Az áthallás nem véletlen, hiszen a ’60-as évek végén, ’70-es évek elején új tartalommal formálódott és szerveződött újjá a folklórmozgalom. A Szeged Táncegyüttes 60 éves jubileumi kiállításán – melynek 2015 májusában a szegedi IH Rendezvényközpont adott helyet – testközelből is megérezhettük, hogy mit jelentett a folklór, a népművészet, néptánc és népzene egy új generációnak. Az 1955-ös alapítókon túl a ’70-es években belépő fiatalok új értelmezést kerestek a hagyományokban. Az ’50-es évek romantikus népi táncából kilépve megtaláltak egy életérzést, amely a vasfüggönyön innen hasonló identitástudattal működött, mint a nyugati hippi mozgalom. Önkifejezés és önazonosság megjelölése volt a cél. Nem a farmernadrág, a hosszú haj és a hímzett virágokkal tarkított ruhák jelképezték az ideológiát, amely kibúvót keresett a kor társadalmi és politikai szorításából: a megoldás a szülők, nagyszülők szekrényében rejtőzködött. A hagyományos viseletek hétköznapi, utcai ruhává váltak, jelezve azt a kifejezésmódot, amely a folklórral önmegjelöléssé vált. A ’70-es évek elején a néptánc mozgalom nagy tömegeket vonzott amatőr együttesekbe, amelyek számos fesztiválon nagy nyilvánosság előtt állították színpadra a „tiszta forrásból” merített őszinte életérzést és örömöt. A kádári puha diktatúra és kultúrpolitika „tűrt, tiltott és támogatott” bánásmódja felszínesen kezelte a mozgalom kiszélesedését.
A kiállításon nem relikviákat láttunk, nem képeket tárlókban felsorakoztatva, hanem eleven múltat, amelynek építőköveit a kézzelfogható valóság tette személyessé. Minden valóságos, minden egyedi és mégis általános érvényű, miszerint a népművészet olyan zsigeri műfaj, amely mindenkiben él. Az 1972-ben indult táncház mozgalom bebizonyítja, hogy olyan műfaj született újjá, amely bárki számára elérhető és megtanulható, és egyben önkifejező tud lenni. A művelődési házak és egyetemi klubok megteltek fiatalokkal, akik nemcsak a néptánclépéseket akarták elsajátítani, hanem át akarták adni magukat egy új életérzésnek, amely nem politikai vezényszóra működött, hanem önmaguk által megfogalmazott módon a népművészet tiszta valóságából merítkezett. A hagyományok kulturális értéke mentes volt minden szónoklattól és érdektől.
Az anyanyelv elsajátítása lehet ilyen öröm, amikor nem gátolja semmi, hogy kifejezzük magunkat úgy, hogy azt környezetünk megértse. Az amatőr mozgalom kinevelt jó néhány kutatót, akik folkloristának vallva magukat gyűjtötték és egyben át is adták a különböző tájegységekben, falvakban még fellelhető táncokat, zenéket, a hozzájuk tartozó népszokásokat, viseleteket és viselkedéskultúrákat. A népművészet – leginkább a néptánc és a népzene – felkerült a színpadra, olyan koreográfusok alkotásaivá vált, akik tisztelve az adatközlők által bemutatott lépéseket, új formákat alkottak. Az autentikus folklór anyanyelvi szintű ismerete új lehetőségeket kínált a színház és táncművészet számára. Így születtek olyan alkotások, mint például a Kőműves Kelemen című rock-ballada, amely a balladisztikus műfajt a népzene és a néptánc nyelvén még hitelesebben ábrázolta, és közvetítette annak mondanivalóját. „Alkotni születtünk erre a földre, nem csak megélni szép napokat.”– énekli Kőműves Kelemen a színpadon. Novák Ferenc, Györgyfalvai Katalin, Kricskovics Antal olyan táncalkotásokat hoztak létre, amelyekben a népművészet anyanyelvi szintű ismerete mellett a magasabb művészeti értékek is megjelennek, joggal nevezték őket „táncíróknak”.
60 év munkáját és eredményeit bemutatni egy kiállítóteremben szinte lehetetlen vállalkozás, de ebben az esetben mégis sikerült, hiszen a kiállítás célja nem egy leltár, nem a kitüntetéseket és a díjakat felsorakoztató bemutató volt, hanem az, hogy szembesítse a közönséget azzal, hogy a múlt élővé válhat, ha átadják, ami fontos és értékes benne. Bemutatja azt, hogy mitől őszinte ez a műfaj, hiszen sír, ha sírni kell, örül, ha öröm éri, és tisztel minden érzést, ami emberi. Egy székely népdal így fogalmazza ezt meg: „Zsellér vagy te én meg székely, de egünkre egy nap jő fel. Egy eső hull a földünkre, mért volnék én különb, mint te.” A 21. század elején megszívlelendő szavak ezek. Az is megszívlelendő, hogy a globalizálódó világ, amelyben ma élünk, hogyan tudja visszaadni és hogyan tudja megtartani az identitásunkat, hogy a nemzeti érzés nemcsak himnuszok és szózatok alkalmi megnyilvánulása, hanem egy nép örökségének összessége. A kiállított tárgyak olyan reprezentációk tehát, amelyek a mindennapi élet jeleit hordozzák magukon, megkoptatta őket az idő, de a kiállítást látogató mégis csodálhatja azt, hogy hogyan töltődik meg tartalommal az ember legegyszerűbb alkotása is. A fafaragások nemcsak az alkotóik kései nyomát tükrözik, hanem azt a szellemi és lelki harmóniát, a természet közelségét, amellyel a készítő együtt élt. Nem légből kapottak a motívumok, amelyek díszítenek vagy jelképeznek valamit, hanem nagyon is hétköznapiak, a használatuk során válnak fontossá vagy kapnak kiemelt szerepet.
A kiállítás bemutatja, hogy az a több ezer ember – fiatal és idős egyaránt – mit kapott és adott tovább egymásnak a Szeged Táncegyüttesben. Bemutatja azt, hogy a közösség ereje teremti meg az egyén értékét, valóra váltva a hétköznapok vágyait.
A 60 éves Szeged Táncegyüttes jubileumi kiállítása még egy dologgal szembesíti az embert. A folklorizáció lezárult, így már nem születnek új táncok, új népdalok, bár az Akadémia mellett működő Néprajztudományi Intézet gondoskodik a fellelt értékek feldolgozásáról. Mégis ahhoz, hogy ez az „anyanyelv” ne váljon holt nyelvvé, az életben tartás mellett az a fő feladat, hogy minél több ember ismerje és tanulja meg, majd adja tovább. A népművészetet tehát nem lehet lezártnak tekinteni: bár a formakincse adott, mégis számos formában lehet újragondolni helyét és szerepét a művészetek között. Óriási lépés volt, hogy az autentikus folklór és a mellette kialakult tematikus néptánc és népzene műfaja a színpadra került, s ezáltal megteremtette és kialakította önmagát, azt a sajátos kultúrkincset, amellyel minden nemzet rendelkezik, és amit mégis minden nemzet sajátságosan használ, hogy identitása megmaradjon. A népművészet nemcsak a múzeumba való, vagy egy ilyen kiállításra, mert akkor kiürül, hanem azt az életigenlést kell visszaadni általa, amelyet a létrehozó közösségek és emberek segítségével teremtett.
S végezetül egy idézet a kiállítás megnyitójából: „Rozsdálni készülő kilincsét lenyomom a múltunk kapujának. Ha belépünk, hímzett virágok kísérik utunkat, mint a tarka lepke a vadőr vadvirágos kalapját. Halkan szól a hegedű, s vonszolja magát a brácsa vonója a húrokon, szaggatott hangja olyan, mint a ziháló lélegzet heves szívveréskor. Azt számolom, hány csizmát koptatott el lábunk, az élet koreográfiájában, jobbra, balra lépve, futva, cifrázva olykor, hogy aztán perdülve, dobbantva a végén, újra elkezdjük. […] Rúgjuk a világ porát, amelyből vétettünk, mert örömünk most talált helyet és időt.”
Hamis brandek és trendek árasztják el a világunkat, a „használd és dobd el” tömegkultúra árucikké silányítja a művészetet. Megszabják, hogy mi hungarikum, és mi nem az. Szabályokba foglalják, mi lehet a világörökség része. Egy nemzet, egy nép folklórja olyan örökség, amely apáról fiúra, anyáról leányra száll, így tehát minden ember öröksége, bárhol is éljen.