Ki ne emlékezne gyermekkorunk borzongató televíziós sorozatára, a Twin Peaksre? Kíváncsian követtük hétről-hétre, s néha értetlenül álltunk a misztikus fejtörők előtt. Az HBO saját készítésű minisorozata, a 2003 és 2005 között vetített Carnivàle – A vándorcirkusz is hasonló húrokat penget: adott korszakba helyez egy sajátságos mitológiát, amit sokféle szimbólummal vizuálisan is érzékeltet.
Ahogyan az HBO-s sorozatok többsége, a Carnivàle is nagy alapossággal készült, s habár a témája nem új, igen jól átgondolt történetvezetés és karakterábrázolás jellemzi. Az HBO saját gyártású sorozatainak legfőbb ismérve a hiteles korkép (Róma, Deadwood), s ez esetünkben sincs másképp. A sorozat hűen adja vissza a nagy gazdasági világválság Amerikáját, a mindennapi életre, szociális viszonyokra fókuszálva, s még a korabeli szóhasználatot is megismerhetjük. Megemlítendő a szexualitás túlzott mértékű használata is, ami szinte már az HBO-s sorozatok védjegyévé vált. Maga a téma a klasszikus Jó és Rossz harca, ami így első hallásra csak egy lemondó legyintésre késztetne minket, ám a Carnivàle mesterien összekuszálja a szálakat, s egy misztikus történetet kreál a téma köré, melyben a Fény és a Sötétség avatárjai először önmaguk, majd egymás után nyomoznak. A lassú folyású történet engedi kibontakozni a sok karaktert, így szinte mindenkiről pontos képet, jellemrajzot kapunk. A készítők igyekeztek kezdő színészeket válogatni a szerepekre, mégis feltűnik két név, melyek említésre méltók: egyikük Michael J. Anderson, a Twin Peaks (Twin Peaks, 1990-1991, ABC) táncoló törpéje, aki a vándorcirkusz vezetőjét, a nagytudású bugrist, Samsont alakítja. Justin testvér, a meghasonlott lelkipásztor szerepében Clancy Brown, a Hegylakó (Highlander, Russel Mulcahy, 1986) Kurganja tombol, akinél nem is akadt volna megfelelőbb a Sötétség harcosának ábrázolására. Mindezek ellenére az eredetileg hat évadosra tervezett sorozat csak az első két évadot élte meg, mivel a már említett lassú és gondolkodásra késztető csavaros történetmesélés kikezdte a nézők türelmét.
A Carnivàle kapcsán joggal gondolhatunk a szintén kétévados Twin Peaks-szériára, hiszen sokban hasonlít rá. Nem véletlen, hiszen mindkét sorozatot Daniel Knauf jegyzi producerként. A Carnivàle sokat örökölt elődje misztikus hangulatából, ebben a filmben is csak úgy áradnak a természetfeletti erők, baljós és rejtélyes dolgok történnek. Ahogyan Twin Peaks lakóinak, úgy a vándorcirkusz csodabogarainak is teljesen hétköznapi dolognak számítanak a paranormális tevékenységek, mint például a katatón állapotban lévő jósnő telekinetikus ereje. Ben Hawkins, a Fény szülötte itt is az álomvilágból merít információkat, akárcsak a Twin Peaksben Cooper ügynök. Mindezek mellett a két széria közös vonása még a nyomozás, kutatás. Érthetőség szempontjából a Carnivàle-lal sokkal könnyebb dolgunk van, mint Lynch szürreális szappanoperájával. A Twin Peaks eleve sok történetszállal dolgozik, ráadásul Lynch stílusa mellett a beágyazott narratívák is bonyolítják a helyzetet. Ezzel szemben a Carnivàle eseményei csupán két szálon futnak, Ben és Justin testvér életét kísérhetjük figyelemmel.
A Carnivàle egyfajta személyes mitológiát épít fel, melyet áthat a kor vallásossága és babonássága. Már az első részből kiderül, hogy minden nemzedékben megtestesül a Fény és a Sötétség, s pár epizód után körvonalazódni látszik, hogy a főszereplők közül ki melyik oldalon áll. Az első évadban a nagy fordulatot az ötödik epizód hozza, amikor a társulat eljut a Babylon nevű szellemvárosba. Itt Ben saját vízióinak útvesztőjébe téved, ahol mindenhol az AVATAR feliratot látja megjelenni. A hinduizmusban az avatár egy halhatatlan lény földi megtestesülése. Ekkor válik számunkra teljesen egyértelművé, hogy Ben és Justin tulajdonképpen egy-egy géniusz kivetülése. Ezek az erők azonban nem a színtiszta Jót és Rosszat jelentik. Ben rendelkezik ugyan gyógyító képességgel, ám azt az életerőt, amit visszaad, el kell valahonnan vennie. Ezt jelzik az elszáradó növények vagy a folyóban felfordult halak, amikor képességét használja. Justin testvér is csak megvető fintorral válaszol, amikor az elmegyógyintézet orvosa megkérdi tőle, hogy vajon a Sátánnak tartja-e magát. „Az Úr balkeze vagyok” – mondja. Emellett ott vannak még a Carnivàle-társulat azon alakjai is, akiket nem tudunk hová tenni, mint például a vak bajkeverő, Lodz mester vagy a titokzatos Főnökség, akinek létezésére sokáig nincs is bizonyíték. Samson látszólag a Főnökség utasítására cselekszik, ám az még sosem mutatkozott a vándorcirkusz alkalmazottai körében. Sokan – még a nézők is – úgy gondolják, hogy csak a törpe agyszüleménye, és nincs is semmiféle hatalmasabb erő a cirkuszban, ám a misztikus események és az a tény, hogy a nyolcadik részben végre megszólal, a Főnökség létezését támasztják alá. Bonyolítja a helyzetet a szabadkőműves csoportok és a Templomos Lovagrend megjelenése is, valamint a kártyavetés, melyet Sophie, a már emlegetett katatón állapotban lévő jósnő lánya űz. A kártyák mindig a könyörtelen igazságot és helyenként a baljós jövőt mutatják. Sophie jó szándékból sokszor elhallgatja ezeket, mint amikor a hollywoodi álmokat kergető táncos lány a jövőjéről kérdezi őt.
A Carnivàle szellemiségét már a zseniálisan megszerkesztett főcím is kitűnően prezentálja, melyben utalást kapunk a sorozat két legfontosabb erényére, ezek pedig a hiteles korrajz és a szimbolizmus. A korabeli fekete-fehér felvételek középkori és reneszánsz festmények különböző alakjai között jelennek meg, s mindeme látványt kártyalapok fogják össze. Érdemes elidőzni a főcím azon pontjánál, ahol a tarot kártya két lapját, a Holdat és a Napot látjuk, az előbbin az Ördög, az utóbbin Isten alakjával. Ezután feltűnik a sorozat (és a társulat) logója, rajta a nap és a hold stilizált szimbólumával. Ez a kettősség rámutat a cselekményre, a Fény és Sötétség harcára, a Jó és a Gonosz közti küzdelemre és arra, hogy egyik sem létezhetne a másik nélkül.
Nem meglepő, hogy a sorozat készítői épp ezt a történelmi periódust és helyet választották. A Jó és a Rossz végső összecsapását készíti elő a cselekmény, nem is akadhatott volna hát megfelelőbb a „Dust Bowl” időszakánál. Ez a korszak az amerikai dél 1930-as éveire volt jellemző. A prérin hatalmas homokviharok tomboltak, a föld kiszáradt, s a gazdálkodás is igen nehézkessé vált. Családok haltak éhen, csavargók rótták az utakat, s otthontalanná vált csoportok vándoroltak munka reményében. Szinte az egész ország mély depresszióba süllyedt. Ezt a nyomasztó légkört a Carnivàle mindvégig fenntartja: a szereplők koszosak és szakadtak, mindenhol áll a por, a képi világ sárgásbarna szűrőn keresztül jelenik meg. A társulatnak sosincs elég pénze, s a mutatványosok maguk is zsiványok – a saját nézőik zsebeit fosztogatják. Nem csoda, hogy épp egy ilyen helyen és időben várjuk az Apokalipszist.
A cirkusz, ha úgy tetszik Armageddon mezején bolyong, ezt jelzik a szimbólum értékű városnevek is, mint Babylon, Damascus vagy New Canaan. Mindezek mellett a sorozat még számos szimbolikus tárgyat vonultat fel, amik a Carnivàle attribútumaiként szolgálnak. Itt van például a legendás ital, az abszint. Nincs olyan epizód, amelyben fel ne tűnne legalább egyszer a jól ismert palack vagy a pohárban lévő jellegzetes zöldessárga itóka. A gondolatolvasó és telepata Lodz mester minden bizonnyal adott a kortársak véleményére, miszerint az abszint megnyitja a tudatot. Kvázi tudattágító szerként alkalmazza az italt, hiszen folyamatosan a Zöld Tündér ölelésében ringatózik. Jobb napokon maga Samson is abszintgőzös felhőben úszik, ám ő minden bizonnyal csak egyszerű iszákos. Az ital legendás hatásait mindenesetre ismerhetjük, hála a korabeli művészek és írók munkásságának. Fogyasztásának rituális jellege pedig még inkább erősíti azt az érzést, hogy ez valamiféle varázsital.
Egy másik, sűrűn felbukkanó szimbólum a tarot kártya. A sorozatban nagy szerepet játszik a jövendőmondás, és egyébként is, a cigány jósnő minden vándorcirkusz elmaradhatatlan kelléke. A Carnivàle-ban fontos jelentést hordoznak az álmok, a tarot ezekkel is kapcsolatban áll, hiszen a mesterien megfestett kártyalapok szimbólumrendszere megegyezik az álomfejtésben használttal. A tizedik epizódban Ben rátalál a Templomosok egyik központjára, ahová be is engedik, de látszólag semmi értelme a találkozásnak, a csoport tagjai el vannak foglalva a maguk dolgával – kártyáznak.
Hogyan kerülnek a Templomosok a képbe? Talán Armageddon mezejéhez van köze, ami a Szentföldön található, és tudjuk, hogy ott alakult meg a Templomos Lovagrend. A sorozatban, mint titkos társaság működik, és a tagoknak megkülönböztető jelvényük van. Ez egy pecsétgyűrű, melyen a jól ismert vörös kereszt díszeleg, bele vésve a testvériség jelmondata: „In hoc signo vinces” (e jel alatt hódítok). Ben is hasonló jelvényt szerez, ami állítólag az apjáé volt. A jelvény lépten-nyomon feltűnik, hol a valóságban, hol pedig Ben álmaiban.
Kiemelt szerepe van a fa motívumnak is. Ben fákat lát lázálmaiban, hol egy dombon, hol pedig tetoválásként. Vízióiban is egy életfa alakú tetoválást viselő alak gyötri őt, és Justin testvér is ilyen jeleket vél felfedezni magán. Érezhető, hogy minden esetben ugyanazon fáról van szó: egy kopár dombon lévő kiszáradt életfáról, mely a pusztulást jelzi előre, de az is lehet, hogy ez maga a Tudás Fája a Paradicsomból, ahol a Sátán az első emberpár közé férkőzött.
Szimbólumrendszerének köszönhetően a Carnivàle kiemelkedik az átlagos sorozatok közül, hisz a legapróbb dolgok is jelentést hordoznak, s ezek összekapcsolása segíti legjobban a cselekmény megértését. Sajnos sokszor tapasztaltuk már, hogy egy-egy ígéretes amerikai sorozat gyártását leállítják, mivel a kezdeti lelkesedés után a néző gondolkodásra van ítélve, és ez gyakran érdektelenségbe csap át. A könyörtelen üzletpolitika ekkor megálljt parancsol, s hiába várjuk a folytatást Európában, az nem mérvadó. Maradnak tehát a rajongói weboldalak, és a készítők által közreadott további történetek. Manapság a nézői elvárások szerencsére változni látszanak, így összetettebb sorozatokat is láthatunk több évadon keresztül. A Carnivàle talán megelőzte a korát, így a maga idejében látszólag elbukott. De bármennyire is lassú folyású, s néha talán túlzottan is kiütközik rajta a szappanopera jelleg, a hangulata és egyedi mitológiája miatt igencsak megszerettük.