Henrik Ibsen 1892-ben írta meg a Solness építőmestert, melyet az Örkény István Színház 2022-ben mutatott be. Megjelenésekor a darab vegyes fogadtatásban részesült, de a korabeli értelmiségi köröket mindenképpen felkavarta. Aktualitása a XIX. század óta töretlen, csakúgy, mint a lelkesedés, amellyel a nézők minden egyes előadás alkalmával színültig töltik az Örkény Stúdiót.
De miért is olyan jelentős a drámaíró ezen kései alkotása, és miért is olyan egyedülálló az Örkény Színház feldolgozása? Ahhoz, hogy erre választ kapjunk, ismerkedjünk meg Halvard Solness-szel.
A férjjel.
A mesterrel.
Otthonok teremtőjével.
Hontalanok gyámolával.
Pályakezdők mentorával.
Fiatal lányok álmával.
A szörnyeteggel.
Címszereplőnk (Mácsai Pál) az ország sztárépítésze, éppen új, nagyobb, szebb háza felavatására készül, amikor életébe tragikus hirtelenséggel berobban az ifjúság. Először fiatal segédjéről, Ragnar Brovikról (Polgár Csaba) derül ki, hogy önállósodni és házasodni szeretne. Brovik függetlenedési törekvései mind szakmai, mind magánéleti téren felháborítják Solnesst, aki hamarosan újabb, az erőben bekövetkezett zavarral kénytelen megbirkózni: a városba érkezik Hilde Wangel (Szaplonczay Mária), aki szinte azonnal kijelenti, ő azért szökött el otthonról, mert Solness kislány korában palotát, sőt, egy egész országot ígért neki.
Hilde Wangel (Szaploncay Mária) és Halvard Solness (Mácsai Pál) Fotó: Horváth Judit (Örkény István Színház)
A változások hatására a Solness-háztartásban lappangó anomáliák egyre gyakrabban közelítik meg a nyugodt felszínt, viharral fenyegetve. Az anomáliák pedig igencsak sűrűsödni látszanak Solnesséknél. Az, hogy egy embert milyen sokféleképpen láthatunk, hogy a kapcsolatainkra milyen mértékben telepedhet rá a feldolgozatlan múlt, saját félresikerült interpretációink, illetve hibás megküzdési stratégiáink, hogy mennyire nehéz átadni és átvenni a stafétát az élet bármely területén, és milyen komplikált az idő múlásával új szerepben definiálni magunkat – ezek a problémakörök mind feltűnnek az eredeti darabban, hogy az Örkény társulatának alakításai pazarul kidomborítsák őket.
Történetünk már az első percekben egy parttalan vitával indul, amitől a nézőnek − a kicsi játéktérnek hála − rögvest az a benyomása támad, mintha a szomszédok meghívták volna vacsorára, hogy aztán már az előétel fölött ordibálva kapjanak össze valami apróságon. Aztán a helyzet persze időről időre konszolidálódik, mielőtt újabb vita csattanna fel, a néző/vendég mégis szinte hipnotizálva bámulja az előtte kitárulkozó, vonatkatasztrófához hasonlatos képet, miközben igyekszik a minibárra (vagy valamelyik éppen használaton kívüli kellékre) koncentrálni, nehogy véleményt kelljen formálnia. Ez pedig Ibsen specialitása, ami ebben a darabban kulminálódni látszik: a klasszikus dráma mondai magasságokba emelkedő konfliktusait egyetlen polgári verandán összesűríteni és pattanásig feszíteni, arra kényszerítve a nézőt, hogy végül mégis kénytelen legyen levonni a saját tanulságait.
Halvard Solness (Mácsai Pál) és felesége, Aline (Hámori Gabriella) Fotó: Horváth Judit, Örkény István Színház
Mácsai norvég drakulája első osztályú. Odakozmált élete romjain építi sorra a csokos házakat és a tornyokat, amelyekre ő maga már nem mer felmászni, miközben félig tudatosan, félig tudattalanul szipolyoz ki mindenkit – fizikai és lelki értelemben egyaránt –, aki valamilyen úton-módon kapcsolatba kerül vele. Hiába vallja be, hogy mások nyomorán kapaszkodott fel, hiába rettenünk el tőle, lezser vagánysága minket is rabul ejt. Mácsai a karakter minden ellentmondását az alakításába sűríti, és slendrián egyszerűséggel a végtelenségig fokozza.
Azt pedig, hogy a mester kapcsolata tanítványával, Ragnar Brovikkal, milyen komplex, bárki megértheti, aki látott már segítőnek indult, de toxikussá vált kapcsolatot, amelyben az egymásrautaltság betegessé vált. Solness hol szerető apapótléka, hol pedig alamuszi vetélytársa Broviknak, aki persze nem marad a mester adósa. Nomen est omen – Brovik már a nevében hordozza a Ragnarököt, az istenek alkonyát, azaz a skandináv világvégét, a darab végére pedig valóban el is hozza azt, hiszen végső soron az ő döntései azok, amelyek dominószerűen és közvetve ugyan, de a saját mikrokozmoszában istenségnek számító mester bukását okozzák mind erkölcsi, mind pedig fizikai értelemben.
Ragnar Brovik (Polgár Csaba) Fotó: Horváth Judit, Örkény István Színház
Polgár hol a mester stílusát majmoló, hol az elnyomástól szinte a töréspontig feszülő Brovikja az éppen saját útra lépő fiatal (szak)ember összes vágyát és bizonytalanságát tömöríti. Ez már az első pillanatban nyilvánvalóvá válik, hiszen számunkra azzal mutatkozik be, hogy idegességében összeroppant egy egyszerhasználatos fa keverőpálcikát. Ez a feszültség történetünk előrehaladtával egyre fokozódik, amíg Brovik végül magát is meglepve szembeszáll a szörnyeteggel. Igazi legendába illő tett ez, ugyanis bár először úgy fest, kudarcot vall, ő az egyetlen, aki valamiyen szinten kilép Solness bűvköréből.
A darabban szereplő nők, legyenek bármilyen korúak, mind a Solness-bolygó körül keringő holdak (csakúgy, mint Ibsen másik mesterművében, a Hedda Gabblerban minden férfi csupán Hedda körül foroghat). Ott van az életről már lemondott Berta Brovik (Pogány Judit), aki Solness jóval kevésbé sikeres, a mester által befogadott kortársa. Pogány Judit egyszerre fáradt és dühös asszonya az élettől már semmit sem remél, csak azt, hogy igazolást nyerjen: a fia tehetséges, így méltó megtestesítője saját összetört vágyainak.
Berta Brovik (Pogány Judit), a fia, Ragnar (Polgár Csaba), háttérben a mesterrel Fotó: Horváth Judit (Örkény István Színház)
Alinét, Solness fel nem dolgozott traumákba belekeseredett feleségét Hámori Gabriella alakítja, akinek bűntudatos és tragikus jelenléte nem csupán a színpadot, de az ember lelkét is folyamatos nyomasztásban tartja. Bár Aline fájdalmát értjük, a múlthoz, különösen a gyerekkorhoz való beteges ragaszkodása legalább olyan riasztó, mint Solness nárcisztikus önimádata. A porondot egyébként mindig elegánsan uraló Zsigmond Emőke most szinte elvész a bútorok és a férfiak között, de ez is szándékolt, mesteri húzás a részéről. Az általa alakított Frida Solness és Brovik között vergődik, de a sok konfliktus zajában az ő problémaköre szinte elenyészik. Nem csoda, hogy Solness egy ponton szó szerint kiküldi az addig központi helyéről. A nők sorát az egyetemi hallgató, Szaplonczay Mária által alakított Hilde Wangel zárja, aki a karakter kezdeményezőkészségével, karakán szókimondásával, illetve saját elsöprő színpadi jelenlétével a darabban szereplő nőtársai fölé emelkedik. Ő az egyetlen, akiben a mester méltó társra lel, hiszen ő az egyetlen, aki ugyanolyan akaratosan követeli vágyai beteljesülését, mint Solness.
De mit mondhatunk az otthonról, melyben a dráma kibontakozik? Szabados Luca látványtervei olyan letisztultak, mint egy skandináv lakberendezési katalógus, a Matisz Flóra Lili által jegyzett zene pedig organikusan és finoman szökik be a jelenetek alá. Ari-Nagy Barbara dramaturg a szöveget szinte teljesen megőrizte, minimális változtatásokat alkalmazott csupán, hogy a nyelvezetet modernizálja, ezzel is kihangsúlyozva, milyen örökérvényű Ibsen mondanivalója. Ebben a puritán, funkcionális környezetben még élesebb kontrasztként rajzolódik ki előttünk a karakterek torz jelleme.
Halvard Solness (Mácsai Pál) és Frida (Zsigmond Emőke) Fotó: Horváth Judit (Örkény István Színház)
A darab valóban Solnessék életébe vonja be a nézőt, miközben azt a bizonyos negyedik falat is rendre lebontja, sőt, szinte ránk borítja már akkor, amikor az érkező nézőknek a már a nézőtéren ülő színészek között kell elfoglalniuk a helyüket. Így könnyen előfordulhat, hogy egy-egy színészpáros épp a fejünk felett vagy tőlünk pár centiméterre kap hajba. (Én többször riadtan kaptam a szék alá a lábam, nehogy kigáncsoljak valakit.) De, mint egy valóban kínos családi vacsorán, itt sincs menekvés, mert aki megússza, hogy a feje felett ordibáljanak egymással, azt megtáncoltatják vagy megénekeltetik. Esetleg ő válik egy monológ címzettjévé, ami szintén előfordulhat, például amikor Solness a közönség egy tagjának panaszkodik a helyére pályázó fiatalokról. Ebben a monológban a darab még tovább ment, ugyanis nem csupán a közönségre, de a színházon kívüli világra is kikacsint: a Solnesst játszó Mácsai Pál ugyanis az évad végével leköszön az Örkény István Színház igazgatói posztjáról, ráadásul a potenciális utódjelöltek között az ifjú építészt alakító Polgár Csaba neve is felmerült. (Az egyedüli pályázó végül Gáspár Máté volt, aki el is nyerte az igazgatói széket.) A határ színjáték és valóság között akkor mosódik el végleg, amikor a „család” régi videókat nézegetve mulatja az időt, és a gyakorlatilag végig szerepeket játszó Solness saját gyermekkori énjére süti rá a bélyeget: „el ne hidd, csak mórikálja magát”. A videón látható kisgyermek, majd később fiatalember pedig nem más, mint Mácsai Pál, a felvételek ugyanis az ő családi archívumából származnak.
Halvard Solness (Mácsai Pál) Fotó: Horváth Judit (Örkény István Színház)
A Solness története egyébként nem csupán a színészek, de maga az író életének némely elemével is egybecseng. Az idős író a mű írásának idejére már elhidegült feleségétől, Suzannah-tól, és rengeteg időt töltött a fiatal Hildur Andersennel, akit kislány korában mutattak be neki, és akivel kölcsönösen rajongtak egymásért. Az említett határ tehát egyáltalán nem éles, amit csak fokoz a tény, hogy számos, amúgy igazán meghatározó pillanatról sem első kézből, hanem rendkívül szubjektív elbeszélések útján értesülünk.
Ezért csakúgy, mint a szinte mindig csak katasztrófaturistáskodni érkező Doktor Erdal (Terhes Sándor és a fényképezőgépe), mi is arra kényszerülünk, hogy a személyes élmények és évek óta porosodó, tisztázatlan magyarázatok szűrőjén keresztül vonjuk le a következtetéseinket arról, hogy a gondoskodás és szeretet álcája mögött hogy teszik tönkre egymást az emberek, hogy ki az áldozat, és ki az őt behálózó szörnyeteg.
Halvard Solness (Mácsai Pál) Fotó: Horváth Judit (Örkény István Színház)
A nagy érdeklődésre való tekintettel nem csupán a mester maga, de a darab is nagyobb házba költözik: február elejétől kezdve ugyanis a Szkéné Színház ad otthont a darabnak, így Solnessék még több vendéget várnak vacsorára.