A Berlinálé első három napja után eldöntöttem: nem akarok többé gyerek lenni. E nyilasmisis megállapításra az vezetett, hogy a felnőtt filmesek ítélete szerint a gyerekkor meg nem értéssel, szenvedésekkel és megaláztatásokkal teli, ráadásul olyan traumák kora, melyek egész felnőtt életünket meghatározzák.

berlinale-2010-54

A Dogma egyik szülőatyja, a dán Vinterberg például néhány félresikerült kísérlet után visszatért a Születésnap családtörténet-receptjéhez, és újra a gyerekkorban találja meg minden baj okát, Submarino című filmjében. A két nagyobb testvér (8 és 12 év körül) anyjuk állandó részegsége miatt arra kényszerül, hogy a csecsemő kisöcsöt – mérsékelt sikerrel – pátyolgassa. Vinterberg úgy is szikár, visszafogott és végtelenül nyomasztó filmet rendezett, hogy láthatóan mindent megtett annak érdekében, hogy a dogmaszerűségnek még az árnyékát is elkerülje. Nincs szemcsés kép, se kézikamera, se ugráló vágás, a történet is sokkal megszerkesztettebb, ráadásul a dramaturgiai fordulópontokon olyan megkonstruált képeket látunk (a sötétben cigiző fejek), amelyek szimbolikus és a film szövetétől vizuálisan elütő jellege a Dogmától teljesen idegen. A film egyébként pontosan a túlspilázott történeten csúszik el, Vinterberg – illetve a kiindulópontként szolgáló regény szerzője – nem érezte elégnek a hétköznapok egyszerű drámaiságát (amivel a dán filmek oly nagy sikereket értek el az elmúlt 15 évben), ezért túlhalmozta a tragédiákat. A gyerekkor után felnőttként látjuk viszont a már különélő testvérpárt: a nagyobbik alkoholista és hajléktalanszállón él, a kisebb kábítószerfüggő és – mivel feleségét elütötte egy autó – egyedül neveli a fiát. A film hátralévő másfél órájában ehhez még hozzáadódik gyilkosság, dílerkedés és börtön, hogy biztosan meggyőződjünk arról, ha valamit gyerekkorban elrontottak, azt később nem lehet megjavítani.

Értékelés: 7/10

Hasonlóképp vélekedhetett Mat Whitecross is, aki Winterbottom mellett dolgozott az utóbbi időben, és akinek mindehhez Ian Dury rögös élettörténete is bizonyítékul szolgált (Sex & Drugs & Rock & Roll). Az alternatív rock és punk határán mozgó, gyerekkorában félig lebénuló énekes-zeneszerző-szövegíró kaotikus, kereteket romboló életvitelét sikerült meglepően konvencionális módon elmesélni, a film során néhányszor felvillanó animációs betétek inkább csak megtévesztésre jók. Ráadásul az állandóan megbicsakló, majd pillanatokra felvillanó életút magyarázata is banalizált freudi gondolkodásról tesz tanúbizonyságot: a felnőttkort párhuzamosan látjuk a nyomorékságtól és apanélküliségtől sújtott gyerekkor jeleneteivel, és hamar nyilvánvalóvá válik, hogy minden felfelé ívelés a karrierben egy fiatalkori trauma feldolgozásának köszönhető.

Értékelés: 5/10

Azt mondjuk egy percig sem gondoltam, hogy Irakban az elmúlt 10-15 évben bárminek lenni jó volt, de például gyerekként se lehetett könnyű. A versenyben vetített Son of Babylon, Mohamed Al Daradji filmje 2003-ban játszódik, három héttel Száddám elfogása után, és egy kurd kisfiú utazását mutatja be a nagymamájával. A rendszer nyugati emberjogi aktivisták által bírált leverése azonban azzal is járt – és valószínűleg erre nem hívják fel elégszer a figyelmünket –, hogy megnyíltak a politikai foglyokat rejtő börtönök. A két főhős azért indul el a messzi északról, hogy megkeresse az ily módon évekkel ezelőtt elzárt Ibrahimot, a kisfiú apját és a nagymama fiát. Valódi road movie ez, abban az értelemben, hogy a szereplők a szétesőben levő iraki társadalom különböző rétegeit reprezentáló embereket ismernek meg, és e találkozások illetve tapasztalatok az ő világképüket is megváltoztatják. A film azonban sajnos túlzottan didaktikus, egyre többször rágják a szánkba a száddámi rendszer szörnyűségeit, ahogy hőseink már nem a börtönökben, hanem a jelöletlen és éppen feltárt tömegsírokban keresik az elvesztett férfit. Ráadásul az elnagyoltan bemutatott történethez kevés ötlete volt a szerzőnek, így nagyjából 50 perc után unalmassá, önismétlővé válik a mozi.

Értékelés: 5/10

Lehet, hogy gyereknek nem könnyű lenni, de mint kiderült, szülőnek sem az. Erről az argentin rendezőnő, Anahí Berneri mesélt egy gyönyörű filmben, de róla majd következő alkalommal…

Szerző

Elszállt, lassú filmek megszállottja, az északi és ázsiai filmesek rajongója. Szabadúszóként filmkritikával foglalkozik, a filmelmélet és a vizuális kommunikáció különböző bugyrait kutatja, mindezeket a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen tanítja.

2 hozzászólás

  1. Tóth Andrea Éva

    Szívesen olvastam volna a megtalált Buenos Aires-i részek kiegészítésével vetített Metropolisról. Én bár láttam élőben tévében, de érdekelt volna, milyen is volt a hangulat élőben a Berlinárén.

    Válasz
  2. zsengezsolt

    Írtam volna róla, ha eljutottam volna, de sajnos már nem értem el. Izgalmas lehetett, de valszeg negyedóránál többet nem bírtam volna a -10 fokos fagyban.

    Válasz