A Mielőtt meghaltam (Dallas Buyers Club. Jean-Marc Vallée, 2013) című film provokatív témát pendít meg, nem kevésbé provokatív formában. Az 1980-as években az amerikai orvostudomány még egészen máshogy közelítette meg a HIV-vírust, és tehetetlenül nézte volna végig egy Ron Woodroof nevű dallasi cowboy haláltusáját, ám az úriember nem adta fel, és saját maga járt utána a lehetséges gyógymódoknak. Sikerei hamar felkavarták a betegség tudatlanságtól és előítéletektől sötét állóvizét, és így a későbbiekben a film főszereplőjét ihlető Woodroof az AIDS elleni harc egyik kulcsfigurájává nőtte ki magát. Az ő életéről és harcáról szól a Mielőtt meghaltam című filmalkotás, ami ügyesen, bár kissé vontatottan beszél egy korról és egy sorsról.
A film története szerint a villanyszerelő és rodeó-bajnok Ron Woodroof (Matthew McConaughey alakításában) 35 évesen megtudja, hogy szabados életmódjával meghívót küldött egy démonnak – az orvosok HIV-vírust találnak a vérében, és közlik vele, hogy harminc napja van elbúcsúzni a világtól. Ron azonban nem hajlandó elfogadni a sorsát, és maga száll szembe (az akkor még kevésbé ismert) betegséggel. A megoldást Mexikó poros utcáin találja meg egy alternatív, az USA-ban el nem fogadott gyógyszercsomag formájában, melyet a gyógyulás és a vagyon reményében elkezd átcsempészni a határon. A végtelen hatalommal bíró Amerikai Élelmiszer- és Gyógyszerügyi Hivatal azonban nem fogadja tárt karokkal Woodroof tevékenységét, és mindent megtesz, hogy ellehetetlenítse munkáját. A film tehát Ron Woodroof gyógyszeriparral és betegséggel folytatott harcát követi nyomon, mely utóbbinak az eredményét a magyar cím kevéssé rejti véka alá.
A film első fele magával ragadó, kreatív és ötletes. Rögtön szembetűnik a kanadai rendező, Jean-Marc Vallée szándéka, miszerint a szóban forgó betegséget nemcsak bemutatni szeretné a nézőknek, hanem azt akarja, mi magunk is éljük át annak minden kegyetlenségét. Ennek megfelelően a Mielőtt meghaltam nyomasztó naturalizmussal beszél minden megpendített témáról, legyen szó üzemi balesetről, kocsmai verekedésről, olcsó orgiákról vagy eluralkodó haláltudatról. A képek pasztelles színvilága, a filmzene tudatos mellőzése és a beszédes montázsok sora olyan hangulatot teremt, melyben a homofób és szexista szereplői megnyilvánulások úgy hasítanak a néző tudatába, mint ahogy az AIDS hasít Woodroof életébe. Ugyanakkor hollywoodi alkotásról beszélünk, a film alkotói tehát nézőbarát módon odafigyeltek rá, hogy ne idegenítsenek el minket teljesen – így a helyenként sziporkázó humor és az őszinte emberi kapcsolatok bemutatása ugyanúgy a film szerves részét képezik, mint a reménytelenség és az agresszió.
Mindez azonban csak a film első felében képes igazán magával ragadni az embert, a középponttól mintha befulladna a történet. Miután megismertük és megkedveltük a főszereplőket, végignéztük, ahogy kialakul köztük egy sajátos és szerethető kapcsolatrendszer, valamint rácsodálkoztunk a gyógyszercsempészet és árusítás frappáns történetére, azzal kell szembesülnünk, hogy a film nem tud mit kezdeni a kialakult helyzettel. Egy helyben toporog a dramaturgia, nincs igazi előremozdulás, a jelenetek önmagukat ismételgetik, felesleges epizódok követik egymást, és nem kapunk mást, csak egy olyan karakterfejlődést, ami nem nevezhető sem frappánsnak, sem újszerűnek. Woodroof természetesen felülvizsgálja a melegekről kialakított véleményét, és önzetlen bajnoka lesz az AIDS-es közösség ügyének, de mindezt az első tíz perc után már mindenki sejthette.
Hogy a film közepén észrevehető, és végig kitartó megtorpanást egyszerű filmkészítési malőrnek, vagy a haláltudatból fakadó reménytelenség bemutatására szolgáló narratív eszköznek tekintjük, az a saját jóindulatunktól függ. Mindenesetre a Mielőtt meghaltam mindenképpen megtekintésre érdemes alkotás, és nemcsak Matthew McConaughey és az ő homoszexuális üzlettársát alakító Jared Leto emlékezetes játéka miatt. A filmet átlengi egy sajátos hangulat, amitől egészen egyedi filmélményben lehet részünk, ami akár tetszik, akár nem, valószínűleg még napokig elkísér minket – főleg akkor, hogyha hagyjuk, hogy szemünk megakadjon azon a záróképen, amely egy kétsoros szöveg formájában egészen egyedi gellert ad a film másfél órás gondolatiságának. Itt ugyanis azt olvashatjuk, hogy a történelem végül is nem Woodroof, hanem esküdt ellensége, a hivatal módszerét igazolta. A film ezzel megkoptatja főhőse heroikus küzdelmének pátoszát, és olyan személynek tünteti fel, aki erőn felül harcolt egy tévesen megfogalmazott célért. A néző pedig olyan zavart pislogással kel fel a karosszékből, mintha egy vérbeli modernista alkotást tekintett volna meg. Mit jelent a befejezés? Kinek volt igaza? Mit jelent mindez? Nincs más választásunk – kénytelenek leszünk gondolkodni.
