Camille DeAngelis Bones and All – Szőröstül, bőröstül című regényét (Bones & All, 2015) Luca Guadagnino vitte filmvászonra azonos címmel (Bones and All. Luca Guadagnino, 2022). Korábbi munkái fényében (Szólíts a neveden [Call Me by Your Name. Luca Guadagnino, 2017]; Sóhajok [Suspiria. Luca Guadagnino, 2018]) az olasz filmrendező számára már hazai terepnek számíthatott a problémás kapcsolatok és az elszigeteltségtől szenvedő emberek ábrázolása. A 2021-ben forgatott, majd a következő évben bemutatott regényadaptációja társadalmi kitaszítottságról, magányról, kannibálokról és szerelemről szól, és műfajkeveréseivel, kimért tempójával, valamint groteszk helyzeteivel sokat markol, aminek szokatlan, épp ezért izgalmas allegóriája látja a kárát.
A történet főszereplőnője, Maren (Taylor Russell) különös módon fejezi ki szimpátiáját: akit kicsit is megkedvel, abból előszeretettel vesz magához egy-egy testdarabot. Édesanyjáról rég nem tud semmit, és egy napon az édesapja is belefárad a lány morbid késztetése miatti folytonos költözködésbe, így Maren magára marad egy magnószalaggal, édesanyja születési anyakönyvi kivonatával és némi készpénzzel (a film felcserélte a szülők könyvbeli szerepét, hiszen a regényben Maren eleinte az édesanyjával él, és az édesapja hagyta el őket). Maren úgy dönt, hogy elindul felkutatni a gyökereit — mind az anyját, mind pedig kannibalizmusának forrását —, és útja során találkozik a szintén kannibál Sullyval (Mark Rylance) és Lee-vel (Timothée Chalamet). A családtagjai által magára hagyott lány és a white trash fiatalként lefestett Lee között kibontakozó mélyebb kapcsolatot lépten-nyomon próbára teszik a körülményeik, de a katartikusnak szánt tragikus befejezés során aztán végre teljesen átadhatják magukat a nem éppen szokványos szerelmüknek.
A realisztikusan bemutatott, egyesek számára talán egyenesen sokkoló expozíció, amelyben nem sokkal a film legelső képkockája után már szemtanúi is lehetünk egy ujj lerágásának, hiába hökkenti meg a nézőt, sajnos később ez az elán alábbhagy. Érthető, hogy a rendező nem szerette volna elterelni a figyelmet a véres részletekkel filmje valódi mondanivalójáról – bár kérdéses, hogy a film végére érve ki tudjuk-e hámozni ezt ‒, azonban sokkal bátrabban kellett volna nyúlnia bizonyos horror-elemekhez ahhoz, hogy a film igazán jó dráma legyen. Nem a spriccelő vér látványa hiányzik, hanem inkább a borzalmakat jellegzetesen körülvevő feszült atmoszféra. Elég arra a jelenetre gondolni, amikor két, egymásnak ismeretlen ember lakmározását egy frissen elhunyt idős hölgyből úgy ábrázolják, mint egy idilli, nyugodt, napfényes vasárnapi reggelit, ami hangulata miatt messze a film leghatásosabb jelenete. Az ehhez hasonló felvételekből kellett volna több, mert ezek a képsorok képesek egyszerre fenséges és rémisztő közeget teremteni, ami zsigeribb nyugtalanságot kelt a nézőben, mint a horror műfajában túlhasznált nyílt erőszak. A film bizonyos helyzetekben érzékelteti az emberevés különös intimitását és párhuzamba állítja a szeretettel, például Sully esetében, mivel a Marennel való első közös evésüket a férfi a bizalom jeleként értelmezi. A férfi az aktust egy szoros kapcsolat kezdetének tekinti, ezért is fájó számára, mikor a lány megszökik tőle. Ugyanakkor az evés rituáléja képletesen a testi-lelki vonzalommal is magyarázható, ami Lee és Maren egyre intenzívebb viszonyában nyilvánul meg. Közismert a szófordulat, hogy „úgy szeretlek, majd megeszlek”, és sokszor alkalmazzuk könnyelműen, mikor számunkra kedves személyhez beszélünk, a Bones and All azonban meg is mutatja, hogy szó szerinti értelemben véve mit fed ez a mondás.
Mivel Guadagnino csak korlátozottan él a történet szokatlanságában rejlő lehetőségekkel, a Bones and All leginkább egy tinédzserrománcot szerepeltető road movie lett, ami mintegy mellesleg, érintőlegesen kannibál borzalmakat is ábrázol. Bár az emberevés iránti késztetés és a szerelem itt látszólag ugyanannyira nyers és ösztönös, mégis nehézkesen illeszkedik egymáshoz a kettő a filmben, leszámítva a végső csúcsjelenetet, amely viszont kissé súlytalanná válik annak tekintetében, hogy Lee és Maren kapcsolatának bemutatása jószerivel eltörpül annak részletes ábrázolása mellett, ahogy a lány a boldogságát és az anyját keresi. A Bones and All egyebek mellett felnövéstörténet és karakterdráma is, azonban az, hogy a filmkészítők túl sok zsánert gyúrnak össze, végül ahhoz vezet, hogy a műfaji elemek kioltják egymást, és mindössze egy, a ’80-as évek Amerikájának kevésbé ismert tájait, a ködös kisvárosokat és útszéli kukoricásokat megörökítő feel good-filmet kapunk. Elvileg a film középpontjában Maren és Lee (néha Bonnie és Clyde-ra, vagy a Sivár vidék [Badlands. Terrence Malick, 1973] szerelmespárjára, Hollyra és Kitre hajazó) párosa áll, és ők hivatottak képviselni azt, hogy érdemes odaadni magunkat egészen, „szőröstül-bőröstül” a törődésért, a szerelemért, még abban az esetben is, ha ez nem vezet semmi jóra, de a film végére a túlságosan sok egyéb esemény és szereplő elterelik róluk a figyelmet.
A film az emberevőket mint egyfajta szubkultúrát mutatja be, amelynek megvannak a saját szabályai. Az „evők” csoportja egy bennfentes kisközösség, ahol a ’normális’ átlagemberek elől bujkálni kénytelen kívülállók megosztják egymással az emberevéssel kapcsolatos élményeiket; egyeseken még fizikai sérülések is látszódnak (a kisebb, de maradandó karcolásoktól az amputált végtagokig); mesélhetnek korábbi traumáikról, és nem csak az étel utáni vágyukról, hanem a szeretetéhségükről is. Ebből a nézőpontból a kannibálok ábrázolásmódja a drogos szubkultúrák reprezentációihoz hasonlít. A „mindenestül” [full bones] felfalás hiedelme ‒ miszerint a kannibálok képesek elfogyasztani valakit a csontjaival együtt –, szintén a szerhasználók status quójára és egymásra licitálására emlékeztet. Ugyanakkor a filmkészítők más ismert fantázia műfajos toposzt is megidéznek: a kannibálok a legismertebb vámpírábrázolásokhoz hasonlóan látszólag annak a társadalomnak a teljes jogú tagjai, amelynek egyedei táplálékul is szolgálnak számukra.
A filmbéli kannibálok általánosságban a transzgenerációs problémáktól sújtottak megjelenítői; kívülállók, akiknek a közvetlen környezete nem képes megbirkózni azzal, hogy ők különböznek a többi embertől. A film szubkulturális szereplői számára a szeretet és a törődés, valamint a brutális emberevés bűnös élvezeteknek számítanak, hiszen ezek meghasonlottá teszik a szereplőket. Örömükre szolgál mások felfalása, miközben tisztában vannak cselekedetük erkölcsi és jogi megítélésével, az érzelmi kötődést pedig olyan luxusnak tartják, amelyre nem érdemesek — legalábbis a kannibál kultúrán kívül —, amit levelében Maren anyja be is vall. Emiatt hatja át őket a szégyenérzet és emiatt képtelenek az (ön)elfogadásra. Az emberevés iránti vágyat a szereplők egy része (Maren, Lee) feltehetően öröklődő betegségként kapja meg és adja tovább, hasonlóan ahhoz, ahogyan a rossz családi mintákat is folytatják; ez nem csak a két főszereplőn, Marenen és Lee-n figyelhető meg, hanem Sully karakterén is. Mindannyian problémás kapcsolatban álltak vagy állnak a családjukkal, ezért arra törekednek, hogy létrehozzák a sajátjukat: míg a két fiatal békés eszközökkel próbálja véghez vinni ezt, addig Sully kötődési kényszere erőszakba csap át.
A meghasonult, magára jellemzően „egy másikként” utaló Sully szellemileg egy kisfiú szintjén ragadt – erre utal a cserkészek uniformisára emlékeztető öltözéke is —, aki az emberevésben és a hozzá tartozó rituáléban találta meg a nyugalmát, a táplálkozás pedig lehetővé teszi számára az életéből korábban hiányzó bizalmas kapcsolatok megélését is. Nem véletlenül skalpolja meg az alanyait, hiszen a haj a vágy kifejeződése, a hatalom, az ösztönerő és a szexualitás szimbóluma. A férfi pedig saját hajnak jócskán híján van, ami — az életkorán túl — a kontrollvesztettséget, a beteljesületlen vágyat is szimbolizálhatja, ezért teszi el emlékbe áldozatainak tincseit. Ebből is látszik, hogy Sully zavarba ejtő figurája jóval érdekesebb, átgondoltabb, mint a főszereplőké. Russell és Chalamet ugyan kiválóan alakítanak, de karaktereik jellemrajzai felületesek, hiszen soványka háttértörténeteik nem teszik figuráikat sem izgalmassá, sem érthetővé. Kettejük párosa a Z generáció kilátástalanságát, elhagyatottságát reprezentálja, csakhogy a filmkészítők túlságosan is arra törekedtek, hogy figuráik kortárs látleletként funkcionáljanak, így Z generációs típuskarakterekké formálták őket, megfeledkezve arról, hogy valódi személyiséget kapjanak. Ezzel szemben Mark Rylance sztalkere, Sully egyénített, hús-vér karakter, akinek hosszú éveken át tartó mellőzöttségéből fakadó szellemi leépülését a színész érzékletesen és aggasztóan hitelesen adja át, lejátszva a többi színészt a vászonról.
A Bones and All nem annyira felkavaró és fojtogató, mint a Sóhajok (Suspiria. Luca Guadagnino, 2018), és nem annyira bensőséges, mint a Szólíts a neveden (Call Me by Your Name. Luca Guadagnino, 2017), monotonitását pedig csak a visszaemlékezésekkel vegyített álomképek törik meg néhány másodperc erejéig. Maren és Lee melankolikus, kakofón dallamfoszlányokkal kísért barangolása allegorikusan szép, de sajnos marginális szerepet tölt be, egyéni és párkapcsolati útkeresésük pedig nem hoz semmi újat a young adult-filmek világába.
Képek forrása: imdb.com