A festmény ideje. Kortárs és klasszikus festészet egymás mellett

Hogyan látja a mai kor embere ugyanazt, ami a klasszikus festőket egykor megihlette? Mi a különbség régi és új művészi témák, szemléletek, alkotásmódok között? Ilyen és hasonló kérdések vizsgálatával foglalkozik a szegedi Reök palota egyik tárlata, mely március 15-én nyílt meg A festmény ideje címmel. A Magyar Nemzeti Galériából származó gyűjtemény mellé a Sensaria csoport és más meghívott kortárs alkotók képeit, valamint néhány XIV-XV. századi festményt válogattak.

A klasszikus alkotások között megtalálhatók Szinnyei Merse Pál, Ferenczy Károly és Mednyánszky László művei, melyek főleg a naturalizmus és realizmus, illetve a romantikus festészet irányzataihoz tartoznak, és a magyar akadémikus festészet jegyeit viselik magukon. A kortárs gyűjtemény gerincét a 2003-ban alapult Sensaria Társaság festményei alkotják. A csoport legfőképp a klasszikus mesterek megidézésével foglalkozik, s tagjai közé tartozik például Csernus Tibor, Horváth Krisztián, Kovács Lehel, László Dániel és Szabó Ábel.

Mivel a kiállítás célja a prospektusok szerint az, hogy bemutassa, hogyan viszonyulnak a kortárs és klasszikus alkotók egy-egy művészeti problémához, szituációhoz vagy műfajhoz, ezért a szervezők igyekeztek egy-egy műfaj szerint berendezni a termeket, melyek között fő szerepet játszott a csendélet, a portré és a tájképfestészet. A kiváló ötletet azonban elrontotta a következetlen megvalósítás. Míg a Nemzeti Galériából származó anyag elsősorban tájképekből áll, kevesebb csendéletet, valamint portrét tartalmaz, addig a kortárs képanyag sokkal gazdagabb. A portrékból álló teremben alig találunk klasszikus festményt, az aktokkal berendezett szobában pedig csupán egyetlen egy árválkodik.

A tájképekből álló gyűjtemény két termet is megtöltött, s ezáltal ez lett a leghangsúlyosabb. A kortárs tájképfestészeten belül a fotorealisztikus és absztrakt ábrázolás felé hajló művekkel is találkozunk. A tökéletesen fényképszerű festmények egyike Csernus Tibor cím nélküli alkotása, mely egy mezőn heverésző férfit ábrázol. A fényképszerűség nem csupán a naturális ábrázolásból fakad. A festményen lévő éles figura kijelöl egy fókuszt, s az attól távolabb eső részek egyre életlenebbé válnak. A megvalósítás az emberi szem és a fényképezőgép lencséje közötti párhuzamra utal. A festményen tehát a valóságos látás leképezésével találkozunk, mely felettébb szokatlan elgondolásnak számít a tájképfestészetben.

Mednyánszky László Erdőrészlet egy akt figurával című tájképe párba állítható az előbb említett festménnyel (bár egy másik teremben található), hiszen ez is az ember és a természet kapcsolatát boncolgatja. Mednyánszky, kinek képein jelentősen érezhető az akadémiai festészet modora, egy meglepő témát festett meg: éjszakai tájat láthatunk a vásznon, melyből homályosan feldereng egy hófehér meztelen női test. Az ábrázolás itt is valósághű, de nem csupán a látvány tökéletes leképezésére törekszik. Ellentét és összhang kapcsolatát is igyekszik megteremteni, hiszen a világos bőr és az esti égbolt kontrasztja sajátos harmóniát teremt, kiemeli, hogy az akt szerves részét képezi a tájnak. A sajátos koncepció megfogalmazásán kívül a kép emocionális töltettel is rendelkezik, a vadregényes természeti környezetben árválkodó csupasz test a magány és kiszolgáltatottság gondolatát sugallja.

Horváth Krisztián Interiora Terrae című festménye a kidolgozás egyediségére épít. A hegyeket és egy szakadékot ábrázoló kép faktúrája, a festékanyag eltérő sűrűsége, a lendületes ecsetkezelés különleges esztétikai élmény kialakulását eredményezi. (A karcolások és nyomatok talán festőkés segítségével készültek.) A kép azonban sokkal inkább tanulmány, mint művészi alkotás, csupán kísérletezés a festékkel mint anyaggal és a kidolgozás módszerével.

Szintén Mednyánszy képét, a Hegyvidéki tájat érdemes ezzel összehasonlítani. A két festmény ezúttal egymás mellett szerepel, bemutatva a két eltérő technika eredményeit. Mednyánszky műve korántsem olyan vad és erőtől duzzadó, mint kortárs párjáé, ám bágyadt homályosságával, álmosító színeivel érzelmeket kelt a képek szemlélőjében.

A portrék között Réti István Nő tükör előtt és László Dániel Olvasó nő című képei alkotnak párt. Mindkettő egy sötét háttérből kirajzolódó női profilt ábrázol, a hatásuk azonban teljesen eltérő. Míg Réti alkotásán fontos szerepet játszik a háttér, addig László Dániel festményén csupán a modellen van a hangsúly. Ezen kívül Réti portréjára jellemző némi játékosság, hiszen a festményen lévő szoba fala sötét, míg a tükörben látható fal világos. A kortárs festmény azonban ismét csak azzal tűnik ki, hogy tökéletesen élethű.

A kiállítás kitűnő azok számára, akik meg szeretnék ismerni a kortárs képzőművészet alapvető jellemzőit, vagyis azt, hogy hogyan reagál a festészet a modern kor vívmányaira, például a fotóművészetre, és hogy hogyan merít a különböző művészeti stílusokból.
Rávilágít arra, hogy nem csupán egy-egy művészeti témához, vagy műfajhoz viszonyulnak másképp korunk művészei és a nagy elődök, hanem magához a művészethez is. Míg a kortárs festők a különböző stiláris jegyek megragadását célozzák meg (például a hiperrealizmust vagy az absztrakt ábrázolás különböző formáit), azaz egy koncepció megfogalmazására törekszenek, addig a magyarok festő nagyjai az érzelmek megjelenítését tűzték ki célul, az akadémiai ábrázolás szigorú keretei között.