Egy fájdalmas szakítás után a felek még hosszú ideig őrlődnek azon, mit ronthattak el, hogyan juthattak idáig. Ilyenkor feltehetően mindenki fejében megfordul, bárcsak visszamehetne az időben, hogy helyrehozza mindazt, ami miatt félresiklott a kapcsolata. A Netflix saját gyártású francia minisorozatában, a mesei című Kétszer volt, hol nem voltban (Il était une seconde fois. Guillaume Nicloux, 2019) a főszereplőnek egy váratlan csomag révén lehetősége nyílik arra, hogy ténylegesen kijavítsa a múlt hibáit.
Vincent Dauda (Gaspard Ulliel) néhány hónapja szakított barátnőjével, Louise Arronnal (Freya Mavor), s azóta házibulikkal, egyéjszakás kalandokkal igyekszik betölteni a szívében tátongó űrt. Egy napon rendelése érkezik, azonban a csomagok egyikét tévesen szállítják ki neki. Mégis hajtja a kíváncsiság, így belepillant a doboz tartalmába, amelyben meglepetésére egy egyszerű fakockát talál. Minden oldaláról megvizsgálja a nyitható kockát, belülről is, ám ahogy elkezd belemászni, lassacskán elveszik a titokzatos dobozban. A fakocka túloldalán Vincent ismét háza pincéjében köt ki, a konyhában viszont hihetetlen meglepetés várja: Louise visszatért, pontosabban a férfi utazott vissza a múltba. Vincent innentől a jelen és a múlt között egyensúlyozva próbálja egyben tartani romba dőlő életét, és igyekszik új alapokra helyezni kapcsolatát Louise-zal, hogy kiderítse, elkerülhetetlen-e a szerelmük széthullása vagy a hibák orvoslásával van esély annak megmentésére. Az egyre megszállottabbá váló férfi viselkedését környezete meglehetősen furcsának véli, s ezzel párhuzamosan Izlandon egy gyanús alak magánnyomozást indít a szállítás során eltűnt kockája után.
A Netflix mára vitathatatlanul a világ legnagyobb streamingszolgáltatójává nőtte ki magát, saját készítésű filmjei és sorozatai többségét pedig mind témaválasztásukat, mind hangvételüket illetően jellemzi egyfajta szembefordulás a hollywoodi normákkal. A Kétszer volt, hol nem volt körülírására ennek megfelelően a legalkalmasabb jelző talán a zavarbaejtő lenne. Az álomgyár politikailag korrekt tömegtermékein edződött közönség számára kényelmetlenül hathat annyi meztelenség és szabadszájúság, amelyet ez a francia minisorozat kínál, de az a jelenet még európaiként is megdöbbentő, amelyben Vincent szeretőjének (Claire Sermonne) egyetemi tanár férje, Stéphane (Anthony Paliotti) érvekkel alátámasztja, miért nem ítéli el az ISIS terrortámadásait.
Egy felkavaró szakítást követő gyászfolyamat ábrázolása nem újkeletű téma a filmtörténetben, az egyik legklasszikusabb példa erre az Egy makulátlan elme örök ragyogása (Eternal Sunshine of the Spotless Mind. Michel Gondry, 2004), amelyben a Jim Carrey alakította főhős előző kapcsolatának emlékéit akarja kitöröltetni az agyából, de hazai fronton az utóbbi évek közönségkedvenc alkotása, a Rossz versek (Reisz Gábor, 2018) is tematikailag ebbe a kategóriába sorolható. A sorozat kiindulópontja tehát mondhatni lerágott csont, ellenben annak megvalósítása, majd a bonyodalmak fokozása már tartogat magában érdekességeket.
A legnagyobb probléma a Kétszer volt, hol nem volttal, hogy túl sok minden szeretne lenni egyszerre, amely célkitűzéshez rendkívül kevés idő, mindössze négy epizód áll rendelkezésére. Guillaume Nicloux rendező minisorozata akkor működik a legjobban, amikor az időutazás motívumának beemelésével Vincent és Louise szakítására keres válaszokat, illetve amikor a főhős kétségbeesett küzdelmét mutatja be a megváltoztathatatlan múlttal. A készítők azonban nem elégszenek meg a drámai vonallal, ezért beleerőltetnek a cselekménybe egy kidolgozatlan thriller szálat, amelyben az időgépként funkcionáló fakocka tervezője és a megrendelő (Pierre Thoretton) lázasan kutatják, kinél lehet a tisztázatlan célokra használni kívánt találmány. A történet folytatásos jellegéből adódóan a sorozat alkalmazza azokat a tipikus narratív eszközöket, amelyek újra és újra a képernyők elé tudják szegezni a nézőket, így a flash forwardot vagy a cliffhangert, de a cselekmény előrevetített részletei néha annyira távol esnek azok valós idejű megjelenéseitől, hogy izgalom helyett inkább értetlenséget és érdektelenséget váltanak ki a befogadóból. Nehezíti továbbá a Kétszer volt, hol nem volt élvezhetőségét, hogy az első két részben szívesebben drukkolunk a főszereplő ellen, mint neki, mivel Vincent önzősége olyan méreteket ölt, hogy a néző képtelenné válik az együttérzésre. A férfi elfelejt gondoskodni általános iskolás fiáról (Sacha Canuyt), fokozatosan ellöki magától szeretteit – mindezt azért, hogy a múltban ismét Louise-zal lehessen. Az évad második felének legnagyobb fordulata aztán új motivációt ad a főhős időutazásának, amelynek köszönhetően a karakter is rokonszenvesebb lesz.
A csapongó, olykor túlságosan kevés információt csöpögtető elbeszélés és a sikertelen műfaji keveredés ellenére mégis befurakodik az agyunkba a Kétszer volt, hol nem volt, amelynek titka a szakítás feldolgozásának egyedi ábrázolásmódjában rejlik. Formanyelvileg például ötletes a jelen és a múlt eseményeinek megkülönböztetése: minden egyes alkalommal, amikor Vincent bemászik a kockába, a szélesvásznú képarány 4:3-asra nyomódik össze, utalva ezzel a két idősík közt hidat képező időgép négyzet alakjára. Yves Cape operatőr kamerája emellett olyannyira intim terekbe merészkedik, hogy már-már úgy érezzük, a mi magánéletünkben akarnak vájkálni az alkotók. A sorozatban hallható könnyűzenei slágerek folyamatosan reflektálnak a cselekményre, elsősorban a Vincent körül tornyosuló problémákra, külön említést érdemel ezek közül Mick Softley Time Machine című dala. Maga a fakocka, és vele az időutazás jelenségének becsempészése a banális alapszituációba pedig egyféle visszafogott science fiction jelleget kölcsönöz a látottaknak, amely minden logikai buktatójától függetlenül is jobban megállja a helyét, mint a köddé vált időgép utáni nyomozás, illetve az antagonisták kilétének zavarossága.
A sorozat élvezeti értékét csorbító spoilerezéssel járna megindokolnom, miért tartok valószínűtlennek egy lehetséges második évadot. Ha feltételezésem igaznak bizonyul, némi hiányérzettel intek búcsút a Kétszer volt, hol nem voltnak. Számos megválaszolatlan kérdést hagyott hátra a befejezés, amelyekre vélhetően nem fogunk magyarázatot kapni a közeljövőben, lévén, hogy Guillaume Nicloux minisorozata jobbára negatív kritikai visszhanggal tűnt el a Netflix saját tartalmainak süllyesztőjében. Mindenesetre, aki valami intimre, szokatlanra vágyik, olyasmire, ami kiléptet bennünket kényelmes komfortzónánkból és szembesít minket magánéleti csalódásainkkal, annak bátran ajánlom a Kétszer volt, hol nem voltot. Bosszantó hiányosságaitól eltekintve garantált, hogy aki rászán négy órát a sorozatra, annak hosszú ideig vissza fog köszönni gondolataiban Vincent Dauda időutazása, amely a főhős részéről kísérlet élete szerelmének újbóli meghódítására, a nézőt ellenben rádöbbenti arra, miért előnyösebb elengedni a múltat, mintsem újraélni.