A társadalmi diverzitás pozitív hatásaiban hívő személyek gyakran a kölcsönös együttműködés idealista gondolatában látják az emberiség fejlődésének következő lépcsőfokát. A különböző kultúrák együttélése és kölcsönös egymásra hatása, eszmeiségük keveredése azonban éppúgy magában hordozza az ellentétek radikális kiéleződését, mint a közös alkotás szikrázó izgalmának lehetőségét. Az elmúlt év(tized)ek tapasztalatai éppen arra mutattak rá, hogy az eltérő etnikai és vallási csoportok társadalmi integrációja és az „idegen” megjelenéséből fakadó ellenérzések a modern kultúra egyik legnagyobb problémájává váltak. Ehhez a válsághoz köthető például az Amerikában régóta fennálló fehér-afroamerikai ellentét, a nyugati országok menekültügyi politikája vagy éppen a közel-keleti zsidó-muszlim konfliktus, melyek egytől-egyig a történelmi múlt traumáiból és a jelenkor előítéleteiből táplálkoznak. A téma relevanciája természetesen a művészvilágot is aktív szerepvállalásra és véleménynyilvánításra ösztönözte, teret nyitva ezáltal az etnikai ellentétek különböző művészeti ágakban[1] történő reprezentációjának. Ehhez a diskurzushoz csatlakozik Ziad Doueiri libanoni rendező új filmje, a The Insult (L’insulte, 2017), amely a palesztin-libanoni konfliktus érzékeny látleletét adja, miközben megoldást keres a közel-keleti válság enyhítésére.
A film két főszereplője, az autószerelőként dolgozó Tony Hanna (Adel Karam) és az építőiparban elhelyezkedett Yasser Salameh (Kamel El Basha) egy csatornajavítási ügy miatt összetűzésbe keveredik. A libanoni származású Tony elfogadhatatlannak tartja, hogy a palesztin Yasser az engedélye nélkül javítja meg erkélyének csatornáját, ezért szándékosan tönkreteszi a megjavított csövet, mellyel Yasser szitkozódását idézi elő. A büszkeségükből adódóan egyik férfi sem ismeri el saját hibáját, s elmérgesedett viszonyuk végül tettlegességbe torkollik: Yasser egy rasszista provokáció hatására megüti Tonyt. Az egyetlen sértésből fellángoló viszály a bíróságon folytatódik, majd országos nyilvánosságot kap, mint a libanoni-palesztin ellentét miniatűr narratívája. A polgárháború veszélyét is magában hordozó ügy vizsgálata végül olyan, a múltban történő atrocitásokat tár fel, melyek szinte eldönthetetlenné teszik a konfliktus igazságos elbírálását és megítélését.
Doueiri filmjének igazi tétje abban áll, hogy mennyire sikerül pártatlanul, mégis valósághűen ábrázolni azokat az elfojtott vagy radikális formában kinyilvánított etnikai ellentéteket, melyek beleivódtak a Közel-Kelet mindennapjaiba. A didaktikusság és a részrehajlás esetleges buktatóival szemben a The Insult kellő érettséggel és érzékenységgel közelíti meg a narratíva gerincét képező témát, s annak komolyságát sikeresen képes elmélyíteni a két szembenálló oldal motivációinak és hibáinak ábrázolásakor. Yasser és családja palesztin menekültként próbál boldogulni Libanonban, miközben a gettósítás és a kívülállóság problémáival kell szembenéznie a hétköznapok során. A munkáját mindig becsületesen elvégző építőmunkás egyedül az igazságtalanságot és a megkülönböztetést képtelen elviselni, melyek ellen természetéből adódóan fel kell lépnie. Ezzel párhuzamosan Tony patriotizmusa is családjának, munkájának és országának megvédésére irányul, melyeket szerinte a palesztin menekültek – köztünk Yasser – veszélyeztetnek. A két oldal motivációi tehát közös értékeken osztoznak, azonban ezek paradox módon elvesznek a kommunikáció lehetetlenségének, a traumákból eredő előítéleteknek az árnyékában.
A rendező kellő figyelmet szentel arra, hogy a közelmúlt történelmi eseményeinek – nevezetesen a libanoni polgárháborúnak – vérengzéseit és hatásait fokozatosan építse be a film narratívájába. Ezek nem csupán a bonyodalom kirobbanását eredményezik, de kellő súlyt is adnak a karakterek cselekedeteinek. Yasser sértő, ám hétköznapinak mondható szavai, Tony igazságért folytatott harca éppen azért válnak nemzeti üggyé, mivel az emberekben elfojtott gyűlölet azonosulási pontokat talál a bírósági tárgyaláson. A közösségi múlt terheitől sújtott főszereplők szinte egyik pillanatról a másikra veszítik el kontrolljukat az események fölött, s válnak a polgárháború veszélyét is magában hordozó konfliktus elindítójává. Doueiri alkotása amellett, hogy árnyaltan képes bemutatni az etnikai sérelmek, a lappangó traumák és a felszínre törő erőszakos összecsapások társadalmi jelenlétét és hatásait, sikeresen reflektál az etnikai konfliktus pusztító természetére is. Miközben Yasser és társai a hontalanság és a diszkrimináció problémáival küzdenek, addig Tony és nemzete képtelen feldolgozni a múltban történt népirtások borzalmait, melyek miatt képtelenek elfogadni a palesztin menekültek jelenlétét az országban. Mindenki áldozat – ezt sugallja a The Insult végkövetkeztetése, amely összességében a kölcsönös párbeszéd és empátia elsőre naivnak tűnő szemléletével próbálja feloldani bonyodalmát. A közhelyesnek is értelmezhető megoldási javaslat végül a formanyelv és a színészi játék sikerességei folytán válhat hihetővé és valamelyest elfogadhatóvá.
A formanyelvi megoldások szempontjából a film nagyszerű ütemezése segíti elő a történések gördülékeny és izgalmakkal teli előrehaladását, hatékonyan tartva egyensúlyban a privát (hétköznapi) és a nyilvános (bírósági) térben játszódó jelenetek arányait. A narratíva azért is tud hatásosan működni, mivel pontosan annyi teret enged a főszereplők szubjektív érzelmeinek bemutatására, mint a társadalmi konfliktusok és következmények ábrázolására. Az egyes karakterekkel való azonosulást nem csupán a hitelesen megírt párbeszédek segítik elő, de nagy jelentőséget kapnak a premier és szekunder plánok gyakori használatai is, melyek ez érzelmek tisztább kifejeződései mellett sikeresen tudják fokozni a jelenetbe ágyazott drámát. Ezekkel párhuzamosan a társadalmi kontextusok elmélyítésénél jelentős szerep jutott a realista formanyelvi kódok alkalmazásának, melyek a bíróságon bemutatott dokumentarista felvételekkel együttműködve ráirányítják a figyelmet a fikció valóságban gyökerező voltára. Éppen ezért érdekes tapasztalatként bontakozik ki a filmben a stiláris és a realista hatásfokozás ellentéte: a tömegmészárlás archív felvételeinek bemutatása élesen szembeállítódik a jogásznő arcán legördülő könnycsepp hiteltelen és hatásvadász megoldásával, mely szerencsére a film egyetlen átlátszó kísérlete a nézők manipulálására. A szüzséből eredő feszültségek bemutatása során a The Insult a valóságosság kategóriája mellett hatékonyan használja fel a hang és a csend ellentétpárjait, nagyobb jelentőséget adva ezáltal a kimondott vagy elhintett szavak súlyának. Annak ellenére, hogy a zene elkerülhetetlenül hangulatfokozó funkcióval bír, a film sikeresen kerüli el a felesleges és giccsbe forduló hanghasználatot, miközben eredményesen ütemezi a jelenetek csúcspontjait. Végeredményben a film éppen azért válik hitelessé, mert eszközkészletét gondosan válogatja meg, s használja fel a narratíva kitűzött céljainak beteljesítéséhez.
A dráma kibontakozásához elengedhetetlen feltétel volt, hogy megfelelő színészeket találjanak az egyes jellemek megformálásához. Kamel El Basha ösztönösen és nagyszerű rutinnal érzett rá a csöndes Yasser karakterére, kiváló alakításáért a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál díját kapta meg. A film másik nagy egyénise Camille Salameh, aki a jogász kétes megítélésű alakjának megformálásakor képes az érzelmek széles skáláját kiváltani a befogadókból. A szereplőgárda többi tagja a forgatókönyv lehetőségei mentén pontosan annyit adott hozzá az egyes jellemekhez, amennyit a szerep megengedett, egyedül a védelem képviselőjét megtestesítő Diamand Bou Abboud volt hajlamos túljátszani a karakterét.
„Az út a fontos, nem a cél” – talán ezzel foglalható össze leginkább a The Insult igazi értéke. A film sikeresen ábrázolja a szubjektumok és a társadalom múltbéli traumáinak továbbélését, az összeférhetetlenség poklát és a (lelki) megbékéléssel kapcsolatos kételyt, melyben mindenki valahol bűnös és áldozat egy személyben. Doueiri alkotásának célja a közel-keleti konfliktus egy szeletének diskurzusba állítása, melyben a helyzet és az okok feltárása, a problémáról való gondolkodás és beszéd kerül a középpontba. S habár a kölcsönös párbeszéd és az empátia a valóságban nehezen kivitelezhető paradigmának tűnik, egyelőre talán érdemesebb a probléma megértésére koncentrálni, mivel a gondolkodást végül tettek fogják követni.
[1] A filmművészet mellett fontos megjegyezni a zene, s azon belül a kortárs amerikai rap szerepvállalását, mely szövegeiben és videoklipjeiben jelentős figyelmet szentel az afroamerikai-fehér konfliktus diskurzusának megjelenítésére. Lásd: Childish Gambino: This is America vagy éppen Joyner Lucas: I’m not racist.