M.I.A. határok nélküli menekültpolitikája a Borders című videoklipben

Napjaink európai menekülthulláma láttán nem csodálkozhatunk, hogy a témát több művész is feldolgozza. A 2015. november 27-én megjelent Borders[1] című videoklipet azonban az a Srí Lankai származású M.I.A. jegyzi, akitől nem is áll olyan messze ez a világ. A Mathangi Arulpragasam néven született énekesnő többször menekülni kényszerült gyermekkorában, a Srí Lankában egyre rettenetesebbé váló polgárháború[2] elől. Édesapja, Arul Pragasam, a tamilok oldalán tevékenykedett politikai aktivistaként[3], s azt próbálták elérni, hogy olyan autonóm területen élhessenek, ahol nem a sziget másik népcsoportja, a szingalézek uralkodnak. M.I.A. művésznevét 2005-ben vette fel, amely a „Missing in Action” rövidítése. Már kisgyermekként szívesen rajzolt és énekelt, képzőművészeti egyetemre járt, így a vizuális művészetek egyáltalán nem állnak távol tőle.[4] A Borders klipjét is ő maga rendezte. Az átütő sikert számára a Paper Planes című kislemez hozta meg 2008-ban, amely igen rövid idő alatt került a toplisták élmezőnyébe, valamint a Gettómilliomos (Slumdog Millionaire. Danny Boyle, 2009) című film betétdalaként szolgált. Az XXXO című slágere Jay-Z-vel vagy a Bad Girls pedig csak tovább növelte népszerűségét. A Borders legújabb stúdióalbuma, a Matahdatah előfutára, amelyről egyelőre még csak annyit tudni, hogy az amerikai Skrillex-szel együtt dolgoznak rajta.[5]

M.I.A. ezzel a videoklipjével egyértelműen állást foglal a menekültkérdést illetően, a refrénben felhangzó „Borders / What’s up with that / Politics / What’s up with that[6]” kérdésekre már a dal elején választ kapunk: „Freedom, ‘I’dom, ‘Me’dom/ Where’s your ‘We’dom?/ This world needs a brand new ‘Re’dom”. Azaz a már tőle megszokott provokatív hangnemmel indít, s kritizálja nemcsak a politikusokat, az egész világot, kérdezvén, hogy az egyén szabadsága mellett hol van a „mi”, a közösség szabadsága. Ezeket az önző akaratokat kellene félretolni szerinte, ehhez pedig egy korszerűbb újragondolás szükségeltetik. Ezen kívül ez a vissza-visszatérő kérdés arra is reflektál, hogy ennek a világnak már minden adott, semmi sem szab határt az információáramlásnak, minden egy kattintásra van tőlünk az okostelefonok világában. Mégis a való életben reális határokba ütközünk – geográfiai, politikai és vallási határokba. Ez van északon, délen, keleten és nyugaton egyaránt, az ember bárhová mehet, ilyen határokba ütközik. M.I.A. tehát arra próbálja felhívni a figyelmünket, hogy a szabadság fogalmának új értelmet kellene adnunk. Erre emlékeztet minket a videoklip vizuális elemeivel is.

A klip egy sivatagi tájképpel indul, ahol először csak magát az előadót láthatjuk, majd meglátjuk a bevándorlók kígyózó sorát mögötte, amely mintha véget sem akarna érni. Hamar kiderül, merre veszik útjukat: egy irreálisan magasra felhúzott drótkerítés felé. A kamera mozgása – hol alulról felfelé, hol felülről lefelé haladó mozgásával – is remekül érzékelteti a kerítés magasságát, a lehetetlenséget, hogy át lehessen jutni rajta. Átkerülni a kerítésen egyetlen embert sem látunk, azonban a túloldalon egy pillanatra egy már szerencsésen átjutott kisebb csoportot láthatunk. A klip fontos elemei még azok az állóképek, amelyek tudatosan, szinte színpadra illő kimerevített, mozgás nélküli állapotokat ábrázolnak a kerítésátmászás pillanatairól. Csak a kamera mozog jobbról balra, az emberek ebbe a korlátolt pózba rendeződve állnak, ezzel is érzékeltetve, mennyire gátolt a továbbjutásuk.

M.I.A. a híradókból mindenki számára közismert „bevándorlás-motívumokkal” dolgozik, így a következő statikus kép egy emberekből álló karaván a sivatagi tengerparton. Ezt a beállítást is úgy vezeti fel, hogy a kamera először őt mutatja, amint a már tőle megszokott lazasággal rappel kritikus témájáról, majd meglátjuk végre hol is áll: egy emberpiramis kellős közepén, egyedüli nőként. Ezt a képet jól az eszünkbe is vési a kamera egyenletes lassúságú kocsizása, amellyel végül egy monumentális képet alkot meg. Már ide beékelődve megjelenik a videoklip következő motívuma, a hajó. Itt már az eddig szürke, egyhangú színekkel szemben a kék, a sárga és a barna élénkíti fel a felülnézetből látható beállítást, természetesen ennek is a közepén az énekesnővel, körülötte a menekülni kényszerülők sokaságával. Majd a migránsok bánatos tekintetével szembesülhetünk, miközben olyan kérdésekre keresi M.I.A. a választ („What’s up with that?”), hogy mi történik azokkal az emberekkel, akikkel ez a rengeteg viszontagság megesik, mi van azokkal, akik a menekülés során megfulladnak. Na és persze ezeknek az embereknek a családjával. M.I.A. igencsak sajátosan fejti ki véleményét: ebben a szekvenciában egy Paris Saint German futballmezt hord, amely a Fly Emirates által szponzorált csapat. Erre reflektálva lett a pólóján látható felirat Fly Piratesre cserélve, ezzel is utalva a 2015. november 13-i párizsi terrortámadásra. Tehát elmondhatjuk, a videoklip igenis naprakész aktuálpolitikai szempontból, talán éppen ezért nem tekinthető meg a videó a YouTube-on az Európai Unió több országában sem (többek között Németországban).

M.I.A. megszokott kirívó stílusától eltérően itt meglehetősen szolidan került a képernyőre, többnyire „beleolvad” a vidék sivárságába egyszerű ruházatával. Sminket is alig visel, ami tőle valóban szokatlan. Elég, ha megnézzük egy másik klipjét, a Bring The Noise-t, ahol extrém öltözetét még rózsaszín hajával is felturbózza. Itt azonban még ékszert sem nagyon visel, aranyszínűre festett műkörmeit is nélkülözi. Nyilván ezzel is szolidaritását, együttérzését fejezi ki, mondhatni népszerűségét arra használja, hogy felhívja a figyelmet a témára.

A videoklip végén egy igencsak teátrális beállítás szerepel. M.I.A. a kerítésnek támaszkodva, a kompozíció legtetején táncol, ő az egyetlen, akit megvilágítanak, a sötétben pedig ismét a merev pozícióba rendeződött „háttértáncos” migránsok alakjai láthatók. Mintha csak egy színházi jelenetet láttunk volna az elmúlt négy percben. Persze a valóság érzetét vissza is hozza a záró kép, amelyen a tengerben gyalog gázoló emberek sorát láthatjuk, akik talán abban reménykednek, hogy a nagy kékségben nincsenek határok, amelyek megállíthatnák őket.