma továbbra is fennáll. Így a győzelem pusztán tüneti kezelés, nem pedig gyógyír.
A One-Punch Man a klasszikus zsánerelemek és a posztmodern ironikus jegyek egymás mellett szerepeltetésével, párhuzamba állításával belső párbeszédet folytat a műfajról, reflektálva saját fikciós voltára is. Mivel ez a folyamat a befogadó szeme előtt megy végbe, a figyelem középpontjába az önreflexivitás, a posztmodern attitűd egyik jellegzetes ismérve kerül. Ez a tulajdonsága emeli ki a sorozatot a szokványos shōnen darabok közül. A rutinos animefogyasztóknak is újszerű nézőpontot kínál, emellett pörgős akciószekvenciái és remek humora mindenki számára élvezetes kikapcsolódást ígérnek.