A 2016-2017-es év egyik legnagyobb sikerének Damien Chazelle musicalje, a Kaliforniai álom (La La Land, 2016) tekinthető. A 74. Golden Globe díjátadón hét jelölésből hetet díjra váltott. Hasonlóan kiemelkedő eredményeket ért el a 89. alkalommal megrendezett Oscar-gálán is, ahol összesen 14 jelölést zsebelt be, ezzel olyan filmek mellé felsorakozva, mint a Titanic (Titanic. James Cameron, 1997) vagy a Mindent Éváról (All About Eve. Joseph L. Mankiewicz, 1950). A tizennégy jelölésből hatot sikerült végül díjra váltania, köztük a legjobb rendezőnek (Chazelle), a legjobb színésznőnek (Emma Stone) és a legeredetibb betétdalnak (City of Stars) járó elismerésekkel. Chazelle ezzel újabb sikert ért el az Egyesült Államok legnagyobb díjátadó gáláján, ugyanis három évvel ezelőtt a Whiplash (Whiplash, 2014) című filmjével hasonló bravúrra (5 jelölésből 3 díj) volt lehetősége.
A Kaliforniai álom történetét 2010-ben vetette papírra, azzal a nem titkolt céllal, hogy visszahozza a régi idők musicaljeinek hatását a filmgyártás területére. Az egészestés film alapját egy korábbi rövidfilmje, a Guy and Madeline on a Park Bench (2009) adta. A Whiplash sikereit követően a Summit Entertainment karolta fel a rendezőt, akik lehetőséget biztosítottak a film elkészítésére. A történet középpontjában két ambiciózus fiatal, a színésznői karrierről álmodozó Mia (Emma Stone) és a jazz zongorista Sebastian (Ryan Gosling) áll. Találkozásukat követően olthatatlan szerelemre gyúlnak egymás iránt, és kezdetét veszi kettejük romantikus kalandozása. A szerelmüket azonban nem várt akadály nehezíti, ugyanis a két fiatalnak döntenie kell érzelmeik és karrierjük között.
Chazelle a legapróbb részletekig kidolgozta remekművét. A legtöbb zenés-táncos jelenet a nagy musical-elődöket idézi meg. Így találunk utalásokat az Ének az esőben (Singin’ in a Rain, Stanley Donen – Gene Kelly, 1952), a Mókás arc (Funny Face. Stanley Donen, 1957), a West Side Story (West Side Story. Jerome Robbins – Robert Wise, 1961), a Pomádé (Grease. Randal Kleiser, 1978), a Moulin Rouge! (Moulin Rouge!, Baz Luhrmann, 2001) és A rochefort-i kisasszonyok (Les Demoiselles de Rochefort. Jacques Demy, 1967) című filmekre. Utóbbi nyitójelenetének hatása erősen érezhető Chazelle művén. Mindkét film egy utcai jelenettel nyit, ahol a jazz jellegzetes dallamai hangzanak fel. Grandiózus, színes, már-már karneváli kavalkádot idéző képsorok ezek. Férfiak és nők együtt táncolnak és énekelnek egy kocsikkal teli hídon. A következő zenebetét Mia sikertelen meghallgatása után hangzik fel, a jelenetben ő és a barátnői készülődnek éppen az esti bulira, ahol Hollywood előkelőségeivel találkozhatnak. A West Side Story I Feel Pretty és a Grease Look at Me, I’m Sandra Dee képsorai elevenednek meg a nézők előtt. Chazelle művészi érzékkel veszi és alakítja át a jelenetekhez éppen hasznosítható elemeket. A páros egymásra találásánál például remekül elegyíti Gene Kelly híres „esőtáncát” és a Fred Astaire filmekre jellemző sztepp táncbetéteket.
A musicalekre jellemző kihívástánc is ebben a jelenetben bontakozik ki a két főszereplő között. A korábbi kellemetlen találkozásuk − Sebastian faképnél hagyja a bárban Miát − feloldására táncpárbajba kezdenek. A lány kigúnyolja, utánozza Sebastian mozdulatait. Nemcsak a tánc nyelvén, de dalban is inzultálják egymást: elpocsékolt estének nevezik újbóli találkozásukat. Végül azonban valódi szimbiózisban kezdenek el mozogni, előrevetítve a közös jövőjüket.
A következő fontosabb dalbetét éppen Ryan Gosling karakteréhez kapcsolható, ahol a Mia iránti érzelmeit önti dalba, csak úgy, mint a West Side Storyban Tony a Maria című dalban. Mindketten egyedül sétálgatnak és gondolataikat éneklik ki egy lilás tónusú képsorban. Mindkét esetben a fiatalok szerelme nem sokkal később be is teljesül. Mia és Sebastian egymásra találása egy planetáriumban történik meg. A jelenet egyszerre idézi a klasszikus Disney-mese, a Csipkerózsika (Sleeping Beauty. Clyde Geronimi, 1959) és a Moulin Rouge! felhők feletti táncát. Előbbi a mese legvégén található, amikor a herceg bejelenti, hogy megnősül. Utóbbi a Ewan McGregor által énekelt Your Song felhangzásakor látható. Mindhárom a szerelmi egyesülést hivatott reprezentálni. Az egyesülést követően azonban Chazelle mintha elfelejtette volna a korábbi musicalek megidézését, hogy aztán a film legvégén a néző arcába robbantsa az újabb adagot. Előtte persze tesz egy utalást saját Oscar-díjas filmjére, a Whiplashre is, amikor látjuk Sebastiant és régi iskolatársát (John Legend) egy jazz bandával gyakorolni. Igaz, a Kaliforniai álomban sokkal mérsékeltebb és nyugodtabb közegben zajlik a próba, mint a Whiplashben. Sebastian karrierje ezt követően be is indul, és ennek következtében a kapcsolatban is gyülekezni kezdenek a viharfelhők. Feltehetőleg éppen ezért döntött úgy Chazelle, hogy visszaszorítja a musicalutalásokat a filmvégi montázs-szekvenciáig. A szekvenciában megidézi az Ének az esőben egyik táncjelenetét, amikor Don bemutatja a Broadway Melody című dalát. A főszereplők egy tánckarral kiegészülve adnak elő egy karriertörténetet. Mia egy ponton Audrey Hepburnként bukkan fel a vásznon, amikor hatalmas luftballonok között jelenik meg párizsi filmforgatása idején.
A párizsi jelenetsor végén a páros táncra perdül, a táncuk pedig a Broadway Melody 1940 (Broadway Melody of 1940. Norman Taurog, 1940) utolsó táncbetétjét eleveníti fel. Eleanor Powell és Fred Astaire ugyanis hasonlóan Emma Stone-hoz és Ryan Goslinghoz egy csillagos háttér előtt adják elő táncukat, s a csillagok visszatükröződnek a padlóról is, ezzel azt a hatást keltve, mintha a felhők felett táncolnának. Ez a képsor párhuzamba állítható a fentebb már említett planetáriumi jelenettel. Emma Stone a jelenetben Eleanor Powell fehér ruhájához hasonló ruhát visel, ezzel még jobban kihangsúlyozza a közös jegyeket. Különbség a jelenetek között, hogy a Powell-Astaire páros szteppelnek, míg a Stone-Gosling páros érzelmes keringőt ad elő. Mindezekből jól látható, hogy a fiatal rendező igen jól kiismeri magát a musical műfaji jegyeiben, és rendezői tehetségét éppen arra használta fel, hogy filmjében egyfelől ezen alkotások előtt tisztelegjen, és kellemes emlékeket idézzen fel nézőközönségében.
Másfelől ezeknek a jelenetek azzal a funkcióval is rendelkeznek, hogy a Kaliforniai álmot ezen filmekkel szemben határozzák meg. A megidézett musicaleknek a középpontjában az élet és a szerelem áll. A történeteket a szerelmesek egymásra találása mozgatja. Ezzel szemben a Kaliforniai álom középpontjában nem a szerelmi beteljesülés, hanem az önmegvalósítás áll. A párhuzamok a megidézett musicalek és a Kaliforniai álom között csak látszólagosak. Ha alaposan megnézzük közelebbről a filmet, akkor fel kell fedeznünk, hogy szöges ellentéte azoknak. A korai musicalekben a szerelmi beteljesüléssel az önmegvalósítás, a karrier elérése is bekövetkezik (lásd például: Ének az esőben). Ebben a filmben azonban a szerelem csak másodlagos szerepet játszik az ambícióval, karrierrel szemben. Az idézett filmekben a szerelemért áldoznak fel mindent, ezzel szemben itt a szerelmet áldozzák fel a karrierért. Ezzel a Kaliforniai álom a mai valóság mellett határozza el magát. A valóságban ugyanis nem feltétlenül jár kéz a kézben a szerelem és a karrier. A valóságban nehéz döntéseket kell hoznunk, amelyek olykor bármennyire is megfelelőnek tűnnek, megbánást vonhatnak maguk után.
A film egyik fontos motívuma éppen a megbánás. Mia és Sebastian a film végére úgy tűnik, minden sikerük ellenére megbánták korábbi döntéseiket. De ez is csak egy kósza gondolat, amely Mia és férje távozásával szertefoszlik. A korai musicalekben a konfliktusok feloldására törekedtek, ebben a filmben azonban a Mia és Sebastian közötti feszültség nem teljesen feloldott. A korábbi filmeket rendszerint valamilyen harmonikus esemény zárja le, többnyire házasság.[1] Ebben az esetben azonban csak az egyik valósul meg, de nem a várt eredményt hozza. Mia valójában férjhez megy, de az elvárásokkal ellentétben nem Sebastianhöz köti az életét, hanem egy másik férfihoz.
A Kaliforniai álom a fentebb megnevezett filmekkel ellentétben nem csodákkal és mesékkel teli világ, hanem a „kőkemény” valóság. A klasszikus musicalek szereplői szinte tökéletesnek hatnak, tudják, hogy mikor mit mondjanak, hogyan viselkedjenek, és minden, amihez hozzáfognak, sikerrel zárul. Ezzel szemben Mia és Sebastian esetlenek, sosem azt teszik, amit kellene, és a siker sem esik az ölükbe, hanem keményen megdolgoznak érte. Chazelle ebben a filmben nem csupán felismeri, de el is ismeri a hibákat, amiket egy hétköznapi ember elkövethet. Nem tökéletes, kiválóan éneklő és táncoló embereket látunk a vásznon megelevenedni, hanem valódi hús-vér embereket, akikkel akár az utcán is találkozhatunk.
A film elsősorban a show-musical, azon belül is a backstage musical alműfajába sorolható.[2] A középpontjában a hollywoodi álomgyár és az abban való boldogulás lehetősége áll. A show-musicalek általában valamilyen produkció létrehozása köré épülnek. Ebben az esetben Mia színdarabot rendez, ami után sikerrel indul be a karrierje, Sebastian pedig egy zenekar tagjaként turnézni indul. A film öt részre bontható és keretes szerkezetű. A történet a téli évszakkal indul, és öt évvel később a téllel is zárul. De egyéb keretet is felfedezhetünk. Mia például azzá a színésznővé válik, akit a történet elején pincérnőként kiszolgált. Ugyanazokat a mondatokat mondja el, mint korábban a másik nő. A filmben tehát megfigyelhető a körkörös időkezelés is. Mindenki ugyanoda tér vissza, mint ahol a történet indult, de már sikeres egyénekként. Mia a kávéházba, ahol barista volt, sikeres színésznőként lép be újra. Sebastian, aki pedig mindig is meg akarta nyitni saját jazz klubját, ahol zongorázhatott volna, végül beteljesíti álmát, és sikeres klubtulajdonossá válik.
A film ebből adódóan a klasszikus hollywoodi musicalekre jellemző eszközkészlettel dolgozik. A Kaliforniai álom narratívája kétfókuszú.[3] Felváltva szerepelteti, mutatja be a női és férfi főhőst. A kettejük közötti párhuzamokat és ellentéteket domborítja ki Chazelle a film első fél órájában. A sztrádai nyitójelenetet követően először Mia viszontagságos hétköznapjaiba vezeti be a nézőt, hogy ezt követően újra visszaugorjon a nyitójelenethez és Sebastian napjait kövesse végig. A két főszereplő különböző közegből érkezik, különböző értékekkel rendelkezik, amelyek a már fentebb is említett kihívástánccal tetőződnek be és oldódnak fel. Életüket ezekben a képsorokban Chazelle párhuzamba állítja: mindketten a kitörési lehetőséget keresik, de egyikük számára sem adatott meg. A kihívástáncot és az egymásra találást követően azonban mindkettőjük életébe bekopogtat a lehetőség. Amit egyedül nem tudtak elérni, a másik támogatásával sikerült. Végül azonban a siker megtartása miatt külön kell válniuk. Ezt akár a hollywoodi álom kigúnyolásának is tekinthetnék, azonban már a film első pár percében az Another Day of Sun című dalban elhangzik a film valódi mondanivalója: az álmainkért küzdenünk kell akkor is, ha már senki és semmi nem áll mellettünk. (Climb these hills / I’m reaching for the heights / And chasing all the lights that shine / And when they let you down / You’ll get up off the ground / ‘Cause morning rolls around / And it’s another day of sun.)
A betétdalok kapcsolódnak a cselekménysorozathoz. Nem csak az egyes részek közötti rések kitöltésére szolgálnak, hanem előrevetítik és összegzik is a történteket. Az Another Day of Sun a sikerre vágyó emberek mindennapjait és viszontagságait vetíti előre. A későbbiekben ehhez a dalhoz kapcsolódik Mia és Sebastian alakja, akik hasonlóan a dalban szereplőkhöz, sikerre és elismerésre vágynak, amit nehezen tudnak csak elérni. Ezt követően a Someone in the Crowd a két főszereplő egymásra találását vetíti előre. Mia az étteremben pillantja meg először Sebastiant, ahol az étteremben vacsorázók veszik körül, míg ő játszik a zongorán. A dalban elhangzik, hogy olykor a tömegben lehet megtalálni azt a valakit, aki a későbbiekben segíthet elérni céljainkat. Mia esetében ez éppen Sebastian lesz. Ő az, aki biztatja, hogy írja meg színdarabját és menjen el a végső meghallgatásra, amely meghozza számára a sikert a történet végére. A Lovely Night című dal a szerelmük kezdetét és a viszonyukra jellemző játékosságot és csipkelődést vezeti fel a nézőknek. Ez a dal az igazi fordulata a filmnek, ugyanis ettől kezdve Mia és Sebastian élete egymásba fonódik. Ezt az egymásra találást koronázza meg a City of Stars, amely először Sebastian szólójaként hangzik fel, hogy azután a film egy pontján a szólóból duett legyen. Utalva ezzel Mia és Sebastian egymásra találására, arra hogyan kapcsolódott össze az életük. A Start a Fire című dallal Sebastian karrierje is kezdetét veszi, ami azonban elhozza a kapcsolatukba a felhőket is. Chazelle ügyesen ki is használja ezt a párhuzamot, hiszen közvetlenül a dal elhangzása után az addig vidám nyár átvált őszi komorságba, pont úgy, ahogy a fiatalok szerelme is hanyatlani kezd. A rendező nem csak az évszakok változásánál ügyelt a keretezésre, de a dalok tekintetében is. Az Another Day of Sun egy sajátos változatát adja elő Mia a mindent eldöntő meghallgatáson: Audition (The Fools Who Dream). Érdekes azonban megemlítenünk, hogy míg a film kezdődala a korlátlan életerőt és a soha nem lankadó reményt, optimizmust reprezentálta, ez a dal már magában foglalja a siker felé vezető út árnyoldalait is. Kimondva-kimondatlanul ott lebeg a néző előtt az a sok fájdalom, sikertelenség, amit Mia átélt, és hiába örülünk a lehetőségnek, amit kapott, keserű szájízzel vesszük tudomásul, hogy ehhez sok mindenről le kellett, kell mondania.
Chazelle ebben a filmjében nem kisebb feladatot vállalt magára, minthogy megkísérli bemutatni a hollywoodi álomgyár csillogó világát, annak jó és rossz oldalával együtt. A hollywoodi álom, amely hosszú ideje él az emberek fejében, ha a boldogulásról és sikerről van szó, egészen új köntösben került bemutatásra. A film azoknak az álmodozóknak szól, akik hisznek a lehetetlenben és nem adják fel álmaikat. Azoknak a bolondoknak, akiknek az utolsó dal is emléket állít, akik közé a két főszereplő is tartozik. Az örök álmodozóknak, akik még hisznek a csodákban és a tündérmesékben. Velük szemben vannak azok az emberek, akiket Sebastian nővére, Laura testesít meg. Azok, akik belefáradtak az álmodozásba, akiket a valóság bekebelezett, és a társadalom által elfogadott életet élik. Laura lehetséges alternatívaként áll a két fiatal előtt. Mindkettőjüknek megvolt a lehetősége, hogy a családalapítást válasszák, mint Laura. Róla ugyanis a történet végére kiderül, hogy férjhez ment és született egy kisfia. Mia és Sebastian azonban nem ezt az utat választják, harcolnak tovább álmaikért, akkor is, ha ez azt jelenti, egymást el kell engedniük. A film mindkét irányt járhatónak mutatja, ezzel az amerikai álom sokrétűségének felismerésére vezetve a nézőt. Az ugyanis mindenkinek mást és mást jelent. Ami az egyiknek a család, az a másiknak a siker. Ahány ember, annyi „amerikai” álom létezik.
Ez az álom a két szereplő esetében sem teljesen egyforma, ahogy a személyiségük is eltérő. Mia energikus, vidám személyiség, aki tele van tervekkel és álmokkal. Sebastian ezzel szemben öreg lélek. Olyan ember, aki a változást nehezen viseli, maga a nosztalgia. Mia lakása tele van színekkel és pozitív energiával, míg Sebastian lakása ezzel szemben csupasz, fehér, fekete és szürke tárgyakkal van tele. Mia lakása modern, Sebastian lakása tele antik, híres emberekhez köthető tárgyakkal, amelyeknek már igazi funkciója sincs. A kettejük találkozása akarva-akaratlanul is elindít valamit mindkettőjükben. Mind Mia, mind Sebastian tanul a kapcsolatból.
A film erősen stilizált képi világgal rendelkezik. Alapvetően három szín dominál benne: a kék, a piros és a sárga, valamint ezek együttes kombinációja is fel-feltűnik egy-egy jelenetben. A kék általában azokhoz az emberekhez köthető, akik sikerre áhítoznak, vagy már elérték azt. A kreatív és teremteni képes emberekhez, helyszínekhez köthető. Mia és Sebastian gyakran jelenik meg ebben a színben, de ilyen színű ruhában jelenik meg Ingrid Bergman is a Mia szobájában lévő plakáton. A piros ezzel szemben a valósághoz kapcsolódik, olykor a sikertelenséggel párosulva. A piros szín megjelenése általában valamilyen felkavaró eseményhez kapcsolható. Valami olyanhoz, amely szembesít a valósággal és kizökkent. Egyik leghangsúlyosabb megjelenése az, amikor Mia egy meghallgatás alkalmával vörös bőrdzsekit visel. Ekkor szembesül először vele, hogy senkit nem érdekel a fellépése. A valóság elemi erővel csap le rá és szembesíti az igazsággal. A sárga a változást szimbolizálja. Mia sárga ruhát visel, amikor harmadjára találkozik Sebastiannel. A közös éjszakai táncuk után, kapcsolatuk szárba szökken és karrierjük is felvirágozni látszik. A sárga színt gyakran a boldogsággal és az örömmel is össze szokták kapcsolni. Ebben az esetben a szerelmi beteljesedés jelenti a boldogság és az öröm elérését. Az öröm és a boldogság erőt ad, amely hozzásegíthet a siker eléréséhez is. Így pedig újra a kék színhez juthatunk el. A színek váltakozása ezáltal tovább erősíti a filmben bemutatott körforgást, ciklikusságot. A három szín a film egészét végigkíséri, szinte nem is akad olyan jelenet, ahol legalább az egyik ne jelenne meg.
A Kaliforniai álom a 2016-os év egyik legnagyobb sikertörténete volt. Megidézte a hollywoodi aranykor hangulatát és filmjeit. Tette mindezt úgy, hogy nem vált szirupossá és ismétlővé. Egy végletekig inspiráló történet ez, amely mindenkinek szolgálhat tanulsággal. A Kaliforniai álom megkísérelte a musicalfilmek újraélesztését és mondhatjuk, hogy ha nem is tökéletesen, de sikerült új utat nyitnia az eljövendő musicalek előtt. Chazelle már a Whiplash filmjével is felhívta magára a figyelmet, de ez után a film után bizonyos, hogy senki nem fogja egyhamar elfelejteni a nevét.
Filmográfia:
A rochefort-i kisasszonyok (Les Demoiselles de Rochefort. Jacques Demy, 1967)
Broadway Melody 1940 (Broadway Melody of 1940. Norman Taurog, 1940)
Csipkerózsika (Sleeping Beauty. Clyde Geronimi, 1959)
Ének az esőben (Singin’ in a Rain. Stanley Donen – Gene Kelly, 1952)
Guy and Madeline on a Park Bench (Damien Chazelle, 2009)
Kaliforniai álom (La La Land. Damien Chazelle, 2016)
Mindent Éváról (All About Eve. Joseph L. Mankiewicz, 1950)
Mókás arc (Funny Face. Stanley Donen, 1957)
Moulin Rouge! (Moulin Rouge!, Baz Luhrmann, 2001)
Pomádé (Grease. Randal Kleiser, 1978)
Titanic (Titanic. James Cameron, 1997)
West Side Story (West Side Story. Jerome Robbins – Robert Wise, 1961)
Whiplash (Whiplash. Damien Chazelle, 2014)
Bibliográfia:
Martin Sutton: Jelentéssémák a musicalben. Metropolis, 2008/3. 20-24.
Rick Altman: A musical. In Új Oxford Filmenciklopédia. Budapest, Glória, 2004. 303-314.
Rick Altman: Az amerikai musical, mint kétfókuszú narratíva. Metropolis, 2008/3. 10-20.