Számos ötlet lakozik a horror műfajban, amely félelmet tud kelteni a nézőkben. Félhetünk egy gyilkostól, egy szörnyetegtől, az idegen létformáktól, de még az ismeretlentől is. A Vivarium (Lorcan Finnegan, 2019) sci-fi/horror hibridfilm mégis az együttélés és az otthonülő életmód nehézségei által keltett borzongást helyezi a középpontba, majd fokozza azt a szülői felelősséggel, azt a kérdést vetve fel, hogy felnevelnénk-e egy számunkra ismeretlen gyermeket, ha lehetséges, hogy ő még csak nem is ember?

A történet egy meglehetősen szimbolikus felvezetéssel kezdődik, amelyben tanúi lehetünk a kakukkmadarak költésparazita szaporodásának, miközben a tojó kilök két frissen kikelt fiókát a fészkükből a biztos halálba, és a saját tojására cseréli ki őket. Mit sem sejtve a történtekről, a kotló a visszatérését követően a kakukk tojását fogja a sajátjának tekinteni, majd annak kikeltét követően a körforgás tovább folytatódik. Ez a néhány perces bevezetés tökéletesen előreutal a film következő másfél órájára, ahol a madarakat emberek fogják felváltani. Tom (Jesse Eisenberg) és Gemma (Imogen Poots) egy fiatal pár, akik épp egy tökéletes ház után kutatnak, hogy az életük újabb lépcsőfokára léphessenek. Úgy tűnik, hogy várakozásuk a végéhez közeledik, mikor betévednek egy ingatlanügynök (Jonathan Aris) szerény irodájába, ahol meglehetősen egyszerűen kinéző, de roppant olcsó házak keresnek új gazdát. Kíváncsian állva a gyanús ajánlat és a még gyanúsabban viselkedő ingatlanügynök előtt, a pár természetesen beleegyezik, hogy vetnek egy pillantást a Yonder nevezetű lakóparkban található épületre. Ahogy az már a horror címkékkel ellátott alkotásoknál lenni szokott, ez a döntés lesz a szereplők legnagyobb hibája.

Amint behajt a pár Yonder területére, minden irányban szűkös és egymással azonos házsorok várják őket. A 9-es számú ház bemutatását követően a rejtelmes ingatlanos szőrén-szálán eltűnik, és magára hagyja ügyfeleit a Truman Show-ra (The Truman Show. Peter Weir, 1998) emlékeztető helyszínen, amely egyben csapdaként is szolgál. Tom és Gemma hamar lemond a házról, és mielőbb el kívánják hagyni a lakóparkot, azonban bármerre is indulnak el a járművükkel, újra és újra a 9-es házhoz érnek vissza. Egymást követik a próbálkozások, amíg ki nem fogynak az üzemanyagból és végleg le nem ragadnak az épület előtt. Bent rekednek a végtelenül hosszú zöld dobozok fogságában, ahol sem a telefonjuk, sem mások segítségére nem számíthatnak. Habár rajtuk kívül egy lélek sincs a környéken, valaki mégis ellátja őket a túléléshez szükséges étellel. A táplálékcsomagokat ugyan gondosan becsomagolták, mégis ízetlenek az ételek. Majd ugyancsak egy dobozban megérkezik a pár „feladata”, egy kisbaba is.

A „vivárium” (eredeti élőhelyet utánzó környezet) elnevezés már önmagában sokat elárul a film cselekményéről. A pár egy mesterségesen létrehozott környezetben kénytelen tovább élni és felnevelni egy természetellenes tulajdonságokkal bíró gyermeket (ahogyan a fentiekben említettem, erre a nyitójelenet előre felhívja a figyelmet). Ekkor kezdődik el csak az igazi rémálom, mivel a bezártság és a gyermek viselkedése fokozatosan a tűrőképességük határára kényszeríti a szereplőket. Finnegan mindent bevet ahhoz, hogy földi pokollá változtassa mind a pár, mind a néző élményét a film játékideje alatt – a gyermek gyorsan felnő, felháborítóan akaratos, utálatos, csúnyán beszél, és szinte mindig éhes –, és még arra sincs nagyon szüksége, hogy a horror műfajban jól ismert „megszállt gyermekek” viselkedést alkalmazza a hátborzongató fiúnál. A kiszámíthatatlanságban sokat segítenek a folyamatos váltások a boldog és ijesztő jelenetek között, itt pedig meg kell említeni Gemma odaadását és az adaptálásra való próbálkozását. A nő igyekszik teljesíteni az állítólagos fogva tartójuk óhaját és felnevelni a gyermeket a hirtelen feltörő anyai ösztönére támaszkodva, a szándékai azonban csak még nagyobb ellentétet okoznak közte és Tom között.

Összességében a Vivarium az otthoni élet okozta szorongás negatív hatásait hivatott bemutatni egy külvárosi környezetben, amelynek repetitív eseményei, nyomasztó tónusa és atmoszférája, valamint festői világábrázolása erős hatást tesz a nézőre is. Éppen ezért a film nem feltétlenül szórakoztató, hiszen a gyermek viselkedése minket is képes az őrületbe kergetni, ha pedig a fiú hangot ad a gondolatainak, garantáltan minden figyelmünk rá fog irányulni. A film egyik legnagyobb negatívuma, hogy a csattanóját már az elején közli velünk, így mikor az első félórában meghalljuk a babasírást, már előre tudjuk, mit kell várnunk a hátralévő időben. A színészi alakításokra nem lehet panasz, külön kiemelést érdemel Poots, aki karaktere érzelmi hullámvasútján keresztül megannyi érzelmet közöl remekül az arcmimikájával. Rejlett volna még potenciál a Vivariumban, amelyeket a játékidő alatt kidolgozhatott volna: elég csak az Ödipusz-komplexusra vagy más pszichológiai zavarra gondolnunk, amellyel bővülhetett volna a gyermek élősködő és romboló magatartása. Sok ponton lassúnak érezhetjük az alkotást, de a stáblistához érve mindazonáltal több kérdésünk marad, mint válaszunk.