Amellett, hogy remek szórakozást nyújtanak, a filmdrámák gyakran egy fontos üzenetet, tanulságot is magukban foglalnak, nem egyszer pedig egyenesen motiváló vagy épp tanító jellegűek. Ezeknek a filmeknek a hősei nem egy alkalommal nagyon mélyről érkeznek, már-már elérhetetlennek látszó álmokat hajszolnak, ám épp emiatt válik igazán hangsúlyossá a történet mondanivalója: mindent lehet, csak akarni kell (és persze, tenni érte). Ezt a témát dolgozta fel többek között a Billy Elliot (Stephen Daldry, 2000), melyben a balettozni vágyó fiúnak (Jamie Bell) a fővárosi tánciskolai felvételire felkészülés mellett az édesapja helytelenítésével is meg kell küzdenie, vagy A boldogság nyomában (The Pursuit of Happyness. Gabriele Muccino, 2006), amelyben a gyerekét egyedül nevelő apuka (Will Smith) a mind nehezebbé váló anyagi helyzetükkel dacolva keményen dolgozik azért, hogy egy napon majd jobb életet élhessenek. A cél tehát, amelyért a főhősök küzdenek, minden társadalmi vagy életrajzi drámában más, a tanulság viszont azonos és örökérvényű: ameddig állhatatosak maradunk, kitartóan és szorgalmasan dolgozunk, valamint összetartunk egymással, addig képesek vagyunk megváltani a világot, akár hegyeket is képesek vagyunk megmozgatni… Vagy éppen felépíteni egy vasútállomást, ahogyan az A csoda: levelek az elnök úrnak (Gijeok. Lee Jang-Hoon, 2021) című dél-koreai drámában történik. Jang-Hoon filmjét Magyarországon először a 15. Koreai Filmfesztiválon mutatták be: a fesztivál utolsó napján került levetítésre, mint záródarab.
A történet középpontjában egy 17 éves középiskolás diák áll, Jun Kyung (Park Jung-Min), aki egy mindentől elzárt kis faluban lakik, eleinte úgy tűnik, hogy a nővérével kettesben, miután édesanyjuk már régen elhunyt, apjuk pedig a gyász elől a munkába menekült. A fiú igazi matematikai zseni, akinek iskolába járását viszont nehezíti az, hogy a falunak nincs vasútállomása, így a vonatok csak áthaladnak rajta. A közlekedés korlátait a falu lakói úgy hidalják át, hogy egy teljes állomást legyalogolnak a sínek mentén, ami ‒ főleg az alagutakon és a hidakon áthaladva ‒, számos veszélyt rejt magában, és akár végzetes kimenetelű balesetek is bármikor bekövetkezhetnek. Jun Kyung emiatt naponta leveleket ír az elnöknek, melyekben arra kéri őt, hogy építsenek állomást a faluban, ám válasz sosem érkezik. Úgy fest, a fiú küzdelme hamvában hal el, kérése pusztába kiáltott szó marad, mígnem egy napon egyik osztálytársa, a csinos és cserfes Ra Hee (Im Yoon-ah) bele nem olvas az egyik levelébe, és fel nem ajánlja a segítségét. A kezdeményezésbe pedig lassanként a falu többi lakója is becsatlakozik, és közös erővel nekiállnak felépíteni az állomást.
A film cselekményét nagy vonalakban így lehetne a legjobban összefoglalni, ám a történet a közösség érdekében való felszólalás mellett kibontakoztatja a főhős személyes tragédiáját és lelki konfliktusát is: az édesanyja a születésekor hunyt el, az apja pedig ezek után eltávolodott tőle. Jun Kyung sosem szabadult meg az emiatt érzett bűntudattól, így az állomás felépítése lehetőséget jelent számára arra is, hogy rendezze a kapcsolatát az édesapjával. Tehát egy személyes és egy közösségi probléma kapcsolódik össze erőteljesen a filmben, a főszereplőnek pedig mind a két területen lévő akadályokat le kell küzdenie a pozitív lezárás érdekében. Mindeközben kisebb csavarral is találkozhatnak a nézők, ugyanis a fiú életében legfontosabb személyről, a nővéréről, Bo Kyungról (Lee Soo-kyung) kiderül, hogy tragikus módon elhunyt, alakját pedig csak a főszereplő fantáziája vetíti ki elénk. Jun Kyung képtelen elfogadni szeretett testvére elvesztését, a nővér jelenti számára az állandóságot és a biztonságot, azaz a gyermekkort. Azonban ő már a múlthoz tartozik, és ahhoz, hogy a fiú felnőtté válhasson, el kell engednie ezt a köteléket, és a saját lábára kell állnia.
Hasonlóan nagy jelentőséggel bír egy másik lánnyal, az osztálytársával, Ra Heevel való kapcsolata, aki, miután felfigyel a fiú zsenialitására, társul szegődik mellé, és folyamatosan tereli a főhőst a fejlődés felé. Ugyanis, bár Jun Kyung matematikai képességei magasan átlag felettiek, de általános műveltsége és a világban való tájékozottsága enyhén szólva hiányos, mivel egész addigi életét egy szinte teljesen zárt közösségben töltötte – tehát a vonat, amely áthalad a falujukon, nem csupán közlekedési eszközt jelent, de a világba való kilépést is szimbolizálja. Ra Hee és Jun Kyung kapcsolata az ellentétek vonzására épül: a főhős logikus, introvertált, aki a szokásokhoz ragaszkodik, és meglehetősen földhözragadt. Vele szemben Ra Hee extrovertált, kalandvágyó, nyitott személyiség, aki, miután ráébred a főhős képességeire, azt szeretné, ha ki tudná bontakoztatni a tehetségét. Ezt az a jelenet is hangsúlyozza, amikor egy éjszaka hazafelé sétálva szentjánosbogarak tucatjai rajzanak körülöttük, és a lány hirtelen megjegyzi: „Azt kívánom, bár te is így tudnál repülni!” Ez rámutat Jun Kyung legnagyobb gyengeségére: nem mer kockáztatni. Bár van szárnya (azaz tehetsége, amely kiemeli őt a tömegből), mégsem tud repülni.
Jun Kyung életében szintén meghatározó szerepet játszik az édesapja (Lee Sung-min), kettejük kapcsolatában a kommunikáció hiánya jelenti a legnagyobb gátat. A két, egyébként meglehetősen hasonló jellem pontosan ugyanazt a hibát követi el: bezárkóznak a maguk kis világába, és kerülik a konfrontációt. A vasútállomás felépítése azt is jelképezi, hogy a két szereplő végre nekiáll újraépíteni a kapcsolatuk romjait, felismerve azt, hogy a múltban elkövetett vélt vagy valós hibák miatti gyötrődés helyett inkább a jelenben kellene élniük.
A csoda: levelek az elnök úrnak című film tehát nem csupán azért figyelemre méltó és könnyekig megható alkotás, mert részletgazdagon és érzékletesen tárja elénk egy kis falusi közösség összetartását és a családtagok vagy jóbarátok támogatását, hanem mert több műfaj keretei között is megállja a helyét. Mint dráma, szépen ábrázolja egy csonka család nehézségeit a gyász feldolgozása során, a testvéri szeretet erejét, a gyerek és szülője közti ellentétet, majd annak feloldására tett kísérleteket, legvégül pedig azt, hogy hogyan lehet végleg lezárni a múltat, és útnak indulni ‒ immár vonaton! ‒, egy másik, szebb jövőbe. De a coming of age filmek jellemzőit is felmutatja az alkotás, hiszen a kamaszkorú főhős egyedüliként ragadja meg az elérhető lehetőségeket arra, hogy valamiképpen változást hozzon el a maga és a körülötte lévők életébe, mialatt az apjával való problémás kapcsolatát is rendezni szeretné. Miközben erőfeszítései lassanként eredményt hoznak, ráébred arra is, hogy saját magán mi mindent kell megváltoztatnia és mit kell elengednie a múltból ahhoz, hogy felszabadult lélekkel vehessen részt a jelen és a jövő eseményeiben. Így a film elején még félszeg és esetlen kamasz a történet során lassan felnőtt férfivá érik.
Színészi alakítások terén sem lehet ok panaszra: miután elsősorban drámai alkotásról van szó, gyakoriak az érzelemtől túlfűtött, könnyes megnyilvánulások, ám az ilyen jelenetekben sem vált a színészi játék túlzóvá vagy manírossá. A mű talán legkiemelkedőbb alakítását a főszereplő nyújtja: a Jun Kyungot alakító Park Jung-Min egyaránt hitelesen alakítja a zárkózott különcöt, a kicsit mogorva, nehezen megközelíthető tinédzsert, és a szomorú, bizonytalan „kisfiút”, aki az apja szeretetére és elismerésére vágyik, valamint az első szerelmet átélő, ügyetlen kis kamaszt, akinek fogalma sincs, hogyan kellene kifejeznie a vonzalmát a lány felé. Partnernője, a Ra Heet megformáló Im Yoon-ah bájos kisugárzású, aki színészi alakításában is szimpatikusan jeleníti meg a gazdag, jó családból való, kissé elkényeztetett lányt, aki néha már-már túlságosan is rámenős, nem egyszer tolakodó, de alapvetően mégis jó szándékú. Ketten együtt szerethető és dinamikus duót alkotnak, így a néző a cselekmény fő sodra mellett izgalommal vegyes reménnyel figyelheti azt is, miként alakul ennek az első látásra összeférhetetlen párosnak a kapcsolata.
A magával ragadó történetet tehát tovább színesítik a szépen megírt karakterek és a színészi játék, mindezt pedig vizuálisan igen megkapó képek sorozata közvetíti, amelyek hangulatát a lágy, melankolikus zenei betétek tovább erősítik. A záróképsorok alatt felcsendülő sláger, Richard Sanderson Reality című dala egyszerre összegzi és zárja le a cselekményt, hiszen az egész film egy vággyal, egy álommal kezdődött, ami aztán valósággá vált. Így végül nyugodtan elengedhetjük a szereplők kezét, és könnyes szemmel, boldog szívvel hagyhatjuk el a vetítőtermet.
A csoda: levelek az elnök úrnak tehát olyan műfaji hibrid, ami egyszerre működik jól családi drámaként, romantikus filmként és coming of age filmként, miközben arra is rámutat, hogy mire lehet képes egy ember, ha igazán kitartóan küzd a céljaiért, ehhez pedig társai is akadnak. Ezért bátran ajánlható bárkinek, aki szeretne egy minden ízében megkapó, szép, tanulságos történetet nyomon követni.
Képek forrása: fareastfilm.com; imdb.com; marymekpop.com.
További írásunk a filmről: