Minden a helyén van, mégis hiányzik valami – és mintha épp erről a hiányról lenne szó Ibsen Solness építőmester című drámájában, melyet Kiss Csaba rendezett a Radnóti Színház színpadára (az előadás premierje 2008. december 21.-én volt, a darabot az egész évadban játszották). Egyszemélyes dráma ez, a címszereplő Bálint Andrásnak pedig, ahogy mondani szokás, igazi jutalomjáték: át is üt az alakításon, hogy a színész valami számára nagyon fontosat talált ebben a szerepben.
A sikeres, ámde boldogtalan, az öregségtől rettegő Solness figurája azonban szenvedésében sem válik nagyszabásúvá: Bálint András hiába feszegeti saját modorosságának a határait, az előadás önnön kérdésfeltevéseinek a rabja marad. A szöveg erején is tompít, hogy mindenki mintha hamisan beszélne, az őszintétlen hangsúlyok azonban csak Kováts Adél alakításában válnak jelentékennyé: a problémáival és saját magával is szembenézésre képtelen feleség ábrázolásának meggyőző eszközévé. Ebből a párbeszédképtelen, titkokkal és némasággal terhelt közegből mutatna kiutat a beváltatlan ígéreteket számon kérő Hilde, az őt alakító Marjai Virág azonban még Bálint Andrásnál is modorosabb, modorossága viszont tartalmatlan: könnyedsége kimódolt, üdesége arrogancia. Nehéz róla elhinni, hogy valódi reményt jelenthetne egy öncsalásba fordult élet számára. Az alakítás hibája azonban itt mutat meg valamit a darab egy lehetséges értelmezéséből: mi van, ha Solness ifjúkori ábrándjainak újraélése csak egy újabb öncsalás?
Az előadás nem teszi fel ezt a kérdést, mert már önmagában értékesnek mutatja meg azt a heroikus küzdelmet, amit Solness-Bálint vív álmai hitelességének visszaszerzéséért. Kétségtelenül drámai a befejezés, ahogy az építőmester a pókhálószerű állványzaton halad egyre magasabbra, egyszerre felidézve a múltat és remélve egy ahhoz hasonló jövőt. A díszlet amúgy is az egyik legerősebb eleme az előadásnak: a generációs szakadékok természetét is firtató műnek ideális környezetet ad a hetvenes évekbeli hűvös, skandináv enteriőr. A választott kor elég közel van ugyanis, hogy jelenidejűnek hasson, de elég távol ahhoz, hogy érezzük: Solness felett eljár az idő. Az idő visszaszerzésére tett kísérlet azonban csak úgy lehet sikeres, ha kudarc követi rögtön: Solness magasra ér, de több ereje nem marad.
Elviselhetetlen az üresség – mondja Solnessné egyhelyütt. Egész elviselhető tud lenni az üresség – sejteti a Radnóti Színház alázatos előadása, amely számára több kérdést tartogat az eredeti dráma maga, mint amennyit ő tett fel e dráma számára.