Meglepő és határozottan kellemes csalódás volt a Filmtettfeszt – Magyar Filmnapok nevű fesztivál, melyet idén októberben tizennegyedik alkalommal rendeztek meg immár tíz erdélyi városban: Kolozsvár, Nagyvárad, Székelyudvarhely, Nagyszeben, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Nagybánya, Kézdivásárhely, Kovászna és Beszterce vett részt a kiváló és ingyenes kulturális programban. Kolozsváron a Győzelem (Victoria) Mozi, az Insomnia Café és a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem biztosított helyet a filmvetítéseknek, melyeket roppant nagy érdeklődés övezett.
Szívbizsergető érzés volt pár perccel kezdés előtt érkezni, és konstatálni: nem biztos, hogy beférek a terembe, akkora tömeg áll az ajtó előtt, nagy zsivajjal és az enyémhez hasonló aggodalommal. Valahogy mindig sikerült ülőhelyet találnom, de akinek nem jutott, az fogta magát, és asztalokra, a lépcsőre vagy a földre telepedett le a kétszintes moziban – ahol a vetítések túlnyomó része zajlott –, és fittyet hányva arra, hogy esetleg egy korlát vagy egyéb berendezés belelóg a képbe, boldogan nézte az aktuális filmet. Senki nem akarta elfogadni azt, hogy teltház van, mindenki a megoldási lehetőségeken gondolkozott – én ezt a hozzáállást várnám el minden nívós filmfesztivál közönségétől.
Az október 2. és 5. közötti rendezvény szükségessége vitathatatlan, mert évről évre olyan magyar filmeket válogatnak össze erre a pár napra a szervezők, amelyek nem kerülnek moziforgalmazásba Romániában. Így a közönség olyan munkákat üdvözölhetett, mint Szász Attila A berni követ (2014), Bodzsár Márk Isteni műszak (2013), Zomborácz Virág Utóélet (2014), Kerékgyártó Yvonne Free entry (2014) című filmje vagy a rettentő nagy érdeklődéssel várt Szabadesés Pálfi Györgytől (2014). Mindezt közönségtalálkozók tarkították. Október 2-án a Győzelem Moziban lebonyolított délutáni megnyitó és A Sárga Csikó Díj átadása indította be az élvezetlavinát. Muhi András producernek ítélték oda a díjat, amelyről így írnak a honlapon: „Az első erdélyi magyar játékfilmről elnevezett életműdíjat 2012-ben alapította a Filmtett Egyesület. Az egyesület évente tüntet ki a díjjal egy-egy olyan filmes személyiséget, aki munkásságával jelentős mértékben segíti vagy segítette a kezdő és a tapasztalt erdélyi filmesek pályájának alakulását.” A filmszalag keretbe helyezett sárga lovat, amelyet Koncsag Ádám szobrászművész tervezett – a 2012-es eredeti változat pedig a sepsiszentgyörgyi Vrabie Zsolt tehetségét dicséri –, eddig Durst György producer (2012) és Bugja Sándor filmrendező (2013) vehette át.
A nagyjátékfilmek közül egyértelműen nagy csalódást okozott Kerékgyártó Yvonne Free entry című munkája, amely az újvidéki Cinema City Filmfesztiválon idén júniusban a legjobb filmnek járó díjat kapta. Ez az információ elvárásokat ébresztett sokakban – bennem is. Talán ha nem tudunk róla, kevesebb szomorúsággal és dühvel hagyjuk el a mozit, meg sem várva a közönségtalálkozót. A „Sziget-film”-nek keresztelt alkotás túlnyomórészt a budapesti Sziget Fesztiválon játszódik. Két tizenéves barátnő, „Betti” (Pusztai Luca) és „V” (Barta Ágnes) közepesen unalmas kalandjait ábrázolja, katarzis-élmény nélkül. Egy-egy érdekesen felvett jelenet már nagy megnyugvást jelentett a szívemnek: lesz mire emlékezni hazafelé sétálva. A felhasznált zenéket viszont meglehetősen jól válogatták össze – a Brains, a Quimby, a Die Antwoord, a Dorothy’s Legs, a Fool About és a Superbutt zenekarok számai hangzottak el –, így a buli-jelenetek is felüdülés-szigetként hatottak. Túl hosszú felvezetés, szinte tehetségtelen színészek, a cselekmény ívének, a tetőpontnak és a tanulságnak a hiánya jellemzi a filmet, noha a szándék mindezekre tetten érhető.
A zárónap tartogatta a legütősebb kártyákat. Ezen a napon a Filmtett-rövidek, vagyis a 13. Filmtett-workshopon készült, a hinta motívuma köré épülő kisfilmek töltötték meg csodálkozással, hátborzongató jelenetekkel, egy-egy tömör sztoriba zárt családi tragédiával a délutánt. Ezek közül Bács Ildikó Hinta (2014) című hétperces munkáját emelném ki, amely a meddőség problémakörét olyan gördülékenyen, tömören és líraian fogalmazta meg, hogy indokolt volt a végeláthatatlan csend, amit maga után hagyott. Fazekas Györgyi Saudade (2014) című kisfilmje is mély nyomokat hagyott, mind a téma aktualitását, mind a színészi játékot és a jelenet életközeliségét tekintve. Blénessy Enikő, Pál Emőke és Varga Balázs játszottak a Skype-os beszélgetést bemutató történetben, amely egy külföldön élő és egy otthon maradt nővér párbeszédére fűződik, de egy közös gyerekkort húz magával. Minden benne van, amit sokan átélünk ilyenkor: az internetkapcsolat vagy a Skype bénázása, az ettől kicsit elkeseredetté majd ingerültté váló felek, a szakadozó hang – amely a félreértések melegágya –, a különböző környezet és életmód miatti eltávolodásból fakadó keserűség, valamint az, hogy mindenki fújja a magáét. Ez az élethelyzet egyre nagyobb teret foglal el a mindennapjainkban, hiszen rengeteg családból külföldön „próbál szerencsét” egy-két tag. Képtelenek közös nevezőre jutni, de egy gyerekkori hinta még összeköti a két testvért.
Tolnai Szabolcs Az erdő (Čudna šuma, 2014) című nagyjátékfilmje lenyűgözően szép képekkel, kompozíciókkal, felvételekkel, színekkel hívta fel a figyelmünket arra, hogy az eltávolodott szülők miatti családi atmoszféra milyen könnyedén tragédiába fordulhat. A film Salgó Judit (Judita Šalgo) újvidéki írónő Minotaur című műve alapján készült. Egy házaspár vergődését követtük nyomon, akiknek drogproblémákkal küzdő fia eltűnt egy rehabilitációs központból. Külön-külön indultak keresésére, a maguk módján harcolva a fiukért. A film leghangsúlyosabb eleme – a felsorakoztatott szülő-gyerek, ember-vallás, ember-munka, kiábrándult házastársak problémákon túl – a bármilyen módon sérült egyén és a társadalom viszonya. Ezt egy hosszú és megrendítő jelenetben egy testi (és talán szellemi) fogyatékkal élő fiatal férfi példájával szemléltették. Mikor lesz bűnöző, torzszülött, fogyatékos vagy őrült egy emberi lény? Hol találjuk ezeknek a fogalmaknak a határait? Az anyai ösztönöknek és megérzéseknek gátat szabhatnak-e a megbélyegző kifejezések? Ezek a kérdések keringtek a moziteremben a film után.
A fesztivál zárásaként a várva-várt Pálfi-film, a Szabadesés következett. A Taxidermia (2006) és a Final Cut (2012) rendezője ezúttal is fokozta az állunkra ható gravitáció erejét. A hét lakás történetét egy idős és szinte szellemmé vált néni (Molnár Piroska) halálugrásai keretezik. A film olyan szorongáshadat állít elénk, amely után hazafelé sétálva biztosan átgondoljuk a mindennapi problémáinkat, stresszeléseinket és egy-egy életszituációra adott reakciónkat. Szexuális, gyereknevelési és gyerekvállalási problémák, a kellék-emberek és az átlátszóság szomorúsága stb. fogalmazódik meg a szemünk előtt. A film jól érzékelhetően megosztotta a közönséget. Vetítés közben és után is ellentétes érzelmeket láttam az arcokon. A mámor és az undor, a boldog izgatottság és a csalódottság egyszerre volt jelen. Egy biztos: közömbös arcot nem rejtett a mozi, mindenkin látszódott a film valamilyen előjelű hatása. A vetítést követően a rendező és Lemhényi Réka, a film vágója volt vendégünk a közönségtalálkozóra, ahol elhangzott néhány olyan információ, amit az interneten is megtalálunk, pedig nyilván nem ezt várja a személyes találkozótól a néző. Ezt esetlen kérdések egészítették ki a közönség soraiból, ami ott és akkor roppant kellemetlenül hatott, viszont ezen a ponton is bebizonyosodott, hogy nem (csak) szakmabeliek jöttek el a Filmtettre, hanem különböző korú és foglalkozású embereket kötött össze a mozivászon. Tehát az a néhány csacska kérdés még inkább ráerősített a fesztivált egyébként is uraló atmoszférára, amelyben a filmnézés nem egy földtől elrugaszkodott magasztos tevékenység, hanem a mindennapok része, és a filmek nem egy szűk rétegnek, nem a szakmának, hanem mindenkinek készülnek, és még ha valaki keveset is ért belőle, meghallgatjuk a kérdését, és örülünk neki. Ezt a hozzáállást és hangulatot tartom a fesztivál legnagyobb pozitívumának. A siker kulcsát viszont a közönségben látom: a kolozsváriak roppant nyitottak. Például egy informatikus egyetemi hallgató ugyanolyan lelkesedéssel megy kisfilmeket nézni a moziba, mint egy bölcsész, nem gondolja, hogy az nem az ő területe. Itt még hisznek a filmnézők abban, hogy a moziban másképpen hat a mű, mint otthon, a laptop monitorán. Tisztelik a filmfesztivált, a helyszínt, a munkákat, és ezt a tiszteletet érezni lehetett a levegőben.
Roppant színvonalas és boldogan üdvözölt programsorozatot kínált Kolozsvár lakosainak a Filmtettfeszt – Magyar Filmnapok, amit, jelentem, a közönség maximálisan ki is használt. Köztük én is élvezettel vettem rajta részt.