I. Bevezetés
Digitális kultúránkban egy folyamatos flow jelenség uralkodik, ugyanis a közösségi média nem ismeri a megállás fogalmát. Minden másodpercben megjelenik egy új poszt, egy új (mozgó)kép, egy új hirdetés hírfolyamunkon. Ez viszont nekünk, hétköznapi embereknek sok, nem vagyunk képesek arra, hogy lépést tartsunk vele. A legnagyobb probléma pedig az, hogy az internetes adatáradat alapján elvárások formálódnak ki a médiafaló társadalmakban. A közösségi média megmutatja, hogyan kell kinézniük, öltözködniük, sőt még azt is megmondja, hogyan kell élniük mindennapjaikat. Ez befolyásolhatja a (fiatal) generációk belső világát, szociális világát és az őket körülvevő környezetet is. Matthew Edward Harris (2015: 18) felismerte mindezt, és a következő megállapításra jutott:
“Ennélfogva tehát a közösségi média egy olyan esztétikát teremt meg, melyben a ’több’ egyenlő a ’jobbal’, ahol az énkifejezés egy mindenki számára látható képen keresztül nyilvánul meg. Az ember akkor érzi jobban magát, ha több baráttal és lájkkal rendelkezik. Az észrevétel nagyon is fontos, mert általa úgy érzed, hogy fontos vagy, ami részben az interneten és a közösségi médián keresztül felbátorodott egoizmusnak tulajdonítható. Ennek következménye az internetes digitális generáció metafizikájának hangsúlyossá válása, és Descartes kijelentésének újradefiniálása: posztolok, tehát vagyok.”
Ennek alappillére az aktív felhasználói részvétel, azaz participáció (Nakamura, Chow-White et al, 2012). A flow fenntartásához szükség van felhasználókra, akik befogadják, rendszerbe építik és megosztják a különböző információs tartalmakat, mindemellett pedig kapcsolatba lépnek és kapcsolatot ápolnak az adott közösségi oldal tagjaival, s applikációról applikációra haladva „falják” vagy épp ignorálják az eléjük tárulkozó digitális tartalmakat. Így teremtődik meg a XXI. századra jellemző mediatizált társadalom és a részvételi kultúra. A közösségi média térhódítása pedig elhozta az ún. közösségi média fordulatot (Fehér, 2016). A felhasználók „olyan színtereken, platformokon és alkalmazásokon keresztül léteznek, ahol a nyilvános és a privát szféra határai elhomályosultak, összebolyhozódtak” (Fehér, 2016: 67). Ennek köszönhetően pedig az offline és online normák összekeverednek egymással, és egy észrevétlen függés alakul ki az online jelenlét iránt. Erre a negatív hatásra próbálja felhívni a nézők figyelmét a Fekete tükör című tévésorozat (Black Mirror. Charlie Brooker, 2011‒) harmadik évadának első része.
II. A pontokban mért érték
A Fekete tükör című sorozat öt évadával hatalmas mértékű népszerűségre tett szert 2011-es indulása óta. Az epizódokban reprezentált alternatív világok, bár a jelenkor technológiai fejlettségéhez mérten egy csöppet túlzóan, ám mégis abszolút hihetően számolnak be mediatizált világunk társadalmi hatásairól. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt állítom, hogy egy-egy rész után a kételkedés helyett az adott téma vagy esemény bekövetkezésének erőteljes valószínűségét kezdjük el latolgatni szinte kivétel nélkül. Már önmagában véve a sorozat címe is rendkívül jól reflektál digitális kultúránkra, hiszen a „fekete tükör” kifejezés a mindennapjainkat meghatározó kijelzőkre és képernyőkre utal, melyekben a médiafogyasztók saját tükörképüket fedezhetik fel, feltéve, ha egyszer (végre) lezárják és/vagy kikapcsolják okoseszközüket. A sorozat évadjainak egyes részei között nincs narratív összefüggés, ám egy valami közös bennük: igen komoly társadalomkritikát fogalmaznak meg a maguk sajátos, problémaközpontú módján.
A pontrendszer megnyilvánulása
A Zuhanórepülés (Nosedive. Joe Wright, 2016) című epizód a maga egy órájával és három percével egyértelműen kritizálja a közösségi médiát befolyásoló influenszereket, az őket követő fanatikus rajongókat és általánosságban a közösségi média megszállottjait. Az alkotók olyan fiktív világba vezetnek el bennünket, ahol mindent a social media ural. Olyan jövőkép ez, ahol az emberek értékét és népszerűségét a közösségi profiljukra érkező felhasználói reakciók átlaga adja meg. Nem tűnik olyan távolinak, igaz? Az emberek popularitásáról és társadalmi rangjáról egy 0-tól 5-ig terjedő skála árulkodik. A társadalomban speciális, prémium kedvezményekkel rendelkeznek a 4,5 fölötti pontszámmal rendelkező személyek, a 3 vagy az alatti pontszámot birtokló egyének pedig, nos… rájuk ma még csak annyit mondanánk: „A szemük sem áll jól”. Az emberek bármit pontozhatnak: posztolt tartalmakat, szolgáltatásokat, csevegéseket, udvariasságot stb. Még maguk a rendfenntartó szervek is lemondtak a pénzbírságolásról, és ehelyett pontlevonással büntetik a törvényszegőket. Sőt egy szimpla munkahelyi belépéshez is előírt pontszámok szükségesek!
Az epizód főszereplője, Lacie Pound (Bryce Dallas Howard) ebben a mediatizált társadalmi közegben éli életét. Első látásra mindene megvan, amire csak egy ember vágyhat. Az emberek szeretik, robotolás helyett irodai munkát végez, és stabil 4,2-es átlaggal rendelkezik. Ám, amikor egy ingatlanközvetítő közli vele, hogy a jelenlegi pontszámával bizony jóval többet kellene fizetnie a kiszemelt lakásért, mint a prémium tagoknak, egy pontgyűjtésre szakosodott tanácsadót fogad fel, és elhatározza, hogy bármi áron eléri az oly sokak által áhított 4,5-ös átlagot. Egy régi osztálytárs, a 4,8-as pontszámmal rendelkező Naomi Jayne Blestow (Alice Eve) esküvői meghívása pedig nem várt fordulatot hoz el Miss Pound életébe.
Mi sem reflektálhatna jobban digitális kultúránkra, mint, hogy szó szerint mindent a számok határoznak meg ebben az alternatív világban, bár persze, maguk a nullák és egyesek az epizód diegetikus világán belül rendkívül kerülendőek. Az emberek szemében egy speciális kontaktlencse helyezkedik el, mely összeköttetésben áll okos eszközükkel. A kontaktlencsében található arcfelismerő programnak köszönhetően már első ránézésre meg tudják állapítani, hogy ki hány ponttal rendelkezik. A rendszer működésének alapelve szerint pedig ez a pontszám határozza meg, hogy milyen ember az adott illető. Az emberek egyértelműen a közösségi média, valamint pontrendszerének függői, és ez alól Lacie sem kivétel. A lány kora reggeltől kezdve a profilján dolgozik, mindent és mindenkit ötösre értékel a viszonzásért cserébe, és még a napi testedzés közben is az okoskészülékét csekkolja. Még egy alacsonyabb pontszámmal rendelkező kollégáját is látványosan kerülni kezdi, mert annyira fél a pontveszteségtől. Jól látható, hogy behálózta őt a digitális pontrendszer, és ez a függés egy igen jól kirajzolódó megfelelési kényszer képében jelentkezik a lány életében. Ez a nagy fokú addikció természetesen értelmet nyer akkor, amikor megtudjuk, hogy Lacie bulimiával küzdött a múltban, mert nem volt elégedett saját testképével. Mivel fiatalkorában nem érezte magát vékonynak és feltehetően vonzónak, így most folyamatosan a visszajelzéseket lesi és reméli. A közösségi médiában jelenlevő pontskála pedig pont megfelel erre a célra.
Lacie a tükör előtt
A Fekete tükör készítői Lacie karakterén keresztül a közösségi médiában közzétett és közvetített tartalmak hamisságára hívják fel a figyelmünket. Számos olyan jelenetet láthatunk, ahol főszereplőnk megjátssza magát, és hamis, megkonstruált részletet mutat önmagáról az őt körülvevő és/vagy követő személyek számára. Például reggelenként Lacie órákat tölt a fürdőszobai tükör előtt azzal, hogy meggyőzővé tegye egyébként erőltetett kuncogását és tökéletesítse hófehér, selfie-khez szabott mosolyát, a kávézóban pedig az ajándékba kapott sütemény közepébe mérnöki pontossággal harap bele, csak azért, hogy az aprósütemény felét az érintetlen café latte mellé helyezhesse egy poszt készítése miatt. Az már csak hab a tortán, hogy az extra kalóriáktól tartva a bekapott falatot rágás nélkül kiköpi, a koffeinforrást pedig az első korty megízlelése után inkább visszahelyezi az asztalra. Mindez persze mit sem számít, hiszen a fénykép tökéletesre sikerül, és csak úgy özönlenek rá az ötcsillagos értékelések. Thordsen, Murawski és Bick (2016: 394) remekül összefoglalta ezt a jelenséget:
“A közösségi oldalak aszinkronikus és szelektív kommunikációs formájának köszönhetően a felhasználóknak megvan rá a lehetősége, hogy egy önmaguk által kreált képet közvetítsenek a többiek számára. Így, az önkifejező felhasználók csak azokat az információkat fedik fel, amelyek számukra kívánatosnak tűnnek. Ezzel a lépéssel befolyásolják, hogy mások milyen benyomással legyenek róluk.”
Ez rendkívül szomorú. A közösségi oldalak térnyerésének köszönhetően egyre többet és többet törődünk azzal, hogy mások mit gondolnak rólunk. Ezzel párhuzamosan viszont egyre kevésbé fontos, hogy önmagunkat megbecsüljük és szeressük úgy, ahogy vagyunk. Énképünkre és testképünkre viszont egyaránt rendkívül negatívan hathat ez a fajta illúzió-kergetés.
A valóság és médiavalóság vitája
Mindazonáltal még ebben az erőteljesen mediatizált társadalomban is találkozunk a médiapesszimizmus elveivel. Lacie testvére és egyben lakótársa, Ryan Pound (James Norton) nem hódol be a pontrendszernek, tökéletesen elégedett a 3 csillagos értékelésével, és a rendszer káros hatásaitól félti nővérét, aki a cselekmény során egyre mániákusabbá, egyre lájkfüggőbbé válik. Addikciója kihat a testvérpár társas kapcsolatára is, egyre sűrűbbek lesznek köztük a konfliktusok és az egyet nem értések, amint ezt az alábbi párbeszéd is mutatja:
Ryan: Sajnálom, de hiányzik a régi éned. Már teljesen megszállott lettél. Régen még beszélgettünk, emlékszel? Elvette az eszed az értékelősdi, és olyanokhoz hasonlítod magad, akik csak megjátsszák, hogy boldogok.
Lacie: Nem tudnál végre leszállni rólam?!
Ryan: De a nővérem vagy!
Ryan többször megkísérli visszarántani nővérét a fellegekből, a valóság és a médiavalóság ellentétére hivatkozva, ám minden próbálkozása hiábavaló. Testvére korábbi énje elveszett a nullák és egyesek világának végtelen útvesztőjében. Ryan egy igen éles társadalomkritikát is megfogalmaz, azt állítva, hogy az erős 4-es átlaggal rendelkező emberek valójában nagyon is boldogtalanok, és minden posztjuk csak egy álca a tökéletes életről. Ez kurrens világunk társadalomkritikájaként is értelmezhető. Gondoljunk csak bele, hogy a mi világunkban is arra törekszenek a felhasználók, hogy a lehető legjobb képüket mutassák a nagyvilágnak a közösségi profiljaik által. Épp ezért mondhatjuk, hogy Ryan a józan ész megtestesítője ebben a Fekete tükör epizódban. Hasonló szereppel bír a kamionvezető Susan (Cherry Jones) is, aki a rendszer igazságtalanságára hívja fel a pontfüggő Lacie figyelmét. Először talán azt gondolnánk, hogy Susan a generációk közötti különbség miatt fog médiapesszimista elveket vallani, ám korántsem így zajlik le a forgatókönyv. Susan történetéből megtudjuk, hogy végképp kiábrándult a pontrendszerből, amikor haldokló férje azért nem kapott időpontot egy új, rákellenes kezeléshez, mert „csupán” 4,3-as átlaggal rendelkezett. Férjének elvesztése több szempontból is mérföldkőnek számított az özvegy életében. Ettől a ponttól kezdve felmutatta azt a bizonyos középső ujjat a közösségi médiának, és nem palástolta el érzéseit, őszintén az emberek szemébe mondta, amit gondolt róluk. Sőt mi több, ugyanezt tanácsolja Lacie-nek is. Susan a 4,6-os pontszámról 1,4-re ugrott, de egyáltalán nem bánja ezt, mert végre nem kell megjátszania önmagát. Ez az ő üzenete a közösségi média felhasználói számára.
Részlet a zárójelenetből
Lacie személyes története jól mutatja, hogy felgyorsult világunkban milyen gyorsan okozhatja vesztünket egy-egy rossz lépés. Itt köszön vissza a harmadik évad első részének címe, hiszen a „zuhanórepülés” az epizódban felgyülemlő ballépések metaforájaként értelmezhető. Ez a fajta vészjósló hangulat egyébként a vizualitás szintjén is rendkívül szembetűnő. Az epizódban az élénk pasztell és púder színek dominálnak a különböző helyszíneken és ruhadarabokon, a készítők ezzel domborítják ki a rendszer idilli voltát és Lacie hitét a rendszerben. Ám az epizód végére egy komor, sötét börtönben találjuk magunkat, ahol szinte minden fekete. A zárójelenet egyértelművé teszi, hogy többé Lacie sem kér ebből a világból. Saját börtöncellájából nyíltan konfrontálódik a szemben levő üvegcella lakójával, csupán azért, mert a férfi bámulta őt. Párhuzamos montázsok segítségével láttatják velünk, nézőkkel, ahogy a két felnőtt óvodásokat megszégyenítő módon kezdi el csúfolni a másik külsejét. „Nem tetszik a…” kezdetű mondatok sokaságán keresztül élik ki elfojtott agressziójukat, mely az évek során gyülemlett fel bennük. Ebből a jelenetből megértjük, hogy mennyivel felszabadítóbb lehet, ha néha igenis felvállaljuk önmagukat, és őszintén megosztjuk véleményünket a másikkal.
III. Befejezés
A közösségi média fordulatra reflektálva egy komor jövőképet festettek fel számunkra az epizód készítői. A Zuhanórepülés egyértelműen a kritikus médiatudatosság fontosságára hívja fel a figyelmünket. Az epizód óva int minket attól, hogy csupán a közösségi médiának és a külsőségeknek éljünk. Egy olyan rendszert láthatunk, amely lehetőséget biztosít a kétirányú kommunikációra, az azonnali visszajelzésekre. Ez a technológiai lehetőség kedvességre és udvariasságra is ösztönözhetné az embereket, ám ezzel szemben azt láthatjuk, hogy a társadalom tagjai átesnek a ló túloldalára, és az emberek értékét az átlagolt számokban mérik. Ez hihetetlenül bosszantó társadalmi egyenlőtlenségnek ad teret a történet során. A társadalmi elit tagjai, a 4,5-ös átlaggal rendelkezők játszi könnyedséggel váltják valóra kívánságaikat, a hétköznapi pontszámmal rendelkezőknek viszont rengeteget kell küzdeniük a ranglétrán való feljebb jutás érdekében. Szerencsére az epizód végére megmutatkozik, hogy sokkal, de sokkal könnyebb lehet életünk, ha mások véleményére fittyet hányva, mindössze saját magunknak próbálunk megfelelni.
Felhasznált irodalom:
Fehér Katalin: Digitalizáció és új média. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2016.
Harris, M. E.: The end of metaphysics? Gianni Vattimo on the will to power as art in the age of the Internet. Odradek, 2015/1. 7-37.
Nakamura, L. & Chow-White, P.: Race after the internet. New York, Routledge, 2012.
Thordsen, T., Murawski, M., & Bick, M.: The role of non-social benefits related to convenience: Towards an enhanced model of user’s self-disclosure in social networks. In Dwivedi, Y. K., et al. Social Media: The good, the bad, and the ugly, 2016. 389-400.