Nincs vér a képeken. Mégis valamiféle mészárlás, majd a széthagyott hulladékokat megtalálók és az újrafelhasználás lehetősége volt látható a kiállításon. Kovács Gyula visszafogottan, konstruktív és karakterisztikus elemekből építkezve adott jelentést a környezetéről, annak változásairól, ok-okozati viszonyairól és saját ars poeticájáról május végén a szegedi Somogyi Könyvtárban rendezett tárlatán.
A könyvtári környezet meglehetősen alkalmatlan kiállítótérnek, a könyvespolcok sokszínűségében alig tudott érvényesülni a képzőművészeti anyag, de szívet melengető a tudat, hogy létezik egy sorozat, amely a szegedi fiatal tehetségeket mutatja be a közönségnek, ráadásul egy forgalmas helyen. Ez a SZTEhetség, amelynek egyik eleme Kovács Gyula kiállítása volt. A fiatal képzőművész az SZTE-JGYPK Rajz-Művészettörténet Tanszékén végzett grafika szakirányon, tagja a Hermész – Szegedi Alkotók Köre és a RANDOM, szegedi székhelyű alkotói csoportoknak. Rendszeresen jelentkezik csoportos kiállításokon és önálló tárlatokkal, grafikákat, festményeket és installációkat egyaránt készít, és aki nyitott szemmel jár, város- sőt, országszerte találkozhat karakteres matricáival.
Az aktuális anyag kis terjedelmű – kilenc kép került a falakra –, de annál tömörebb volt. A cím a képek láttán nem szorul magyarázatra, felesleges is volna felsorolni a jelentés szó különféle definícióit, mert mindegyik passzol a tárlathoz. Két részre osztható az anyag (de nem így rendezték el): egy konstruktív, színes festménysorozat és egy monokróm, karakterisztikusan figurális széria. Az előbbin gyárépületek láthatóak egységes tónusú geometriai formákból megfestve. Ebben a sorozatban egy roncsolódási folyamat figyelhető meg, a gyárépületek elemeikre hullanak. De nem a gravitáció törvényeinek megfelelően, nem a földre esnek a darabok, hanem az égbe repülnek: az ipari épületek felrobbannak. Csak elhagyatott épülettest-csonkok maradnak az erőszakos esemény után. Elsődleges jelentésében is érdekes a képsorozat, amely a robban(t)ás fázisait mutatja be. Valóban láthatunk elhagyott gyárépületeket a nagyobb városok külterületein, leszakadt vezetékekkel, penészes, omló vakolattal, betört ablakokkal, ottfelejtett, elavult, hasznavehetetlen eszközökkel és táblákkal, egy-két graffitivel vagy madárfészekkel „feldobva”. Mindez a legegyszerűbb formanyelvvel és színhasználattal jelenik meg Kovács Gyula lényegre törő munkáin. Talán azért, mert a szimbolikus tartalom, jelentés hangsúlyosabb számára, mint a részletgazdag vagy realisztikus ábrázolási mód. Korábbi munkáiból azonban egyértelműen látszik, hogy nem a szaktudás hiánya áll az aktuális anyag stílusának hátterében. A leegyszerűsített formanyelv tömörsége, a precízen megválasztott eszközök és technikák roppant hatásosak. A tónusok maximális hiánya, a térérzékeltetés minimalizálása, a színkontrasztok előtérbe helyezése, a kitakarásos technika precizitása és az egységes felületekre fújt spray kontrasztja jellemzi a festményeket – ez utóbbi vér-hatást kelt a vásznakon. A felületeken hadba állított megoldások líraian mutatják be a szabályos, pontos mérnöki munka, a precízen megkomponált rendszer erőszakos, pár pillanat alatt lezajló megsemmisülését.
A vásznakon megjelenő épületek értelmezhetőek rendszerekként. A festményeken a gyárépület mint zárt egység falai, határai rombolódnak le. Felrobbannak – belülről indul a megsemmisítés. Ez a művészet határfeszegető mivoltát is jelentheti, miközben a társadalmi normák, szervezetek, rendszerek kritikáját is megfogalmazza. A festménysorozat akár egy lázadás, forradalom fázisait is ábrázolhatja szimbolikusan. A gyárépület lehet az államhatalom, a robbanás pedig a művésztársadalom. A gyárépület lehet a múzeumok, galériák, kurátorok hálózata, a robbanás pedig a tehetetlen művész önkifejezése vagy önkifejezési vágya. De testként is értelmezhetjük a gyárakat. A robbanás folyamatát pedig a test korlátaiból kiszakadni nem tudó, a biológiai működés rendszerétől megszabadulni képtelen szellem kitörési próbálkozásaként.
A kiállítási anyag másik sorozatán Útonállókat látunk. A rendszer ellen „dolgozó”, a társadalomból kivetett hősként élő figurák portréi tekintet nélkül, álarcban, minden alkalommal ugyanúgy, szemből jelennek meg. Ez azt az érzést keltheti a befogadóban, hogy futószalagon gyártják őket, mintha lenne egy séma, amelynek mentén születnek ezek a rendszerellenes figurák. De bennem erősebben dolgozik a gondolat, hogy az egyes képeken látható útonállók összetartozásának kifejezése volt a fő cél. Világszerte különféle alakban léteznek, de egy megfoghatatlan vágy összeköti őket. Kovács Gyula figurái az épületekkel ellentétben vonalakból állnak, teljesen hiányoznak a színek, a nagy foltok. Szikár arcok, éles vonások, a szemgolyó nélküli üregek táskáiból sugárzó, közönynek álcázott titokzatosság árad a portrékról.
Az útonállók nem tartoznak a társadalomhoz, legalábbis a társadalom szerint nem. Vándorolnak, beköltöznek az elhagyatott épületekbe, a romos gyárakba, felhasználják az elvett, a megszerzett vagy a megtalált holmikat, újraértelmezik a funkciójukat vesztett eszközöket. Ma is léteznek útonállók, banditák. A leselejtezett vonatokra graffitit fújó tizenéves fiúk, akik egyedül kóborolnak a rendező-pályaudvarokon éjjelente. A tüntető fiatalok Európa-szerte, akik egy személyként állnak a tanulmányaikat korlátozó rendszerek útjába. Vagy a képzőművészek, akik nem illeszkednek be a sznobizmus felszínén mozgó galériarendszerek hálózatába a szerencsét remélve, hanem saját utat törnek, vagy beszöknek és felrobbantják az egységet.
Nem lehet tudni, hogy pozitív vagy negatív hősei-e az életnek. Mindenesetre Kovács Gyula korképe így áll össze. Jelent. Talán nem merészkedek messzire, ha az ars poetica egyik megnyilvánulásaként értelmezem a tárlatba foglalt munkákat összetartó mögöttes kapcsolatrendszert.
A megnyitón készült képek Sztanó Zsuzsanna fotói.
A műalkotásokról készült képek Gergely Borbála fotói.