A 2010. november 25. és 27. között megrendezett III. Magyar Pszichoanalitikus Filmkonferencia ezúttal a Reflexivitás és önreflexivitás témájára fókuszált. S bár a témák és az előadások látványosabb meglepetést nem okoztak, néhány figyelemre méltó hangsúlyeltolódás mégiscsak megfigyelhető volt a korábbi évekhez vagy éppen a klasszikus pszichoanalízis és a pszichoanalitikus filmelmélet régóta görgetett témáihoz képest.
Az egyik rögtön a konferencia interdiszciplináris jellegét érinti: a pszichoanalitikus szempontok mellett ezúttal mintha hangsúlyosabban képviselték volna magukat a szociálpszichológiai, kognitív pszichológiai és különböző alkalmazott pszichológiai nézőpontok is, amik jelentősen tágították a konferencia horizontját.
Részben ugyanis a technika fejlődésével, részben viszont talán éppen a fentiekkel áll összefüggésben az is, hogy a filmi befogadásra és a mozgóképre mint médiumra irányuló kérdésfeltevések is némiképp másként tevődtek fel. A befogadásra irányuló érdeklődést immár korántsem a klasszikus pszichoanalízis felismerése (a film mint álom), vagy éppen a metzi elmélet tapasztalata (a sötét teremben magányosan ülő mozinéző voyeurizmusa) tartotta ébren, sokkal inkább a befogadás különböző kontextusai. Sőt, érdemesebb talán már nem is pusztán csak befogadásról, hanem a mozgókép médiumának használatáról beszélni. A nézői befogadás kognitív pszichológiai megközelítései és empirikus pszichológiai vizsgálatai mellett (Bálint Katalin, Kovács András Bálint, Papp-Zipernovszky Orsolya) számos előadás, kerekasztal-beszélgetés és műhelymunka foglalkozott azon kérdéssel, milyen területeken és kontextusokban mire használható a film, így például az oktatásban, az orvos-, pszichológus- és pszichiáterképzésben (Bálint Katalin, Borgos Anna, Csabai Márta, Szili Katalin), a különböző típusú egyéni- és csoportterápiákban vagy éppen az identitáskonstitúciós vagy önterápiás gyakorlatokban (Fecskó Edina, Grosch Nándor, Molnár Krisztina). Az alkotó és a befogadó viszonyának megváltozására vonatkozó benjamini tapasztalat – miszerint a folyóiratok megjelenésével olvasók tömegei váltak írókká – mára a képkészítés területén is megvalósult: a 8 és 16 mm-es filmmel és a videókorszakkal kezdődő folyamatok a digitális film, a mobiltelefonok és a videóblogok korára teljesedtek be. Ha azonban e folyamatot nem pusztán Benjamin kritikai perspektívájából szemléljük, akkor valóban fontos tapasztalatokat hordozhatnak azon problémafeltevések, milyen szerepe lehet a filmkészítésnek az önkifejezési, önkonstitúciós vagy éppen (ön)terápiás gyakorlatokban.
S míg az analízis és a pszichológia különböző területei felől közelítők a reflexivitás és önreflexivitás kérdését az énre vonatkozólag vizsgálták, addig a filmtörténet és a filmtudomány területe felől a kérdés elsősorban magukra a filmi formákra irányult, s leginkább akörül forgott, milyen speciális formái vannak a filmi önreflexivitásnak (Füzi Izabella, Sághy Miklós), miként tipizálhatók – tipizálhatók-e egyáltalán? – e formák, s ha igen kirajzolódnak-e az önreflexivitásnak bizonyos sajátos történeti korszakai és alakzatai (Vincze Teréz)?
S végül nem hiányoztak a pszichoanalitikus szimbólumok és motívumok felfejtésével operáló, s ilyen értelemben hagyományosnak mondható értelmezések és interpretációk sem. Ezek esetében talán az volt különösen szembetűnő, hogy a korábbi évekkel ellentétben most egy-két kivételtől eltekintve szinte teljességgel hiányoztak a pszichoanalízis talajáról szökkenő vagy ahhoz legalábbis szorosan kötődő ideológiai irányzatok – a feminista, marxista, posztkoloniális stb. szempontok – felől történő olvasatok. Egy-egy előadás vagy kerekasztal-beszélgetés erejéig ugyan esett szó a cigányok filmi reprezentációjáról (Bigazzi Sára, Lénárd Kata) vagy a zsidó identitás problematikájáról (Szél Dávid), ám az én és a másik viszonyát a nemiség, a szexualitás, a társadalmi struktúrák és hatalmi viszonyok felől feltevő vizsgálódások ezúttal látványosan távol maradtak. Hogy tünetértéket tulajdoníthatunk-e e hiánynak vagy csak véletlen (sic!) alakult így, erre vonatkozólag talán elhamarkodott lenne messzemenő következtetéseket levonni.