Park Chan-wook neve az Oldboy (Oldeuboi, 2003) és A szobalány (Ah-ga-ssi, 2016) kapcsán annak is ismerős lehet, aki egyébként nem jártas a dél-koreai filmművészetben, hiszen a rendező munkái világszerte kivívták a kritika és közönség elismerését – az előbbi filmjéből 2013-ban Spike Lee amerikai remake-et is készített Josh Brolin és Elizabeth Olsen főszereplésével. A rendező legújabb munkája, A titokzatos nő (Heojil kyolshim, 2022) mind a színészi játékot, mind a technikai megvalósítást és a narratíva rétegzettségét tekintve kiváló élményt nyújt, Chan-wook pedig a 2022-es Cannes-i Filmfesztiválon elnyerte érte a legjobb rendezés díját.
A film története szerint egy hegymászó balesetnek tűnő halála miatt riasztják az álmatlanságban szenvedő busani rendőrnyomozót, Hae-junt (Park Hae-il), aki az elhunyt feleségének kihallgatása közben különös vonzalmat kezd érezni a kínai nő, Seo-rae (Tang Wei) iránt. Kiderül, hogy az özvegy múltja nem makulátlan (édesanyja halálba segítése miatt el kellett hagynia Kínát), vagyis Hae-junnak nemcsak látszólag reménytelen szerelmesként kell döntéseket hoznia, hanem szabálykövető rendőrként is. Futni hagyja a bűnös özvegyet, ami arra készteti a férfit, hogy távozzon Busanból, de hiába a környezetváltozás, új körzetében megint az asszony mellé sodorja az élet. A filmrendező korábbi munkáira jellemző brutalitást és sejtelmes erotikát itt felváltják a nüansznyi, de annál jelentőségteljesebb jelek, amelyek ugyanúgy képesek a földbe döngölni, mint a végletes megoldások. Mindketten azt akarják, amit nem kaphatnak meg: a házas és pedáns Hae-jun a kaotikus nőt, a szabadságvágytól hajtott, öntudatos Seo-rae pedig a kiszámítható és gyarló férfit. Ahogy az angol filmcím (Decision to Leave) sugallja, hiába szeretné a két főszereplő maga mögött hagyni ezt a viszonyt, egyikük sem bír elszakadni a másiktól, a birtoklási vágy és az érzelmi függőség pedig mindkettejük munkáját és magánéletét megnehezíti.
A magyar közönség legelőször a miskolci CineFesten láthatta A titokzatos nőt, amely a szerelem és a gyűlölet között húzódó leheletnyi határt tematizálja, amelyen a film főhősei folyamatosan egyensúlyozni kénytelenek. Chan-wook úgy keresi arra a választ, hogy bűn-e a szerelem, hogy nézőjét tudatosan kételyek között tartja, hiszen a megoldást csak azok adhatják meg, akik részesei ennek az intim kapcsolatnak. A rendező nem ítélkezik, amikor szereplőit morálisan megkérdőjelezhető helyzetekbe sodorja, hiszen hősnőjét egyaránt ábrázolja áldozatként és a noirokból ismerős femme fatale-ként, nyomozója pedig egyszerre határozott, agilis karakter, és olyan férfi, aki a nők vonzáskörében elveszetté válik. A főszereplők jellemeinek ambivalenciái kiegészülnek a halálesettel kapcsolatos ellentmondásokkal és a szerelmesek macska-egér játékával, amivel a rendező szüntelenül arra készteti a közönségét, hogy minden mozzanatot kétségbe vonjon. A titokzatos nő nem titkolt hommage Hitchcock Szédülése (Vertigo, 1958) előtt, ami azonban csak helyenként idézi meg a klasszikust.
Park Chan-wook filmjének dinamikáját nem csupán a csavaros szüzsé adja meg, hanem a műfajok keveredése és a szokatlan képi megoldások is. Már a kaotikusnak tűnő felütés rákényszeríti a nézőt, hogy vegye fel a tempót, és bár ez a ritmus a továbbiakban alábbhagy, de addigra már beszippant minket A titokzatos nő világa. A rendőrnyomozó kutatásából kirajzolódik egy detektívtörténet, miközben a főszereplők között szép lassan szövődő viszony szerelmi tragédiát rejt, ugyanakkor a film nem fél szellemes lenni és olyan vígjátéki elemeket használni, mint például az akciófilmekre jellemző autósüldözés kifigurázása. A krimi műfaja azonban végső soron csak álca, ami két felnőtt ember (tiltott) szerelmét keretezi, hasonlóan Chan-wook korábbi különc párosához a Cyborg vagyok, amúgy minden oké (Saibogujiman kwenchana, 2006) című filmjében.
A titokzatos nő narratívája annak ellenére is összetett, hogy a fentiekben említett műfajok alapvető fordulataival dolgozik, ám a film valódi értékét a vizuális történetmesélés jelenti, hiszen ez előrelendíti a cselekményt, miközben képes átadni a szereplők komplex érzelmeit. Erőteljes a film vizuális szimbolikája: az, hogy az idő és tér felbontásával Hae-jun odaképzeli magát Seo-rae mellé, nemcsak a nyomozós sorozatokból ismert rekonstrukciós jelenetek parafrázisaként hat, hanem ezáltal érzelmileg is közelebb helyezi egymáshoz a két főszereplőt, és bemutatja a rendőr vágyát, illetve annak tárgyát. Csakúgy, ahogy a visszatérő motívumok, mint például amikor Hae-jun Seo-rae-t követi autóval. Először egy cél felé hajtanak, a snittek pedig ugyanazokat a mozdulatokat mutatják, a film végén azonban az ehhez hasonló jelenetben már ellentétes irányú mozgást végeznek, ami egyértelműen jelzi kapcsolatuk alakulását. A lírai, melankolikus légkör pedig egyaránt illik a halálesetek felgöngyölítéséhez és a megrázó befejezéshez.
A film szokatlan beállításai és egyedi szemszögei immerzív élményt adnak és nyugtalanságot keltenek, jól ellenpontozva a misztikus, de könnyed dallamokat. Látunk távcsövön keresztül vagy mobilképernyőn át, és ezek a képi megoldások esetenként helyettesítik a dikciót, valamint változatosságukkal, a belső keretezésekkel és a vágás tempójával fenntartják a film kiváló ritmusát. Igen aktív részvételt kíván a nézőtől, hogy a képekben oly kiválóan elmesélt vágyakozást, a megelevenedő gondolatokat minden ízükben befogadja, hiszen a gesztusok és a testbeszéd legalább annyira kifejezőek – ha nem kifejezőbbek ‒, mint a párbeszédek. Ezek adják a film igazi lényegét, az érzést, hogy minden pillanat gondosan átgondolt és felépített. A természeti tájak nagytotáljai szimbolikus erővel bírnak, nyomatékosítják a filmben elhangzó szólásmondást, miszerint „A bölcs emberek a vizet szeretik. A jószándékú emberek pedig a hegyeket.”, vagyis a főszereplők alapvető kontrasztját: a tenger és a hegyek csak ritkán érnek össze, de akkor látványosan.
A konfliktushelyzeteket tovább mélyítik a nyelvi különbségek, mivel a férfi sokszor koreaiul, míg a nő kínaiul kommunikál. Ez a szituáció szintén nem pusztán a bonyodalmak kialakulását segíti, hanem a szavak értelmetlenségének és súlytalanságának érzetét kelti olyan alkalmakkor, amikor az érzelmek beszéddel kifejezhetetlenek. Ugyanakkor a nyelv nem minden: jól jelzi ezt az az ismétlődő jelenet, amelyben előbb Seo-rae nyúl a Hae-jun kabátján található számtalan zseb egyikébe, majd később a férfi felesége, Jung-an (Lee Jung-hyun). Míg az előbbi egy mozdulattal előhúzza, amit keres, hiszen pontosan tudja, hol találja, addig Jung-an csak hosszas kutatás árán éri el a célját. Egy ilyen egyszerű képsor sok mindent feltár erről a szerelmi háromszögről. A feleséget a tárgyilagossággal, az adatokkal azonosítja, olyan embernek festi le őt, aki fontos, de nem érdekes. Seo-rae ennek épp az ellentéte: a szerető a misztikum, a szenvedély, az élettel teliség, az izgalom megjelenítője, olyasvalamit testesít meg, amire a biztonságban élő Hae-junnak szüksége van.
Hae-il és Wei párosa sugárzó, közös jeleneteik messze a film legerősebb mozzanatai közé tartoznak. Mozdulataik, arckifejezéseik nem pusztán színészi tehetségükről árulkodnak, hanem arról is, hogy tökéletesen tudatában vannak annak, mit miért tesznek, így minden autentikusnak hat, legyen szó egy közelin látható félmosolyról, vagy a hierarchia megváltozását ábrázoló képmélységgel való játékról. Kim Shin-Young az ipói asszisztens, Yeon-su szerepében nemcsak a humorért felelős, de bizonyos értelemben a türelmetlen néző metaforájaként jelenik meg, hiszen vég nélkül teszi fel azokat a kérdéseket, amelyek a mi fejünkben is megállás nélkül cikáznak.
A titokzatos nő úgy tud elemi erővel hatni, hogy nem célja a nagyzolás – bár kevésbé kísérletező, mint Chan-wook korábbi munkái, de sokkal fókuszáltabb, kiforrottabb azoknál. A költői túlzással hétköznapinak nevezhető történet lényege nem a sztoriban rejlik, hanem abban, ahogyan elmesélik. Az egységesség és a stabilitás érzése a jól átgondolt és kimunkált részleteknek köszönhető: mind a karakterek, mind a narratíva, mind a képi világ szempontjából sűrű alkotásról van szó. Rétegeltsége miatt érdemes többször megtekinteni ezt a kivételesen atmoszférikus krimi-románcot, hiszen valódi érzelmi töltete a finom apróságokban rejlik.
Képek forrása: imdb.com; Mafab.hu; filmtekercs.hu
További kritikánk a filmről: