A kolozsvári STEPS Nemzetközi Kortárs Táncfesztivál június 9-i Mozart Steps (Gigi Căciuleanu, 2013) című előadása roppant imponáló, azonban kibontatlanul hagyott lehetőségeket tárt a közönség elé. Kontrasztokra, egymástól távol eső elemekre, azok összekapcsolására igyekezett építeni a darab, de ehelyett egymás mellé hajigált, egyszerű motívumok kusza áradata lett a végeredmény.
„A produkció két univerzum összekapcsolódását érzékelteti, Mozart zenei világának és Căciuleanu mozgásművészetének összefonódását. E kettő egyesüléséből energiában csodálatosan gazdag szféra születik, amelyben az előadóművészek teste egy patetikusan vibráló képzeletbeliség megannyi alkotóelemévé válhat.” – olvashatjuk az előadás összefoglalójában. A nagyszebeni Radu Stanca Nemzeti Színház előadása nem bízta a véletlenre, hogy a közönség számára egyértelmű legyen az összekapcsolódó univerzumok megjelenítésének szándéka. Háttérként végig egy piramisokról készült képet láttunk – az összekapcsolódás egyik tipikus, közismert szimbólumát –, és mivel egyéb díszlet nem kapott helyet a színpadon, ezt nem lehetett nem észrevenni. Az egyórás produkció első harmadában azonban nem sok figyelem irányulhatott a színpadképre, a háttérre, a mozgásra és a motívumok használatára, ugyanis a zeneválasztás bravúrosra sikerült, lenyűgözően hatott. Hugues Curzon és Ahmed al Maghreby albumai Mozart zenei világát ötvözték az egyiptomi, keleti zenével – ezeket használta fel Gigi Căciuleanu koreográfus az előadáshoz. Ez a társítás megannyi meglepő, egzotikus részlettel, hatalmas energiával és ellentmondást nem tűrő hatással zúdult a nézők soraira. A nyugati kultúra számára alig, vagy egyáltalán nem ismert fúvós és ütős hangszerek, csörgők, dokumentumfilmekből talán ismerős sámánisztikus kántálások, az európai fülnek szokatlan hangzás és ritmus alkotott egységet Mozart kívülről fújt, népszerű dallamaival. Ez az interkulturális auditív hatás olyannyira magával ragadó volt, hogy a vizuális elemekről szinte teljesen elvonta a figyelmet. Ahogy azonban kezdett tompulni a zene hatása, és egyre inkább megszokottá vált, úgy lett mind hangsúlyosabb a vizuálisan felhasznált motívumok egyszerűsége, laza kapcsolata, a narráció hiánya, a feszültség szinte teljes mellőzése.
Egyértelmű: kontrasztok sorakoznak a szemünk előtt. Fekete és fehér ruhák, férfi és nő kapcsolata, a valamely formai megkötéseknek megfelelő koreográfia és a szabad mozgás, egyén és csoport, önálló és társas lépéssorok, emberi kapcsolatok mint kötelékek és egyedüllét, rész-egész viszony. Az utóbbi az az elem, amely az egész előadáson végigvonult mint központ, mint mag, és amelynek kifejezéséhez az interkulturalitás megfelelő terepet biztosított. A különböző zenei kultúrák mint részek gyönyörű egésszé álltak össze. A darab végére az addig határozottan elkülönülő fekete és fehér ruhák egyszerre jelentek meg az előadók testein, egy jelenetet pedig annak szenteltek, hogy különálló farudakból egyenlő szárú háromszögeket alkossanak – tiszta formát, harmóniát, szabályos egységet. A különböző mozgásformákban, a csoportosuló, különváló, összehangolt és kaotikus, a kultúránknak ismerős és kevésbé ismert lépéskombinációkban nem lehetett semmilyen szisztémát felfedezni. Ez egyre zavaróbban hatott, végül unalmassá vált. Semmiféle fokozódást vagy kialakuló feszültséget nem éreztetett a produkció, az első fél óra után nem érkezett többlet, nem gazdagodott a színpadon bemutatott elemek tárháza, és az addig látottak sem bomlottak ki, nem bonyolódtak, a hangsúlyok nem változtak, stagnálás jellemezte a darabot.
Ezt szerencsére megbontották az utolsó percek, melyek pozitív színházi élmény felé terelték a hatást. Az addig színektől teljesen mentes színpadképet színes fények töltötték be, a mozgásban dinamika, feszültség, energia lett úrrá. Zárásként pedig hátsó reflektorokkal alakították árnyakká az embertesteket, megszűntek a nemek, minden alak egyenlőként, színtelenül, felismerhetetlenül mozgott a színpadon. Ez az elem megtörte a laposodó előadást, felrázta és meglepte a nézőket, hirtelen zúdított ingereket az érzékszervekre. Az alakok sémává, szabvánnyá alakítása, a személyiségek, karakterek testről való lecsupaszítása és a táncban, mozgásban való egységgé alakulása ismét megerősítette azt a mondanivalót, amely az összekapcsolódást, a különbözőségeken átívelő találkozási pontokat és ezáltal az egész kialakítását hangsúlyozta.
Az előadás tehát az első és az utolsó perceiben rázta fel a nézőt, késztette értelmezésre, aktivitásra, de a köztes, túl hosszúra nyúlt részben rendszertelenül összegereblyézett, sablonos kontraszt-motívumokat villantott fel. Azt pedig, amit ígért, hogy a „produkció két univerzum összekapcsolódását érzékelteti, Mozart zenei világának és Căciuleanu mozgásművészetének összefonódását”, nem tartotta be. Az összhatást túlnyomó részben a zenei alap biztosította, alig tett hozzá bármit a mozgáskoreográfia. Halványan teremtett vele kapcsolatot, a különböző kultúrák mozgáskultúrája viszont alig észrevehetően jelent meg a színpadon. A zenei rész nem a koreográfus és a társulat érdeme, a felhasznált albumok az előadástól teljesen függetlenül készültek el, pusztán a választás volt szerencsés. De mintha Căciuleanu úgy vélte volna, hogy ez önmagában elég egy sikeres darab megalkotásához. Vagy – és ez az aggasztóbb verzió – alábecsülte a közönségét, és úgy vélte, a zenei érdekesség pár kommersz motívummal és a végén egy kis – pusztán az előtte növekvő üresség miatt – érdekes fényjátékkal el tudja varázsolni a befogadókat. Pedig a mai technikai eszközöknek köszönhetően megannyi olyan produktummal találkozhat egy-egy befogadó, amely a különböző kulturális jegyek összefonódására alapoz. Ráadásul Brecht és kortársai óta az interkulturalitás nem újdonság a színházi térben. Formabontó sikert önmagában a szerencsés és a nézői passzivitást megbontó, figyelemfelkeltő zeneválasztás nem hozhat, ahhoz a koreográfusnak és az előadónak is hozzá kellene adnia a saját munkáját, nem pusztán meglovagolni egy kész művet.
A fotók forrása: Kolozsvári Magyar Opera
Fotós: Oana Pop