A kortárs könnyűzenei szféra egyik legizgalmasabb és legautentikusabb szereplője az amerikai énekes-dalszerző Lana Del Rey (polgári nevén Elizabeth Woolridge Grant), aki énekhangjával, valamint nehezen behatárolható, számos zenei műfajt felhasználó számaival masszív és lojális rajongói táborra tett szert karrierje során. A 2010-es évek elején futott be a Video Games (2011) című számával, azóta pedig kilenc stúdióalbuma jelent meg, valamint egy saját fotóival ellátott verseskötete Violet Bent Backwards Over the Grass (2020) címmel. Dalaiban számos műfajjal kísérletezik, és bár többnyire alternatív popelőadóként hivatkoznak rá, de a pop különféle alműfajai (többek közt dream-pop, barokk-pop, indie pop) mellett a rock, az elektronikus zene és a hiphop elemeit is felhasználja. Művészetére hatással van az 50-es, 60-as évek amerikai kultúrája is, ami nem csak zenéje hangzásvilágában, hanem az énekesnő megjelenésében, valamint néhány videoklipjének vizualitásában is visszaköszön (lásd például National Anthem [Anthony Mandler, 2012]; Love [Rich Lee, 2017]). Zenéjét mindemellett a melankolikus tónus is jellemzi, ami miatt gyakran a „sad girl” skatulyába helyezik, habár ennél jóval sokszínűbb a munkássága.
Del Rey nem csak, hogy írja és énekli a számait, hanem megannyinak a videoklipjét is ő írta és/vagy rendezte, első számaihoz (Blue Jeans [2011], Video Games, Carmen [2012]) pedig ő maga vágott montázsszerű videoklipeket a saját magáról készített felvételekből, valamint az interneten talált különféle archív anyagokból (animációkból, paparazzi felvételekből, filmekből). Videográfiájában ugyanúgy megtalálhatók a saját maga által készített videók, mint a nagyobb költségvetésű zenés kisfilmek (lásd például Ride [Anthony Mandler, 2012], Tropico [Anthony Mandler, 2013], Norman Fucking Rockwell [Chuck Grant, 2019]). A képi megvalósítást tekintve videóit többnyire a nosztalgikusság jellemzi: ezekben rendkívül gyakran jelennek meg kézikamerás, házi videószerű felvételek, amelyekkel tovább növeli a személyesség érzetét, emellett pedig az elmúlt korokat, évtizedeket is megidézik. Az autentikusság is körüllengi Del Rey zenei perszónáját: a popzenészek többségétől eltérően az ő élő koncertjein nincsenek extravagáns díszletek, koreográfiák vagy jelmezek. Többnyire egyszerű ruhában áll színpadra, a háttérben pedig a kísérő zenekaron kívül maximum két-három háttérénekes vagy táncos jelenik meg egyes számok alatt. Tehát előadásait az egyszerűség jellemzi, ahol a zenén és az előadón van a hangsúly. Autentikussága dalszövegeiben is megjelenik: nyíltan beszél bennük érzéseiről, és bár a többségük szerelmes dal, azonban mélyebb rétegekkel is bírnak, amelyeket gyakran a videoklipek hoznak felszínre, többletjelentést adva a daloknak.
Ilyen a legújabb, 2023. márciusában megjelent Did You Know That There’s a Tunnel Under Ocean Blvd című albumán található, Jon Batiste közreműködésével készült Candy Necklace című dal is, valamint a hozzá készült videoklip. A Lana Del Rey által írt és Rich Lee rendezésében készült majdnem tizenegy perces videoklip felépítésében, mondanivalójában és az énekesnő perszónájának reprezentációjában is érdekes darab. A szinte végig fekete-fehér videó két, egymástól vizuálisan is eltérő, felváltva látható részből és történetszálból áll: egyrészt kibontakozik egy narratív, filmszerű történet, másrészt pedig ennek a filmnek a forgatási, werkfilmes felvételei is megjelennek.
A videoklipen belüli film képileg a klasszikus hollywoodi filmeket, különösen a film noirokat idézi meg, miközben a korszak több híres és tragikus nőalakjának szerepét is felölti az énekesnő, például Veronica Lake-ét, Marilyn Monroe-ét, vagy egy másfajta „sztárét”, Elizabeth Shortét, aki a meggyilkolását követően vált ismertté Fekete Dália néven. Del Rey ünnepelt és csillogó sztárként jelenik meg, miközben váltogatja szerepeit. A közelképeken nagy hangsúlyt kapnak a megszemélyesített karakterek által viselt különféle drágaköves nyakláncok is, amelyeket akár a szórakoztatóipart szimbolizáló öreg férfitól is kaphattak, és egyfajta béklyóként körülfonják viselőik nyakát. A filmben ugyanis fel-felbukkan egy idős, nagyhatalmúnak tűnő férfi, aki végül a Del Rey által alakított nő halálát okozza. A főhős halálát csak a dulakodás nyomai, valamint egy vérfoltos láda jelzi, amiben – a jelenlévők reakciójából és arckifejezéséből ítélve – feltehetőleg a holtteste található, mi azonban nem egy meggyilkolt nőt fogunk látni, hanem Del Rey ismerős és életteli arca jelenik meg előttünk. A fekete-fehér kép megtelik színekkel, miközben az énekesnő a Hírességek sétányán kiérdemelt csillaga mellett mosolyog nyaklánc nélkül, ünneplő emberekkel körülvéve. Ezt a történetet szakítják meg ritmikusan a forgatásról készült kézikamerás, házivideo hatását keltő felvételek. Az utóbbiak szerepe nyilvánvalóan az autentikusság és a közvetlenség benyomásának felkeltése: egyszerű beszélgetéseket, interakciókat láthatunk a stábtagok és az énekesnő között, valamint őszintének ható érzelmeket és mozzanatokat. Egy ilyen részletben hangzik el a klip fő célja is: Del Rey szeretné megmutatni azokat a nőket, akik a szórakoztatóipari befolyások hatására kénytelenek megváltoztatni a nevüket és kinézetüket – ahogyan azt ő is teszi ‒, és akiknél a hírnév önmaguk, valódi énjük elfedésével jár.
A Candy Necklace-ben a Del Rey korábbi videóira jellemző elemek, azokra tett utalások is megjelennek. Például Marilyn Monroe alakját a National Anthem című számához készült klip is megidézte, igaz, más kontextusban: míg ott a ruhát, gesztusokat, valamint egy ikonikus momentumot (a John F. Kennedy születésnapi gáláján Monroe által elénekelt Happy Birthdayt) elevítenek fel, addig a Candy Necklace-ben az énekesnő külsőleg teljesen átalakul Marilynné. Emellett a szám hangulata, valamint a fájdalmas szerelem témájában íródott dalszöveg Del Rey korábbi, Born to Die című albumát idézi.
A Candy Necklace dalszövege Del Rey sok más számához hasonlóan egy toxikus viszonyt jelenít meg, ami tele van hullámvölgyekkel: a kezdeti kaland és szenvedély után mérgezővé válik a kapcsolat. A harmadik verze jelzi („Sittin’ on the sofa, feelin’ super suicidal […] / Feel like it’s you, the one who’s bringing me down”), hogy a lírai alany felismeri a problémát és a negyedik verzében tudatosítja is ezt („I think that we should address this / Actin’ like the young and restless”), azonban ennek ellenére képtelen elengedni a férfit. Számára ez a kapcsolat olyan, mint egy függőség, amit a cukorkából készült nyaklánchoz, annak „édességéhez” és addiktív hatásához hasonlít.
Mint a fentiekben említettem, a dalszöveg egy újabb szerelmes dalként értelmezhető, azonban a klip mozgóképsoraitól többletjelentést kap. A videoklip újrakeretezése alapján a dal nem egy szerelmespárról, hanem a celebritás és a hírnév mérgező kapcsolatáról szól. Bár a hírnév kezdetben vonzó, azonban könnyen megszállottá tehet, ami pedig végzetes lehet. A dal az amerikai celebkultúra azon aspektusára is utal, hogy a pályakezdő nőket kihasználják, és az ipari elvárások valamint a közvélekedések szerint formálják a perszónájukat. Tehát Del Rey erre próbálja felhívni a figyelmet, és ebből keres kiutat. Nem csak általánosságban foglalkozik a témával, hanem saját maga is megpróbálja levetni álarcait (a klipben erre utal a paróka levétele). A pályafutása során felvett, a videóiban is megjelenített perszónáit, amelyek segítségével a traumáival és az érzéseivel próbált szembenézni, és amelyeknek megszállottjává vált, maga mögött hagyja, ’megöli’ őket, hogy a valódi énje felszínre tudjon jutni. A klipben a megformált nőalakok nyakát körülölelő nyakláncok, valamint a dalszövegben is említett „candy necklace”, a csillogás és „édesség” alatt megláncolják és elnyomják a valódi ént. Az egymás után lehulló nyakláncok és drágakövek, majd a vérbe zuhanó gyémántok a klipben a korábbi perszónák halálát és az alattuk rejlő én felszabadulását jelenítik meg.
A videoklip képei harmonikusan illeszkednek a zenéhez: nem csak a vizualitás, hanem az instrumentál is az 50-es éveket idézi, például a gitárkíséretben megjelenő surf rock formulák használatával vagy a zongorajáték bárzongoraszerű hangzásával és a trombita film noirok zenéjét idéző közreműködésével. Egy ponton, amikor a filmes cselekményszál története feszültebbé válik, a zongoraszóló ritmusa is felgyorsul, improvizációs jelleget ölt, valamint az ének ritmusa is több helyen követi a dalszöveget, mint például amikor felgyorsul a tempó az „I think that we should address this / Actin’ like the young and restless” soroknál. A forgatási jelenetek alatt a zenét a forgatás zörejei, valamint beszélgetések szakítják meg, amelyeket csak halkan kísér a zongora, a dalszöveg pedig csak a felvételek után folytatódik tovább.
A Candy Necklace videoklipjének esztétikája nem csupán képi stílusában és tónusában áll összhangban a zenével, nem csak illusztrálja a dalszöveget, hanem újabb motívumokat hozzáadva, a dal mélyebb rétegeit tárja fel. Lana Del Rey nem csak korábbi számait és videóit idézi meg, hanem mintha le is zárna egy korszakot, hogy még őszintébben, a valódi énjét jobban előtérbe helyezve alkosson a továbbiakban.
Képek forrása: officialcharts.com; indiehoy.com; twitter.com.