Az űrben senki sem hallja a
zokogásod – Csillagok között

Christopher Nolan Csillagok között (Interstellar, 2014) című magasztos munkájában nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy az ember és a világűr gyorsulva táguló (élet)terét összeboronálja. Ennek megfelelően az embert és a mély űr mechanizmusait egyaránt az életösztön vezérelte végtelen kreativitással és érzelmekkel magyarázza, miként az idő és a gravitációs erőhatás mögött munkáló szeretet erejét hangsúlyozza a forgatókönyv is. Egyszóval az okozatot (az időutazós filmek szokványos fordulatával) visszacsatolja az okhoz, a megtapasztalható természeti jelenségek ideájaként pedig magát az embert jelöli meg. Azonban Nolan filmje amilyen grandiózus, olyan látványosan markolássza a légüres semmit.

Nolan műveinek komoly része a kibillentett struktúrák, illetve a történet és az elbeszélő szerkezet egymást tükröző töredékessége révén a kontrollvesztett egyént állította középpontba. Az elme és a külvilág egymásba forgatott és egymás által meghatározott rétegei (Eredet. Inception, 2010), az információk mesteri visszatartása (Memento, 2000), a megszállottság (A tökéletes trükk. The Prestige, 2006) és az identitásbeli bizonytalanság (Sötét Lovag-trilógia, 2005-2012) mind-mind termékeny táptalajnak bizonyultak az egyéni dráma kibontásához. Ezzel szemben a Csillagok között – mellőzve ezen szerzői jegyeket – az ember személyes drámáját a kollektíva szintjére emeli, a kollektíva problémáját pedig az egyénre vetíti ki. A lakhatatlanná váló Földet elhagyva a főszereplőknek új élőhelyet kell találniuk az emberiség számára. A történet hátterét az erre tett kísérlet bemutatása képezi, míg az előtérben egy apa-lánya viszony – Nolan intellektusától tökéletesen idegen – családbarát kibontásának lehetünk tanúi. Cooper (Matthew McConaughey) családjának megmentését állítja szembe a teljes faj fennmaradásával, ingázva a racionális, valamint a szentimentális hangnem között. Ebből a kontrasztból kiindulva viszont Nolan képtelen nagy távlatokba helyezni a karaktereit, ahogyan az emberiséget szintén képtelen a naiv szeretetnél összetettebb jegyekkel felruházni. Így a melodramatikus és a sci-fi vonal az elmélyítés helyett kölcsönösen gyengítik egymást, míg a nyílegyenes dramaturgia a maradék feszültséget is kipurgálja a filmből.

A spielbergi hagyományokkal hígított sci-fivel önmagában semmi baj sincs, a történet vonalvezetése viszont egyenetlenre sikerült. Nolan értelemszerűen párhuzamos montázsszekvenciákkal igyekezett egymásba szőni a két cselekményszálat, ami helyenként feszesre húzva a tempót jól működik, ám végeredményben sajnos csak azt érte el vele, hogy filmje két szék közé esik. Az új galaxisok és bolygók, a puszta felfedezés romantikus áhítatát, valamint az ismeretlen természet egyszerre realista és fantáziadús szépségét a lehető legrosszabb ritmusban szakítják félbe a melodramatikus betétek, amelyek újra és újra leszűkítik az egyébként briliánsan megjelenített idegen világokat. Kellemetlen ilyet mondani egy Nolan-filmről, de a Csillagok között cselekménye meglehetősen ütemtelen. Az expozíció elnyújtott, fontos dramaturgiai mozzanatokat abortálnak leblendével, a szüzsé hiányos. Mi több, a fordulatok sem működnek, egyszóval minden olyan érdekfeszítő narratív sajátosság hiányzik ebből a filmből, ami a korábbi Nolan-művekre jellemző volt.

A család- és individuumcentrikusság értelmében a Csillagok között – a látszat és a látványvilága ellenére – földhözragadt film, és a nyilvánvaló 2001: Űrodüsszeia (2001: A Space Odyssey, Stanley Kubrick. 1968) idézetek ellenére nem tud és nem is akar túllépni a humánumon. Kubrick remekműve evolúciós távlatokban vizsgálta az embert, kiemelt sarokpontok nélkül, mintegy modellezve a természet pártatlan működését. Nolan viszont az érzelmek, konkrétan a szeretet kizárólagossága köré építi fel mondanivalóját annak ellenére, hogy a véletlenre mint a tudományos és biológiai evolúció motorjára ő is reflektál (Murph [Jessica Chastain] karakterének neve is didaktikusan erre utal). Ennek dacára az élet fejlődését, fennmaradását önmagával magyarázza, vagyis a kezdeti felfedező mentalitást, illetve világunk határainak kitolását felváltja az embercentrikus pátosz. Mindezt az az egyébként kivételesen stílusosra sikerült jelenet is egyszerűen, mégis remekül tükrözi, amikor a Szaturnusz gyűrűinél némán elhaladó űrhajót a Föld hangjai kísérik. Ez a gondolat összességében azonban ugyanaz, amit már Lem is leírt a Solarisban, vagyis hogy az ember valójában nem új világokat akar megismerni, hanem a sajátját kiterjeszteni.¹ Csakhogy míg Lem mindezt az elhagyatottság rémképeként, cinikus felhanggal fogalmazta meg, addig Nolan idealista giccset faragott belőle. Ez különösen annak tükrében érdekes, hogy éppen Lem kora volt a felfedezések ambiciózus időszaka, míg jelenünk – miként azt a Csillagok között is megpendíti a föld alatt működő NASA-val – az űrkutatást egyre inkább fölöslegesnek minősíti.

Nolan végeredményben hiába fest pozitív képet technikai fejlettségünkről, kitartásunkról és nagyságunkról, újszerűnek ható szándékával szemben csak felemásan sikerül pozicionálnia az embert a csillagok között, minthogy a történetet és ezzel a fajunkat is (tér-idő)hurokba zárja. Cooper a fekete lyuk belsejéből a szeretet és gravitáció erejével üzen vissza a múltba, mindezt pedig a jövő emberisége teszi számára lehetővé. Azaz a végtelen űr kutatása közben a természeti törvények mindenhatósága és más intelligenciák, civilizációk helyett az emberiség önmagára bukkan. Nolan – miközben az emberi összefogás nagyságának állít szobrot – derűsen konstatálja a tényt, miszerint egyedül vagyunk. Pedig zseniális gondolatmagokat hint el a film az egyed- és fajszintű öntudat különbségeitől kezdve a tudományos elméletek és a valóság összeegyeztetéséig. Azonban ahelyett, hogy ezeket kifejtené, a történetet visszavezeti a melodramatikus beszédmódhoz. Ezáltal pedig ugyanarra a semmitmondó, kommersz útvonalra lép, mint a Kapcsolat (Contact. Robert Zemeckis, 1997), és a világűrbe kirajzó emberiség öndefinícióját egyszerűen elmaszatolja.

A színészek korrekt munkát végeznek, azonban még Matthew McConaughey sem igazán hoz emlékezetes alakítást, hiszen a film nagy részében mindössze csak a kamerába zokog. A mellékszereplőkkel egyáltalán nem törődtek a forgatókönyvet jegyző Nolan-testvérek, így pont a legérzékenyebb ponton, az emberi kapcsolatrendszerek dinamikáján vérzik el a film. Az érzelmek műviek, és kontraproduktív módon inkább megakasztják, semmint előre viszik a cselekményt. A film legnagyobb erénye így az űr maximalizmusra törekvő, hiteles ábrázolása marad. Egészen lélegzetelállító és bravúros az a vizuális síkon elért teljesítmény, amellyel a féreg- és a fekete lyukat Kip Thorne kvantumfizikus bevonásával modellezték le a készítők. A Csillagok között ebben az értelemben valóban 2001: Űrodüsszeia léptékű mérföldkővé válik, azaz a fikció és a tudományos valóság kölcsönhatásának ékes példájaként képes túlmutatni önmagán. Ami a többi aspektusát illeti, sajnos gyorsuló ütemben táguló szenvelgéssé terebélyesedik.