Színházi táncelőadásnak – kevés sikerrel – álcázott breakdance bemutatót látott június 11-én a Kolozsvári Magyar Opera közönsége. Ezzel nagyon is elégedett volt, az egyórás Ballet Bar (Cie Pyramid, 2012) című produkciót pár percenként ismétlődő tapsvihar kísérte. A STEPS Nemzetközi Kortárs Táncfesztivál keretén belül bemutatott eladást a francia Pyramid Társulat hozta el a kolozsvári közönségnek. Célkitűzésük abban állt, hogy a különböző zenei stílusokon át humorral töltve mutassák be az előadók és a zene viszonyát. Ehhez egy new yorki dzsessz klubot választottak helyszínül.
Az előadás figyelmet parancsolóan kezdődött, feszült csendben várakoztak a befogadók. A színhely elénk tárult: kocsma, egy-egy plakáttal dekorálva, tört színek uralma, bárpult, fogas, néhány szék, klasszikus fekete-fehér zizegő és gyűrődő újságok, pepita csempés padló, kampós fogas és egy lemezjátszó. Ennyit láttunk és egy mereven lépkedő, a helyet épp nyitó pultost, aki nyurga alakjával, éles arcvonásaival és rideg mozdulataival leginkább egy horrorszínházi előadás nyitóperceit idézte. A néma, barátságtalan hatású kezdést a nézőtér soraiból érkező rikácsolás és ripacs nevetés törte meg. Öt ballonkabátos férfi borzolta a kedélyeket a közönség között a színpad felé tartva. Amíg eljutottak odáig, pontosan felvázolták, mire számíthatunk a hátralévő percekben. A székek támláján kézen álltak, ugráltak, egyensúlyoztak, tehát általános iskolában elsajátítható akrobatikus mutatványokat produkáltak, illetve olyan elemekkel igyekeztek nagyon viccesek lenni, mint például az egyik női néző csinos kalapjának kicserélése egy kopottas férfikalapra. Ekkor még nem sejthettük, hogy hamarosan egy történet is elkezd kirajzolódni. A színpadra érve a férfiak nem sokat tétováztak, táncolni kezdtek, és az első szaltónál tapsáradat töltötte be a termet.
Roppant pörgős indítást láttunk a mozgás terén, ugrások, páros és egyéni egyensúlygyakorlatok váltakoztak, alkalmanként kellékként használva a berendezés elemeit. A társulat tagjai gyorsan el is sütöttek minden akrobatikus mutatványt, amit a produkcióban be akartak mutatni. Ez pedig nem volt több a break tánc alapelemeinél. Néhány forgás alaptípust (kézen forgás, fejen forgás, teknősbéka, szélkerék, twister), uprock, toprock stb. rocking (lépéselem) alapokat, a popping mozgáskategóriába tartozó csúszásokat, kar- és testhullámokat, illetve gurulásokat sorakoztattak fel egy-egy szaltóval megbolondítva. Ezek az elemek olykor lassítva kerültek bemutatásra, néha egyetlen ember táncolt, máskor többen mozogtak egyszerre, és voltak olyan részek, amelyek teljes mértékben egy break táncversenyt vagy bemutatót idéztek: egy ember táncol, a többiek pihenve figyelik, majd középre jön a következő, és így tovább, egyesével mutatják meg tudásukat.
Ezt az alapot törték meg az időközben kialakuló történet göngyölítésének percei. Tömören annyi történt, hogy a színpadon elhelyezett lemezjátszó mint központi elem, mint a függés vagy az irányítva létezés motívuma, vagy akár mint egy istenség szervezte a szereplők cselekedeteit. Ha nem szólt, ha nem működött, tanácstalanság és kétségbeesés lett úrrá a karaktereken, ha újra elindult a zene, akkor boldog táncba fogtak. Az a célkitűzés, hogy a produkció bemutassa az előadók és a zene viszonyát, egyértelműen kirajzolódott: függenek a zenétől és a tánctól, nélküle nem tudják, mitévők legyenek. A zene egyfajta útmutatás, az életük nélkülözhetetlen eleme. Ez a mondanivaló roppant sablonos, ráadásul bárki magától, színházi előadás nélkül is rájön, hogy egy táncos életének központja a tánc. Akkor lenne érdemes egy ilyen alapvető gondolatot színpadra vinni, ha formabontóan új módon ábrázolnák azt. A Ballet Bar esetében azonban erről szó sincs, középszerű produkció marad, minden összetevőjéből a legegyszerűbb elemeket felhasználva.
A humor is kezdetleges szinten mozgott. Az előadók grimaszain, egy látszólag életre kelt és magától mozgó törlőrongyon, a szereplők lökdösődésén és a lemezjátszón való civakodásán vagy annak megjavítási kísérletein a közönség soraiban ülő néhány kisgyerek nagyon jóízűt nevetett.
Összességében egy bugyután szórakoztató előadást mutatott be a franciaországi Pyramid Társulat, és ez a közönségnek a jelek szerint tökéletesen elég volt, állva tapsolta vissza a táncosokat a ráadásra. A nézőtéren akadt azonban néhány, tapsolás nélkül ücsörgő ember is, akinek jogosan ült ki az arcára az elkeseredés, amiért olyan produkcióval akarták kiszúrni a szemét, amely a nézők igényeit és képességeit en bloc alábecsüli. Persze a többség reakciójából ítélve mégsem becsülték annyira alá.
Fotók forrása: Kolozsvári Magyar Opera
Fotós: Oana Pop