Június elején külföldi hírportálokon találkozhattunk először a hírrel, miszerint a spanyol labdarúgóliga egy olyan megoldással fog visszatérni a televíziós képernyőkre, mely a koronavírus-járvány miatti üres stadionok kiábrándító csöndjét törné meg. A fojtogató üresség valóban eltűnt, ám helyette valami olyasmi jött létre, ami több kérdést vet fel, mint amennyit valaha meg tudnánk válaszolni a technika felől.

A vírus miatti leállás után leghamarabb újraindult futballbajnokságokban tapasztalhattuk, hogy labda pattogása mellett legfeljebb a játékosok kiáltozásait, s az edzők utasításait hallhatjuk. Azon túl, hogy ez korábban hozzáférhetetlennek tűnő közelségbe hozta a taktikai versengést, a felfokozott érzelmi állapotok kitüntetett pillanatait, nyilvánvalóan megváltoztatta a legrangosabb mérkőzésekhez való viszonyunkat, hiszen több tízezer ember morajlása, a szurkolók keltette hangulat hiányában leginkább egy vidéki edzőmérkőzés hangulata szűrődik át a képernyőkön.

A La Liga elöljárói a norvég számítógépes játékfejlesztővel, az EA Sports-szal működtek együtt, hogy a legnépszerűbb futballjáték, a FIFA20 virtuális közönségének hangját használhassák a közvetítések alatt. Június 11-én, a Sevilla és a Real Betis rangadóján debütált a rendszer, melynek hangeffektjei a korábban felvett stadionhangulattal vegyültek, s a szoftver intelligenciáját kihasználva automatikusan reagáltak az eseményekre, míg a totálkamera képén a lelátók üres soraira a hazai csapat színeivel megegyező, valós embertömeget imitáló amorf mintát vetített.

Már a német Bundesligában is próbálkoztak hasonlóval június elején, a hónap közepén induló angol Premier League, a világ legnézettebb bajnoksága pedig már eleve a spanyolhoz hasonló technikával indult újra, mintegy feláldozva a meccshangulat oltárán a sportközvetítések egyre homályosuló célkitűzését, a valós körülményekről való tudósítást. A média hagyományos témái (rovatai) közül a sport tűnt a leginkább időtállónak, ahol az igazság a gólok számában, a centiméterekben és a pontos nézőszámokban mérhető módon tárult a nézők és az olvasók elé.

Technikaként jellemeztem digitális közönség megjelenését az élő közvetítésekben, de ezzel mintha csak emlékeztetőt kapnánk arról, hogy amit eddig láttunk a képernyőkön, mindig is technikaiként állt elő. Martin Heidegger, Kérdés a technika nyomán című, sokat hivatkozott filozófiai írásában a modern technika lényegét kutatta az ötvenes években, annak megközelítésmódjait és veszélyeit felvázolva. A német szerző nagy ívű gondolatmenete szerint a technika nem csupán eszköz, hanem a feltárás egy módja, vagyis az, ami az igazság területére vezet bennünket. Mindaddig, amíg a technikaként értett eszköz betölti funkcióját, rejtve marad előttünk, illetve, megfordítva; éppen az eszköz defektje az, ami tanúságot tehet az eszköz utalásösszefüggéseiről, éppen a defektben jelentkezik a világ. Erre nagyon érzékletes példa az utasszállító repülőgépé, melynek funkcionális működése mindennapi életünk részévé vált, meghibásodás esetén azonban ráeszmélünk arra az eszközre, mely kicsúszik az emberi uralhatóság alól, egyszersmind feltűnővé válik lényege.

A digitális közönséget ebből a szempontból tekinthetjük a technikai defekt egyfajta tüneteként, Heidegger alapján feltárulkozásként, hiszen az eddig is mediatizált fogyasztásunkat leplezi le, ám nem egy vihar miatti adásszünet nyilvánvalóságával, hanem a képernyőn megszokott, a valódiságról bizonyságot adó embertömeg hiányával. A helyzet különösségét fokozza, hogy valós időben, a stadionon belül nem élnek a technikai megoldásokkal (inkább szponzorok óriásreklámja kerül a lelátókra), így a játékosok az üres, néma stadionban küzdenek egymással és a labdáért. Továbbá az a szolgáltatókon múló körülmény is problémákat vet fel, hogy amíg például a brit sportadókon egy gombnyomással kikapcsolható a közönségmoraj, addig a magyarországi csatornákon nincs erre lehetőség. A néző szükségszerűen szembenéz a technikával, tanúja lesz önleleplezésének, ám mindez nem jelenti azt, hogy elfordulna tőle, hiszen a digitális közönségmoraj éppen a feltárás egy módja.  A kezdeti idegenség nagyon gyorsan otthonos környezetté válik, a kritikus nézőből szemlélő lesz, aki észrevétlenül elfogadja az új összefüggésrendszert, majd újra belemerül a játékba.

A televíziós sportcsatornák egyébként már hosszú ideje dolgoznak azon, hogy a képernyőn keresztül a lehető legjobb minőségben, az összes szögből tudjuk követni a stadionokban zajló eseményeket. A szolgáltatók azonban igen hamar belátták a technikai médiumok korlátait, a személyesség és a helyszíni szurkolás illúziójának megkeltése helyett fókuszukat máshová helyezték; a többletkínálat vonzó opcióját ajánlották föl kezdve az egyre több kameraképpel, az ismétlésekkel, majd a szuperlassításokkal és a valós idejű statisztikákkal, melyek egyre kifinomultabb grafikai megoldásokkal és specializáltabb mutatókkal fokozták a televíziós közönség kényelmét.

Ez a kényelem odáig terjedt, hogy a személyes jelenlét helyett a közvetítések tűnnek valóságosabbnak, s amikor több év tévés meccsnézés után kimegyünk egy élő eseményre, könnyen megeshet, hogy a történések gyorsasága, a lelátón elfoglalt pozíció korlátozott perspektívája, a visszajátszások hiánya és a bőrünkig ható atmoszféra idegenséggel tölt el bennünket.

A televíziós közvetítések eddig megteremtett kényelmét tartja fent, s emeli új szinte a spanyol bajnokságban debütáló megoldás. Nem törődik sem a játékosok, sem a szurkolók valóságérzékelésével, illetve annak esetleges igényével. A vírushelyzet után a legtöbbet hangoztatott álláspontok a társadalmi és kulturális élet működésmódjainak megváltozott feltételeivel kapcsolatban az elfogadás, megszokás, alkalmazkodás hármas viselkedési mintái mentén épültek föl, jelen esetben azonban egy olyan izgalmas reakciót látunk működésben, mely számos kényelmetlen kérdést igyekszik elfedni. Számít egyáltalán a valóság? A televíziós közönség kényelme egyet jelent a közvetítést biztosító szolgáltatók és a csapatokat irányító vállalatok gazdagodásával? Képesek-e ugyanolyan teljesítményre a játékosok üres stadionokban, mint több ezer szurkoló jelenlétében? Egyáltalán érdekel-e minket a valóság a teljesítmények és a körülmények mögött? Vagy ahogyan az orvostudomány, a matematikai számítások és a dietetika összjátékával elért, a természetesnek gondolt képességeket újra és újra meghaladó, emberfeletti hatékonyság esetében sem számítanak már igazán a színfalak mögötti történések – adott esetben biológiai csalások –, úgy kiderül, hogy a közvetítések során sem számít az emberi, a törékeny és a valódi?

Az idő gyorsan igazolta a döntéshozókat, hiszen a vírus utáni újraindulástól számított első hónap statisztikái alapján a spanyol televíziónézők 75 százaléka nem kapcsolta ki a digitális közönségmorajt, vagyis a fogyasztók többsége elfogadta a hallgatólagos szerződést és lemondott „előjogáról”, mely az események valósághű követéséhez kapcsolódnak. A média működésmódját mintegy aláhúzva újabb valóságréteg jött létre, melyben új kérdéskörök és más jellegű problémák sorakoznak, mint korábban, így például a stadionokban évtizedek óta jelenlevő rasszizmus a sport keretein kívül rekedt, hiába számít jelenleg globálisan is a társadalmi párbeszéd egyik legfontosabb témájának. A vírushelyzet aktuális állása szerint a digitális közönség még egy darabig maradni fog a képernyőkön, az egyik legfeszítőbb kérdés talán már csak az, hogy mi marad meg belőle, illetve a technika közvetlen hatásaiból, ha újra tízezrek fogják látogatni a sporteseményeket.