A dél-koreai rendező, Lee Jang-Hoon korábbi filmjéhez, a Veled vagyokhoz (Jigeum mannareo gabmida. Lee Jang-Hoon, 2018) hasonlóan ismét a romantikus drámák világához kötődő alkotással jelentkezett. Míg előző műve egy feleségét gyászoló középkorú férfi és a kisfia kapcsolatáról szól, addig a 2021-es A csoda: levelek az elnök úrnak (Gijeok. Lee Jang-Hoon, 2021) története egy középiskolás fiú vágyai köré koncentrálódik. A helyszínek egy része ‒ mint például a kisváros, az alagút, a vonatsínek ‒, továbbá a megpendített témák – mint például a szerelem, a család fontossága, a csodákban való hit, a veszteség és a megbocsátás ‒ is rokonítják egymással a két filmet. Eddigi rendezői munkássága alapján úgy tűnik, Lee Jang-Hoon könnyed stílusa megmenti filmjeit a túlzott érzelgősségtől, bár A csoda: levelek az elnök úrnak kapcsán felmerül a kérdés, hogy a rendező nem veszi-e észre a történetben rejlő lehetőségeket, vagy csak megelégszik az egyszerű szórakoztatással.
A történet Jun Kyung-ról (Park Jung-Min), egy tinédzserről szól, akinek minden nap órákat kell gyalogolnia egy vasútvonalon, hogy falujából iskolába mehessen a közeli városba. A falubeliek csoportosan közlekednek a síneken, ami életveszélyes viaduktokon és alagutakon át vezet, hiszen nincsen kialakított út vagy helyi vasútállomás, amit igénybe vehetnének. Jun Kyung különböző, a vonatközlekedésre figyelmeztető jelzésekkel próbálja megkönnyíteni a saját és a falubeliek életét, végső célja azonban az, hogy létrehozzon egy állomást, hogy a lakosok biztonságosan ingázhassanak a települések között, ezért naponta leveleket ír az elnöknek.
A filmet igaz történet inspirálta. A nyolcvanas években a Dél-Korea északi részén élő Tae-junnak az volt az életcélja, hogy vasútállomást létesítsen a falujában (korábban csak áthaladtak itt a vonatok), mivel számos ember vesztette életét a kiépítetlen utak miatt. A mérnök Tae-jun és matekzseni fia, Jun Kyung, valamint a fiú barátnője és nővére, továbbá a falu lakóközössége 1988-ban közös erővel felépítettek egy kis házikót, amely az első, nem államilag létesített állomás lett az országban.
Ezt a vázlatot egészítette ki Lee Jang-Hoon rendező. Néhol egyértelműen meghúzható a fikció és a megtörtént események közötti határ (például, hogy Jun Kyung nővére, Bo szellemként van jelen a filmben), máskor viszont nehéz megállapítani, mennyiben követi a film a család valóságos életét (valóban írt-e a fiú leveleket, vagy csak a film történetét színesíti ez az elem?). A film a realista és a misztikus elemek keverésének ellenére egy könnyed, itt-ott szórakoztató, elvétve drámai, ám összességében súlytalan, felejthető alkotás. Hiányzik belőle az amplitúdó, így a komikus és a fajsúlyos jelenetek váltakozása egyhangúvá válik. Ugyanakkor amit vállal, azt maradéktalanul teljesíti. Talán érdekesebb lett volna, ha jelentőségteljesebb konfliktusokat láthatunk vagy ha az érzelmi intenzitást drámaibb módon fokozzák a filmkészítők. Ezek azonban nem róhatóak fel igazi hiányosságként, hiszen a film mindössze egy ’szellemes’ személyes és családi dráma kívánt lenni.
Jun Kyung közege és az őt körülvevők nem kifejezetten érdekfeszítőek: Jun Kyung osztálytársa, majd később barátnője, a fiú ellenpontjaként szolgáló Ra Hee (Im Yoon-ah) tehetős és céltudatos lány, a főszereplő apja, Tae-jun (Lee Sung-min) magába forduló és titkai miatt zaklatott személyiség, a helybeliek kedvesek és unalmasak, Jun és testvére, Bo (Lee Soo-kyung) pedig úgy működnek, mint a haverfilmek [buddy movie] tipikus párosai. A testvérpárt alakító színészek némafilmekre hajazó, látványos gesztusokkal teli játékában kiegyensúlyozottan ötvöződik a humor és a melankólia, jó érzékkel lavíroznak a forgatókönyv által kínált szűk skálán a romantikus komédia és melodráma között. A főszereplő színészek nagyszerű alakításai jól illenek a film keserédes hangulatához, a szerelmespárt alakító Park Jung-Min és Im Yoon-ah suta románca kellően dinamikus, azonban nehéz eltekinteni a ténytől, hogy jóval idősebbek, mint az általuk alakított középiskolások.
A cselekmény fordulatai jól segítik elő Jun Kyung jellemfejlődését, valamint következetesen járulnak hozzá ahhoz, hogy a fiú kívülállóból a közösség tagjává váljon, miközben a továbbtanulással kapcsolatos egyéni céljai is megvalósulnak. Azonban a film túlságosan kiszámíthatóan és aránytalanul adagolja a fordulatokat és a múltbéli traumákat, amelyek Jun Kyung motivációiul szolgálnak. A történet és a családi viszonyok tragikus jellege csak a film második felében kap teret, amit a játékidő elején elhintett kevés jel előkészít ugyan, de ezek az utalások túlontúl direkt módon céloznak a cselekmény alakulására. Azok a jelenetek igazán emlékezetesek, amelyekben Jun Kyung érdekei konfliktusba kerülnek a kisközösség által támasztott elvárásokkal, például hogy elutazzon-e Szöulba ösztöndíjjal, vagy maradjon otthon, és küzdjön tovább az állomás megvalósulásáért. De később kimondják a nyilvánvalót, miszerint a mondvacsinált külső kényszer valójában a fiú belső igénye, bizonyítási vágyának legfőbb formája.
Jun Kyung karaktere összetett jellem, akiből azonban hiányzik a sejtelmesség. Ennélfogva hiába hív minket a film mentális utazásra, túlontúl expliciten adja tudtunkra a cselekmény lehetséges alakulásait, ami így a nézők számára nem tartogat túl sok meglepetést. A film érdektelensége a karakterek többségének sablonosságán túl metrikusságában, vagyis a kiszámítható gyakorisággal bekövetkező bonyodalmakban gyökerezik, amely olyan érzetet kelt, mintha egy tételes listát pipálnának. Előbb, mintegy kerettörténetként bevezetik az első kamaszszerelem toposzát és az azzal járó ügyetlenkedést, majd Jun Kyung és nővére viszonyának kibontása, végül pedig a fiú és az édesapja konfliktuskezelése következik, ezek az elemek azonban csak ritkán kapcsolódnak össze, így az az érzésünk, hogy a hasonló felépítésű jelenetek menetrendszerűen váltják egymást, nem pedig egymásból építkeznek. Nemcsak a jellemek kapcsán, hanem a narratíva szintjén is a rejtélyesség az, ami hiányzik, hiszen a film vígjátékban gyökerező műfaji paneljei (például Ra Hee figurája; kettejük összeismerkedése; a nagy gesztusokkal operáló színészi játék) előrevetítik a pozitív végkifejletet. A film nyíltan kommunikálja, hogy a sínek összefonódnak a halál gondolatával, hogy a mindennapi életünket beárnyékolják olyan korábbi traumatikus események, amelyektől nem könnyű szabadulni, és azt, hogy Jun Kyung állomásépítése az elengedés szimbóluma, vagyis hogy meg kell küzdenie anyja és nővére halálával. A befejezésben a fiú hátrahagyja a külső elvárásokat és a múlt tragédiáit, amit még azzal is nyomatékosítanak, hogy kikerül nővére addigi vigyázó felügyelete alól.
Lee Jang-Hoon filmje kedves és szívet melengető, ugyanakkor nem túl ambiciózus történetet beszél el a felnövésről, az elszakadásról és a gyászfeldolgozásról. A csoda: levelek az elnök úrnak részleteiben vonzó, összhatásában mégis közömbösen hagy, főként sematikus szerkezete, illetve didaktikussága miatt. Mivel nem túl bonyolultak, a szereplők jelleme és viselkedése csak szakaszosan köti le a figyelmet, ezért a film legmaradandóbb tanulsága az, hogy ha a kormány hátat fordít nekünk, alulról szerveződve, egymást segítve tudjuk csak jobbá tenni a saját életünket. A valóban csodával határos pillanatok – például az, hogy Jun Kyung magánélete rendbejön, külföldön folytathatja tovább tanulmányait, sikerül felépíteni az állomást ‒, a szentimentálisabb nézők örömére szolgálhat, azonban a földhözragadtabb nézők joggal csóválhatják a fejüket a kifogástalanul boldog befejezésen.
Képek forrása: imdb.com; hancinema.net
További írásunk a filmről: