Az anakronizmus éppolyan veszélyes, amilyen vonzó eszköze az átiratoknak. Modernizálni ősrégi történeteket, megmutatni, hogy nincs új a nap alatt: ez az ismerős gesztus egyszerre adja meg a „minden változik” izgalmát, és nyugtat meg minket a „valójában mégis ugyanazok vagyunk” érzésével. Ezért az anakronisztikus átiratok közönségcsalogató bája valami finom veszélyt is magában rejt: hogy noha újat akar mondani, valójában épp az ismert jelentést avatja újjá. Szálinger Balázs Oidipusz gyermekei című drámája a thébai mondakört újraíró ókori görög drámákat írja újra, így a dráma szövege és annak Radnóti Színházbeli előadása is megküzd az átírás szép veszélyeivel. (A darab premierje október 18.-án volt.)
A kar mintha a jelenünké lenne, a történet persze a régi, ez a két kor pedig a mítosz időtlenségében egyesül; mondhatnánk, de hát mint minden színházi előadás, az idő múlása mellett ez sem mehet el szó nélkül. Bár: „[s]zavaim sincsenek” – mondja a kar egyik kései utódja Szálinger darabjának végén, mikor a halottak is mind újra megjelennek a színen, sötét fények között, szótlanul, önmaguk szobraiként, mintha felfüggesztődne az idő. Az előadásban az efféle jelenlétük eddig azonban a temetetlenséget jelezte, a díszlet hatalmas kanapéja a tragédiák nyomására megnyúlt, a puha és kényelmes párnák alatt megjelenő rácsozaton helyet foglaltak a halottak, ott, ahol a mindennapok vak kényelmén átüt a történelem időtlen váza. A darab végén azonban, mint egy családi fényképen, megintcsak mindenki ott van, aki halott, akár temetetten, akár temetetlenül: hasztalan lenne hát minden temetés? „A jövő idő merénylete / A tinédzserek vad élete / Megszülettél, védd meg magad / Temesd el a halottakat” – az Európa Kiadó dala a maga suta és kamaszos erejével hasonlóan beszél az időről, mint Szálinger darabja. Az Oidipusz gyermekei is ugyanis mintha a jövő idő merényletéről beszélne, az átirat anakronisztikus modernsége rámutat a valóban változtathatatlanra: hogy akárhogyan mesélik el a már ismert történetet, az nem változhat; igen, már a darab elején tudjuk jól, mi lesz a vége. És talán ez a legmegkapóbb Szálinger darabjában és a Radnóti Színház előadásában: hiszen ahogy a főszereplők – Oidipusz gyermekei – harcolnak a sorsukat előre kijelölő jóslatok és átkok ellen, úgy nem tudja – és talán nem is akarja – az újramondás közben átírni a darab a változtathatatlan történetet. (Elméletileg persze elképzelhető egy olyan darab, amelyben Antigoné életben marad, de az már nem Antigoné története lenne.) Az Oidipusz gyermekei című dráma és előadás így lesz az Oidipuszról szóló drámák és előadások gyermeke.
Mégis túl könnyű volna most azt mondani, hogy Szálinger darabját ödipális kapcsolat fűzi előszövegeihez – és nem csak azért, mert az előszövegek szövevénye éppolyan bonyolult, mint amilyen nehezen tudnák megmondani Oidipusz gyermekei, hogy Iokaszté akkor most az ő anyjuk vagy a nagyanyjuk. Szálinger nem akarja legyőzni sem Szophoklészt, sem Aiszkhüloszt, sem Euripidészt, talán azért is, mert tőlük, vagyis az antik görög világtól épp azt tanulhatta meg, hogy történeteket megváltoztatni éppolyan hasztalan, mint a sors ellen küzdeni. Van az előadásban egy nagyon szép, látványossága ellenére nagyon finom megoldás: a modern öltözetű szereplők koturnusza. Először a kar kamaszlányának telitalpú divatcipője tűnik a néző szemébe, csak később látszik, hogy minden szereplő ezt viseli. Így válik a legnyíltabb, szinte már durván aktualizáló anakronosztikus elem a legarchaikusabb múltidézéssé: az anakronizmus így mutatja meg a történetiség örök időtlenségét: nincs időtlenebb, mint a történelem változása. A kar egy esendő család jellemzőit kapja meg Szálingernél, eleinte dehogyis akarnak ők kommentálni, nem akarnak mást, mint kívül maradni az eseményeken, ezeken a furcsa és átkozott családtörténeti játszadozásokon, miközben a történelem időtlensége mindig beszemtelenkedik az ajtón. Még a tévét se nézheti nyugodtan az ember – és itt eszünkbe juthat egy másik, lappangó előszöveg, Szakonyi Károly Adáshibája. Szakonyinál az adáshiba azonban annak lesz az eszköze, hogy a történeti piszlicsárékba süllyedt kisemberek megláthassanak valami időn túlit – tudniillik hogy felismerjék a természetesen fel nem ismert Krisztust -, Szálingernél azonban az adáshiba mindig az újra és újra megismétlődő, történetekben és történelemben (no meg persze mindezek „gyermekében”, a politikában) megtestesülő mítoszokra emlékeztet. A kar és a valódi szereplők közti egyik legfontosabb különbség egyébként az lesz a darab végére, hogy a valódi szereplők többsége meghal, a kar pedig életben marad, sőt, aki életben marad, akár be is állhatna a karba: Iszménét például már-már örökbe fogadja a kar anya-alakja.
Iszméné, a leghétköznapibb és leggyávábbnak ítélt szereplő helyzete amúgy is izgalmas kérdéseket szegez a nézőnek. Oidipusz gyermekeinek „sorsa” pusztulásuk, s ők állandóan lázadoznak, igaz, nem a szem elől tévesztett sors ellen, hanem az ellen, amit látni vélnek: a fiúk egymás ellen, Antigoné Kreón ellen. Az első lázadó persze az első Labdakida, Laiosz volt, amikor fellázadt a jóslat ellen, hogy a saját fia fogja megölni őt, és lám, épp a jóslat elleni lázadás tette lehetővé a jóslat beteljesülését. Antigoné, aki talán a legtudatosabb Oidipusz gyermekei közül, tudja és vállalja, hogy a halott testvér eltemetése lázadás, de vállalja, és az égi törvényekre való hivatkozás ellenére valóban lázadásként is éli meg tettét: finom, annál jelentősebb rendezői megoldás, hogy egyedül Antigoné csatolja le egyszer koturnusztalpú csizmáját (és lesz majd halotti-menyasszonyi ruhájában mezítlábas). A koturnusztól való megszabadulás a teatralitás levetkőzésére tett kísérlet, a teatralitás pedig arra emlékeztet, a történet a már megtörtént újramesélése. Antigoné lázadása is visszavezet a sorsszerű tragédia beteljesüléséhez, de Antigoné fel is ismeri helyzetét, ezt sugallhatja a végzetéhez való dacos előrerohanás. Az Oidipusz gyermekei így mintha azt kérdezné az „eredeti” történettől, hogy ebben a furcsa paradox helyzetben nem épp a gyávaság vezet a valódi lázadáshoz vagyis az előre megírt történettől való eltérésre? És mivel ez az előre megírt mindig tragédia, az vajon azért van, mert hiszen az eleve elrendeltség önmagában tragikus volna? Szóval ebben a paradox helyzetben, ha a lázadás nemcsak elbukás, hanem a sors beteljesülése, a valódi lázadás épp a boldog vég, a hétköznapi túlélés volna? Ezt kérdezi – bár válasz nélkül – Iszméné gyáva karaktere, akinek hétköznapi gyávasága miatt nem teljesíti be tragikus sorsát.
És ezt példázza Kreón karaktere is, megejtő, kisszerű és veszélyes paródiája az úgynevezett reálpolitikusoknak: végülis mintha Kreón lenne a sorsszerűség ellen egyedül lázadó figura, aki valójában – Szálinger darabjában egyenesen ki is mondatik – nem is hisz az istenekben. Az istenek pedig nyilvánvalóan a transzcendens szférán túl a történetek már oly sokszor emlegetett előrehuzalozottságát is jelentik, annak felismerését, hogy ami egyszer volt, nemcsakhogy eljöhet, de el is jön újra. „Hogy, ha már átkozottak vagyunk: / Legyünk méltók az átokra legalább” – vonja le a tanulságot a kar apája a darab legvégén. Ha a történetek ismeretesek, a mi viselkedésünk a kérdéses csupán, az átok pedig amilyen borzalmas, olyan felemelő dolog, hiszen az átok: tudni, hogy méltók vagyunk arra, hogy van történetünk, még ha az előre tudott is, sőt, talán épp ez az előre tudás teszi azt történetté. Mert – bár ezt a mondat a karból hangzik el – mintha a darabban és az antik hagyományban egyaránt a „valódi” szereplőket az különböztetné meg a kartól, hogy a karnak „eredetileg” sohasincs története: az Oidipusz gyermekeiben azonban nemcsak Iszméné válik kar-szerűvé, de a kar is elkezdi megkapni saját karakterét, talán épp annak felismerésében, hogy az ő túlélésük is éppolyan sorsszerű, amilyen sorsszerű mások elbukása. Az Oidipusz gyermekeinek tanulsága: az életre ítéltetettség felelőssége, aminek talán csak egyik vetülete a darab nyilvánvaló politikai üzenete. A darabban így nem is az válik fontossá, ki él és ki hal végül, hanem hogy ki hogyan viszonyul a megmásíthatatlanhoz fűződő viszonyára. Az Oidipusz gyermekei az alázat darabja: „[…] Ha egyszer / A sors jön szembe az úton, halandó, / Erősítsd meg magad, és tűrjed el” – hangzik Oidipusz búcsúmondata, Bálint András Oidipuszt (ön)igazoló alakításában. Oidipusz szerint nem lehet kitérni. Antigoné szerint igen. „Nem kell sajnálni, mert az lesz: ami. / Én választom […]” – ám ekkor a darabban Antigoné (Petrik Éva) le is tapasztja a szemeit két kupakkal. Szálinger alázatos újraírása és annak alázatos színházi megvalósítása az efféle dacos választást is hazugságnak, vakságnak mutatja, ám az Oidipusz gyermekei épp azt is sejteti, hogy valóban lázadni – azaz nem eltörölve, hanem újramondva a régit – nem is lehet máshogy, mint alázattal.