A spanyol filmművészet kiemelkedő alkotója, Pedro Almodóvar új filmjében számot vet pályafutásának sikereivel és kudarcaival. A Fájdalom és dicsőség (Dolor y Gloria. Pedro Almodóvar, 2019) a cannes-i filmfesztiválon debütált és a zsűri igen jól fogadta, Antonio Banderast pedig a legjobb férfialakítás díjával jutalmazták a szerepért.

A film története szerint Salvador Mallo (Antonio Banderas) filmrendező visszavonultan él madridi luxusotthonában, összezárva fel nem dolgozott, fájó emlékeivel, és a megromlott egészségű művész alkotói válságban van. Az írást kezdi el terápiaként alkalmazni, visszatekintve sikereire és kudarcaira, szerelmeire, édesanyjára, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy fia számára jobb életet biztosítson. Egykori sikerfilmjének újra bemutatása miatt felkeresi a film főszereplőjét, akivel nézeteltérésük miatt a premier óta nem állnak szóba egymással. Békepipa gyanánt heroint lőnek be maguknak, Salvador ezzel indul útra múltja érzelmi útvesztőjében a megváltás felé.

A Fájdalom és dicsőség egy rendezői önarckép (a főszereplő neve a rendező anagrammája), Pedro Almodóvar eddigi legszemélyesebb alkotása. Almodóvar filmes pályafutása a 70-es években kezdődött, amikor Super 8-as kamerával amatőr filmeket kezdett forgatni, és idővel a spanyol nagyvárosi underground egyik jellegzetes alakjává vált, majd a 80-as évektől nagyjátékfilmeket rendezett. Ez az időszak a filmművészetben a késő modernizmus korszaka, amelyet az erős kézjegyű rendezői személyiség, a filmnyelvi kísérletezés és individualizmus fémjelez. A Fájdalom és dicsőség abszolút keretbe foglalja az alkotói életpályát, emellett pedig több elemében is fejet hajt az említett filmes hagyomány előtt. Ha szerzői önvallomásról és rendezői individumról van szó, Federico Fellini alakja megkerülhetetlen, Almodóvar pedig vállaltan összekapcsolja a Fájdalom és dicsőséget a 8 és 1/2-lel (Otto e mezzo. Federico Fellini, 1963), hiszen Salvador lakásában látható Fellini alkotásának plakátja. De a 8 és 1/2-re emlékeztet az is, hogy az Almodóvar-film elbeszélésének struktúráját a szabad asszociáció adja: Salvador, visszaemlékezéseit és drogos vízióit vegyítve, narrálja a látottakat, így betekintést nyerünk az alkotó gondolataiba, és egyfajta elmefilmet láthatunk.

Almodóvar szerzőisége magán viseli a későmodernizmus nyomait. Előszeretettel alkalmaz hosszú monológokat, színészei olykor kilépnek szerepükből, nem ritka a film a filmben szerkezet. Színkezelésében a pasztell árnyalatok dominálnak, szereplőjén keresztül sokszor gyermeki nézőpontból ábrázolja a valóságot. Gondolatvilágában a magányosság és a szenvedés, a homoszexualitás és a férfi-nő (anya-fiú) viszonyrendszerek a meghatározóak.

A Fájdalom és dicsőségben a jellegzetes formanyelvi megoldások gyakorlott rendezettsége által a szerző személyisége, az alkotó érzelmi világa, művészet általi kifejezése és ennek válsága kerül reflektorfénybe. Az, hogy Salvador az írással „kezeli” magát, értelmezhető úgy, hogy szerzőként igyekszik elválni történetétől, és ezzel az objektivizáló gesztussal kiadni magából a betegségként ránehezedő problémákat. Salvador nem megy el a filmbemutatóra, tudatosan kerüli a nyilvánosságot, és amikor egyik színész ismerőse színházi darabot készít az egyik írásából, kiköti, hogy nem akarja, hogy a nevét feltüntessék. Ez azonban nem Almodóvar állásfoglalása, hiszen végső soron a szerző hangját halljuk, aki leleplezi előttünk önmagát. Ez akkor válik nyilvánvalóvá, amikor a film zárójelenetéből kiderül, hogy amit mindeddig az emlékek felidézésének és flashback-nek értelmeztünk, az valójában Salvador új filmje, ami a gyermekkoráról szól. A film a filmben fordulat aláhúzza a szerző megkerülhetetlenségét.

Az a tény, hogy Pedro Almodóvar pályája kezdetétől fogva erős kézjegyű rendezőnek számított, egy idő után egyfajta elvárásrendszert is eredményezett. A rajongók elvárják, hogy a rendező szerzői filmet készítsen, a szakma pedig egyszerre dicséri és kritizálja érte. Az elvárások sok művészi ihletésű alkotó esetében okozhatnak megrekedést, válságot vagy kiégést. Az alkotói válság és a szerző magányossága egyértelműen áthatja a filmet. André Bazin részletesen értekezik a filmalkotó helyzetéről. Álláspontja szerint a mű túlmutathat alkotóján és nehezményezi, hogy a szerző személyiségén alapuló kritika a filmrendező tévedhetetlenségét sugallja. Úgy gondolja, a szerzők önmagukban nem elegendők egy-egy alkotás kritikai értékeléséhez. Ő a szerző személye és a filmművészet fejlődése közötti ellentmondásról ír. A filmalkotó köteles megfelelni a filmipar szabályainak a siker érdekében, így bizonyos mértékben individuálisan korlátozottá válik. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne születhetnének egyedi művek. A lángész mindig akkor születik, amikor a gazdasági, történelmi és szociális környezet kedvezően rezonál az alkotó személyiségével. Ez az együttállás azonban csak ideiglenes, a film az egyik legdinamikusabban fejlődő művészet, amivel csak nagyon kevesen képesek folyamatosan lépést tartani. Minél nehezebb megfelelni a változó időknek, az alkotó személyisége annál inkább háttérbe szorul. Bazin szerint az alkotó azonos a mondanivalóval, mindig ugyanazt a történetet mondja el: „…a film szereplőit mindig ugyanabból a szemszögből és mindig ugyanannak a morálnak a jegyében nézi.”[1] Az egyre gyorsabban változó kultúra és társadalom azonban nem kedvez a tartós gondolati, ideológiai struktúráknak. Almodóvarnál éppen ez a helyzet áll fenn. Pályája csúcsán témái tabudöntögetőnek, pimasznak és élettel telinek számítottak. Szereplői sokszor meghökkentőek voltak, a társadalom által kirekesztett rétegekből kerültek ki: homoszexuálisok, transzvesztiták, drogfüggők, terhes apácák, bérgyilkosok voltak, akiket nem különbözőségükben, hanem hétköznapiságukban mutatott be. A világ azonban sokat változott, és ha a filmek üzenete nem is, radikális jellegük megkopott. Az idő ebben a tekintetben meghaladta a rendezőt, amit minden bizonnyal Almodóvar is érez.

A Fájdalom és dicsőség már nem is próbál formabontó lenni, nem ülteti fel nézőjét érzelmi vagy morális hullámvasútra. A film egyszerű, mesterkéletlen személyességével fogja meg a nézőt, ami a finoman komponált közeliknek és a szereplők letisztult játékának is jócskán köszönhető. Azon túl, hogy sokrétűen gyökerezik a szerzőiség kérdése körül kialakult diszkurzusban, szakmai preferenciáin túl nagyon hétköznapi és emberi üzenetet közvetít, mivel az idő múlásával előbb-utóbb mindannyiunknak szembe kell néznie, és ennek elfogadásához elengedhetetlen, hogy a múlt traumáit feldolgozzuk és elengedjük. Erre pedig a legjobb terápia az alkotás.

Lábjegyzet:

[1] André Bazin: A filmalkotó személyiségéről. In Uő.: Mi a film? Szerk. Zalán Vince. Budapest, Osiris Kiadó,2002. 60-76.