Az elmúlt években két hollywoodi sci-fi előzetese is megtévesztett. A 2016-os Utazók (Passengers. Morten Tyldum, 2016) után némi hiányérzettel távoztam a moziból, mivel a trailer egy fordulatokkal teli űrkalandot ígért, a kész film ehelyett Chris Pratt és Jennifer Lawrence szirupos, de kétségtelenül látványos szerelmi történetét kínálta. A tavalyi Ad Astra – Út a csillagokba (Ad Astra. James Gray, 2019) ellenben kellemes csalódást okozott. Brad Pitt második főszerepe a 2019-es évben Quentin Tarantino kilencedik filmjét, a Volt egyszer egy… Hollywoodot (Once Upon a Time… in Hollywood. Quentin Tarantino, 2019) követően ugyanis egy akciódús science fictionnek mutatkozott a korai beharangozó videókban, amely végül egy űrben játszódó monodrámába fordult át. Bár a 20th Century Fox égisze alatt készült alkotást jobbára elismerően fogadta a kritika, a kasszáknál talán éppen azért bukott meg, mert a nézők egészen más élményben részesültek, mint amire eredetileg befizettek. Kérdés, hogy a végeredményt mennyiben minősíti mindez.
Az Ad Astra – Út a csillagokba története szerint a szakmában veteránnak számító asztronauta, Roy McBride (Brad Pitt) különleges megbízást kap: miután értesül arról, hogy harminc éve eltűnt édesapja, H. Clifford McBride (Tommy Lee Jones) életben van, a Neptunuszra kell utaznia, hogy megállítsa a Földet veszélyeztető kozmikus sugárkitöréseket, amelyekért legendás apját tartják felelősnek. Clifford McBride a Lima Project vezetőjeként azzal a céllal indult útnak a naprendszerbe három évtizeddel ezelőtt, hogy lakható bolygókat és értelmes lényeket keressen arra az esetre, ha a Föld a visszafordíthatatlan pusztulás felé sodródna. A legénységnek azonban hamarosan nyoma veszett valahol a Neptunusz környékén, s az utolsó információk arról tanúskodtak, hogy Roy apja megőrült, majd teljes uralma alá vonta a hajót. Roy vállát tehát nem kevés teher nyomja: egyszerre kell megmentenie az emberiséget, megtalálnia halottnak hitt édesapját, és szembenéznie saját démonaival, mivel profizmusát apránként felőrli elhatalmasodó neurózisa, amelynek csúcspontján felesége, Eve (Liv Tyler) is elhagyja.
A film cselekményének rövid összefoglalójából is jól látszik, hogy az Ad Astra – Út a csillagokba a műfaj tipikusan hollywoodi darabjaival ellentétben az epikus űrcsaták helyett a főszereplő belső vívódásainak ábrázolására helyezi a hangsúlyt. Éppen ezért hatnak feleslegesen a jobb eladhatóság kedvéért betoldott jelenetek, mint például az izgalmas holdjárós üldözés vagy az elhagyatottnak tűnő űrhajó átkutatásának horrorisztikus szekvenciája. James Gray filmrendező első sci-fije mind témájában, mind mondanivalójában olyan klasszikusokat idéz, mint Kubrick 2001: Űrodüsszeiája (2001: A Space Odyssey. Stanley Kubrick, 1968), Tarkovszkij Solarisa (Solyaris. Andrej Tarkovszkij, 1972) vagy a kortársak közül Nolan Csillagok közöttje (Interstellar. Christopher Nolan, 2014), hiszen az emberiség jövőjét biztosító, határidő-logikára épülő küldetés itt is szorosan összefonódik a főhős saját lelki világában történő pokolra szállásával. Utóbbi alkotással annál is inkább nyilvánvaló a párhuzam, mivel az Ad Astra operatőri feladatait ugyanaz a Hoyte Van Hoytema látja el, mint Christopher Nolan remekművében. Az űr végtelenjét illusztráló nagytotálok, illetve az intim közelségű premier plánok Roy McBride arcának rezdüléseiről tökéletesen kifejezik az asztronauta magányát, és a benne tátongó ürességet, amelyhez Max Richter és Lorne Balfe zenéje különösen nyomasztó atmoszférát varázsol. A filmben dominálnak a sárga, piros, zöld és kék színek, amelyek a remény, félelem, bizonytalanság és zaklatottság skáláján mozogva a Brad Pitt alakította főszereplő aktuális lelkiállapotát hivatottak szimbolizálni. Bántóan kommersz, a nagyközönség igényeinek kedvező elbeszéléstechnikai eszköz Roy folyamatos narrációjának alkalmazása, amelynek révén a főhős valamennyi gondolatát halljuk, mintegy nyomatékosítva így a benne kavargó érzelmeket. Szintén a hollywoodi befolyás és a közérthetőségre törekvés szembeötlő eljárása az, hogy az űrhajós hónapokon át tartó útja során véletlenszerűen felvillanó szubjektív emlékképeket a múltból és a jelen eseményeit az operatőr aszerint különbözteti meg, hogy az előbbiek esetében olyan szűrőt használ, amelytől régi Super 8-as családi felvételekre emlékeztetnek a filmképek.
Elhamarkodott és szakmaiatlan lenne ugyanakkor ezen egyszerűsítő megoldások miatt elvitatni az Ad Astra című filmtől minden értéket. A szemet gyönyörködtető képi világon – amely egyes beállításaiban a műfaj legmonumentálisabb alkotásait juttathatja eszünkbe –, és a futurisztikus hangzású filmzenén túl elismerés illeti Brad Pitt színészi teljesítményét is, aki pályája egyik legjobb alakítását nyújtja a rezzenéstelen arckifejezésű, de egzisztenciális válságától belül szétfeszülő asztronauta szerepében. Pitt mögött a rájuk osztott picinyke mellékszerepekből fakadóan eltörpülnek az olyan sztárok, mint Liv Tyler vagy Donald Sutherland; egyedül a Roy apját játszó Tommy Lee Jones képes még a vásznon töltött játékidejét igazán emlékezetessé tenni. Mindezzel nem a felsorolt színészek kvalitásait szándékozom kisebbíteni, de az Ad Astra – Út a csillagokba elsődlegesen és összességében az apja hiányával és a magánéleti problémáival küszködő középkorú főhős egyszemélyes drámája.
James Gray valószínűleg két legyet akart ütni egy csapásra, amikor Roy McBride külsőnél is fontosabb belső utazását a konvencionális hollywoodi blockbusterek köntösébe csomagolta. Haragudni emiatt nem lehet a rendezőre: egyfelől azért, mert a forgatókönyvbe erőltetett akcióbetétek és a narrátori magyarázatok okainak hátterében sokkal inkább a forgalmazó stúdió által szabott feltételek sejthetőek; másfelől azért, mert a káprázatos látvány, valamint a Brad Pitt tolmácsolásában előadott filozofálás a lét értelméről és az emberiség sorsának jövőbeni alakulásáról együttesen olyan hangulatot teremtenek, amely könnyedén eltereli a figyelmet a sci-fi egyébként is megbocsátható tömegfilmes jegyeiről. Furcsa kettősség jellemzi az Ad Astrát abból a szempontból is, hogy bár a 2019-es év filmtermésének egyik méltatlanul alulértékelt alkotása, a megtekintése közel sem ajánlott mindenkinek. Az esetlegesen előforduló akciófilmes klisék és a cselekmény változó ritmusa ellenére az Ad Astra – Út a csillagokba egy lassú folyású monodráma, amely garantáltan meghálálja, ha adunk neki egy esélyt. Napokon keresztül nem fogjuk majd tudni elfelejteni az űr lenyűgöző, mégis nyugtalanítóan sötét képeit, ahol millió csillag társaságában is annyira egyedül érzi magát az ember, hogy lelki fájdalmat okoz a tény, hogy nem hallja senki, ha sírunk.