Asztalokra állati bőrként kiterített rajzok, tónusok, árnyékok, tér, tört színek és szabványvastagságú vonalak nélküli látvány, a káosznál szelídebb, de a rendnél zabolátlanabb összkép, szőrök, szempillák, képzeletbeli lények és valós személyek a képeken, összerombolt portrék, versillusztrációk – ez fogadott bennünket idén télen a budapesti Roham Bárban.
A 28 képet kiállító Borsik Miklós költő, képzőművész és a JAK-füzetek egyik szerkesztője. A Roham Bár a fővárosi kulturális élet alappillére, művészeti csomópont: hetente több nagy érdeklődést kiváltó eseménynek (koncert, kiállítás, felolvasóest, könyvbemutató, beszélgetés stb.) ad otthont. A helyválasztás kitűnően passzolt a Borsik képzőművészetében összefutó filozófiai, irodalmi, zenei és vizuális elemek vibráló nyüzsgéséhez.
Szőrök és vonások inváziója egy csimpánzfejen. ad notam “Játsszál egyedül, kis majom.”
A kiállított munkák mellőzték a klasszikus képgrafikai technikákat, és bár egy-egy képről nehéz volt elhinnünk, hogy nem ezek egyikével – például linómetszéssel – készült, Borsik képei tollrajzok. A legtöbb grafika tűfilccel és golyóstollal készült, de egy-egy képre tempera is került, szükségszerű vendégségbe hívva ezzel egy kicsit a festészetet. A kiállítási anyag installálása nem volt formabontó, de a szokásostól eltért: a bárpult mellett, asztallapokra, fotelekre, ablakpárkányra fektetve tekinthettük meg a változatos méretű képeket. Túlnyomórészt az A/5-ös szabványméret holdudvarában mozogtak a papírlapok, illetve a hungarocell alapok, de ritkábban A/3-asnál nagyobbal is találkozhattunk.
Borsik nem bízta a véletlenre: a kiállítás Facebook-eseményének leírásában határozott alaphangot adott a tárlatnak azzal, hogy Jean-Luc Nancy francia filozófus gondolatait idézte: „Tömegek, rakások, kavarodás, halmok, hadrendek, csődületek, nyüzsgés, seregek, csapatok, szétszéledés, pánik, sorok, menetek, összecsapások, mészárlások, tömegsírok, egyesülések, szétszóródások, a testek túltelítettsége, túláradása összeálló tömegekké és bomló foszlányokká, mindig összegyűjtve. […] A szétterítés és az elszakítás mintha az ember legáltalánosabb elrendeződésének (vagy az »embernek« mint általánosságnak, mint emberi nemnek) a két ismert és ráadásul ügyesen vegyített formája lenne. Ezek a formák határolják el és járják át a testek sűrű világát. Bizonyos értelemben hozzájuk tartozik. S mégis ő az, ami elsajátíthatatlan marad számukra.” De a saját gondolatát is az érdeklődők elé tárta előzetesként: „A rajzokat az álszimmetria kapcsolja össze. Rendszerint lehetőséget keres bennük a káosz önmaga felszámolására […]” A legutolsó mondat a leginkább találó a kiállítási anyag egészére nézve.
Türkiz kiütések keletkezése a szerelmi háromszögek csoportosítása során
Borsik képein első ránézésre a káosz egyeduralmát véljük felfedezni – de a művész szimmetriáról, álszimmetriáról beszél, ami rendet, de legalábbis álrendet vetít előre. A látszólag rendszer nélküli, véletlenszerűen összeverődött vonalrajok pedig gyermeki vagy ősi gesztusokat, jelkészletet idéznek. Pár perces vizsgálódás után azonban lavinaként önti el a befogadó agyát a felismerés: a képeken a precizitás szándéka uralkodik. Megtévesztő ugyan a térérzékeltetés – perspektíva, tónus, árnyék – teljes mellőzése, ami a gyermek- és barlangrajzok sajátja, és a vonalak vibrálása, ami első ránézésre gesztusokat, pillanatnyiságot, hirtelen érzelmi kitöréseket, hisztériát idéz, de valójában nem ezekről van szó. Borsik képei olyanok, mintha lassított felvételei lennének egy-egy érzelem felszínre törésének, egy precízen kidolgozott, lépésről lépésre megtervezett dühkitörésnek. Vagy még inkább – és ez a művész manuális alkotófolyamatát is pontosabban leírja – mintha először gesztus formájában jelenítene meg egy-egy érzést, utána visszautazna az időben, hogy a primér, kontrollálatlan megnyilvánulásokat betörje, kiegyengesse határaikat, szisztémát építsen köréjük vagy utólagosan rendszerbe foglalja őket.
A koboldkórus bemelegít
Figurák alakulnak ki az örvénylő vonaljátékokból, vonalcsomókból. A koboldkórus bemelegít című, Kemény István költő egyik művéhez készített grafika például az egyszerűségében zseniális sodrásával, egyedi ritmusával olyan lényekre tereli a figyelmünket, amilyeneket Borsik az alkotás közben még nem biztos, hogy látott maga előtt. Maradt esetlegesség a képeken, és a precíziós folyamatok során is keletkezhettek újak, de a véletlenek szemtelen játéka jót tesz a képeknek, oldja a tolakodó merevségüket. A megjelenített – vagy kialakult – lények, a nyomokban fellelhető felszabadult gesztusok és az így létrejött sokadalom atmoszférájában kis túlzással Jean Michel Basquiat festményeinek divatos formanyelvét vélhetjük felfedezni. Ezt erősíti, hogy a haiti-amerikai képzőművészhez hasonlóan olykor Borsik is feliratokkal, szövegekkel látja el a grafikáit. Mindketten ősi erőt jelenítenek meg, visszanyúlnak egy káoszszerű örvényléshez, egy teremtő sodráshoz, a kezeket és a lábakat gyerekrajzszerűen ábrázolják, testszőrökkel szövik be a képfelületet, azonban míg Basquiat hagyja burjánzani a primér, hirtelen, friss, őszinte vonalait, addig Borsik karámba szorítja és lecsillapítja őket.
Mintha a címadásban lenne a legerősebb. Olyan címekkel, mint például Lázadozó szempillák felszámolják a szemek primátusát, Antonin Artaud gondolatait átvezetik egy Hello Kitty-fejen, vagy Türkiz kiütések keletkezése a szerelmi háromszögek csoportosítása során, nagymértékben korlátozza a befogadó értelmezési lehetőségeit, az így megidézett kifejezésekkel, személyekkel, figurákkal azonban új teret is nyit a látványtól felizzott gondolatmenetek számára. Egy-egy kép megérne egy-egy hosszabb tanulmányt. Szimpatikus ez az attitűd, hiszen napjainkban a kiállított képek alatt a divatos és egyszerű Cím nélkül feliratot látjuk leggyakrabban. Vita tárgyát képezheti persze, hogy melyik megoldás szerencsésebb, de az bizonyos, hogy Borsik ezt sem bízza a véletlenre.
Lázadozó szempillák felszámolják a szemek primátusát
Nagyon ügyesen kerüli el a térábrázolást. A vékonyabb-teltebb vonalak játékából akaratlanul is kialakulhatna egy térszerkezet, ráadásul egyes vonalaknak önmagukban is változik a vastagsága. A tónusok, foltok, ön- és vetett árnyékok mind hiányoznak. Ez a szándékos térnélküliség elleplezi az autodidakta művész hiányos szakmai tudását, de lehet, hogy tudatosan rá is játszik az afrikai törzsi maszkok vonalvezetésére – ez utóbbi ismét a természeti erőkhöz, azok egyszerű őszinteségéhez kapcsolja a kiállítás anyagát.
A színekkel óvatosan bánik. Képeinek túlnyomó többsége monokróm, vagy legfeljebb két-három színt használ. Ezek tiszták, a legritkább esetben töri el őket. Elemi, ősi, eredendő jelleget, s egyben letisztítottság-érzetet kölcsönöznek az összbenyomásnak.
A megnyitón Kele Fodor Ákos költő beszédét performance követte. Nemes Z. Márió egy biciklidudával, Borsik Miklós pedig a saját szájszerkezetével keltett hangokat. A performance törzsét Arnulf Rainer, osztrák festő egyik kiáltványának szövege adta: „A művészetet úgy gyakorlom, mint valami antropológiai kutatást, mert az ember nem több, mint egy göröngy; egy göröngynyi csíra, egy göröngynyi lehetőség, melyekből csak keveset sejt, a legtöbbet a priori elutasítja. Tabunak tekint egy széles területet, mert az biológiai múltját képezi. Lehetőségei nagy részét félénken elveti; mert olyannyira hangya, hogy nagyobbá válása szükségszerűen szörnyeteggé válásának tűnik neki.”
Nagyika örvénye (részlet)
Ezt kántálta különböző stílusban Borsik, miközben egyre sűrűbben ismétlődő beatbox elemekkel bontotta meg a szöveget. Nemes Z. Márió egy-egy bicikliduda-hanggal adott ritmust a performance-nak. A szavakká összeállt hangok ki-kiszabadultak a nyelv rendszeréből és előtörve egy másik szisztémát alkottak. A Borsik által nagyra becsült Rainer képein a portréfotókat megbontó és azokat átíró gesztusvonalak ugyanígy működnek. A kiállítás anyaga és a performance viszont azt bizonyította, hogy Borsiknak ezt egyelőre csak a hangok szintjén sikerült megvalósítania, a vizualitás terén pont ellenkező irányú folyamat jellemzi.
Összességében a vívódás látszik a kiállítás anyagán. Nincs letisztázva – illetve még folyamatban van –, hogy az esztétikai élményt vagy a beléjük erőszakolt gondolatokat akarja-e előtérbe helyezni Borsik, hogy a szavakból fakadnak-e a vonalak vagy fordítva. Nem lehet tudni, hogy az őszinte gesztusok saját rendszere vagy a művész által rájuk húzott szisztéma uralkodik-e a képeken. De ez a bizonytalan állapot rengeteg izgalmat is rejt: a kiállítás anyaga az alkotói pálya kétségekkel és kérdésekkel teli fázisát mutatja, amiről idővel bizonyára lemorzsolódnak a felesleges elemek, és kiforrnak a lényegi szálak.
Azték szórás