Határesetek – Valahol otthon lenni

Elképesztő, hogy újra aktuálissá válhatott Almási Tamás 2003-ban bemutatott dokumentumfilmje, a Valahol otthon lenni. A délszláv háború befejezése után készült alkotás már bemutatásakor több volt a ‘80-as évek végén és a ‘90-es évek elején Magyarországon menedéket kereső határon túli magyarok izgalmas szökés-történeteinél. Több volt kordokumentációnál. Hiszen Almási, szokásához híven, emberi történeteken keresztül arra igyekezett ráközelíteni, amit a cím is sugall, mégpedig, hogy hogyan lehet szakítani az otthontalansággal, hogyan lehet új otthonra lelni. Lehet-e egyáltalán.

A Kriza Bori ötletéből készült film hősei hétköznapi emberek, akik végső kétségbeesésükben kényszerültek arra, hogy akár a halállal is szembenézve „az anyaországba” meneküljenek. Az ezredforduló után megszólaló szereplők azt sugallják, hogy ezek a XX. századi történetek nemigen ismétlődhetnek meg. Ám napjaink eseményei mintha nem engednék zárójelbe tenni a múltat, és mintha újra időszerűvé tennék Almási filmjét.

Az egész estés portréfilmet a televízióban is vetítették, négy részben. A tévés dokumentumfilm-sorozat történetei arra világítanak rá, hogy a különböző kultúrákban szocializálódott emberek sorsa megannyi élethelyzetben mennyire egymásra rímel. Egy álházasságban élő orvos, egy katonaszökevény, egy ügyvéd és egy szolfézstanár életébe pillantunk bele, akikben az egyik legegyetemesebb emberi vágy fogalmazódott meg: valahol otthon lenni. A film szereplői 1980 és 1991 között települtek át Magyarországra. Mindannyian a szomszédos, korábban szintén a keleti blokkhoz tartozó szocialista országokban születtek és éltek. Történeteikben a diaszpórák története és akkori helyzete elevenedik meg. A filmben nemcsak Almási készít felvételeket és kérdez, hanem a rendező alkotótársa, Varga Zsuzsanna is. Kettejük együttes érzékenysége nyomot hagy a filmen.

Ötvenezer forint vagy egy színestévé

Ez volt az ára egy névházasságnak a rendszerváltás előtti években. A Kárpátaljáról származó Dr. Harajda András és felesége, Nóra már a ’70-es években úgy érezték, hogy nincsenek biztonságban, és nem tudnak az ukrajnai társadalomba szervesen betagozódni. András szerint az akkori képük a szocialista Magyarországról erősen idealizált volt. (Ez később más szereplőknél is visszatérő motívum.) Beregszászról egy demokratikus, élhető, jóléti és főleg otthonos országnak látszott Magyarország, míg a Szovjetunió jövőkép nélkülinek és főleg élhetetlennek tűnt. Ez volt az ok, ami miatt a szülőföldjük elhagyására készültek.

Mestertervet eszeltek tehát ki: felbontják a Szovjetunióban kötött házasságukat, és úgynevezett névházasságot kötnek egy-egy anyaországi partnerrel. Elképzeléseik szerint a terv megvalósítása mindössze néhány hónapot vett volna igénybe, de hamar kiderül, hogy a rövidre tervezett, kényszerű vesszőfutás végül egy több éven át húzódó, emberpróbáló időszakhoz vezetett. Megaláztatás, pletyka, zsarolás, hazugság ugyanúgy kibomlik Almásiék kamerája előtt, mint a segítőkészség vagy a szocialista viszonyok között megszokottá vált pártprotekció. A párkapcsolati drámai vonalra ráerősítő fejezetben elhangzik mint kulcsszó a lelkiismeretfurdalás. Ennek az aspektusnak a többi történetben is fontos szerepe lesz.

„Ne bántsatok, emberek, egy szerencsétlen erdélyi magyar vagyok!”

A székelyföldi Dr. Szekeres Sándorban is mesevilág-szerű kép élt az akkori Magyarországról. Esete nem egyedi, hiszen a nyolcvanas években ezrek szöktek át Magyarországra a Ceaușescu által irányított Romániából. A szigorú határőrizet kijátszásának kísérlete sokszor halállal végződött. Ennek lebegtetése a film egy későbbi fejezetéhez nyújt kapaszkodót.

Dr. Szekeres története szolidaritás-történet is. A fiatal székelyföldi jogász egy határmenti településen, Vetésen egy ismeretlentől, Sándor bácsitól kapott segítséget. Almásiék a visszaemlékezés képi megsegítéséhez autóba ültek alanyukkal, hogy együtt keressék fel az akkori segítőt, az öreget, és vele együtt emlékezzenek vissza Sándor szökésének estéjére. Megható jelenet kettejük találkozása, hiszen az eset óta nem látták egymást. Az is kiderül, hogy a bújtatás kettejük titka volt, hiszen az öreg Sándor családja sem tudta, hogy a székelyföldi fiatalember egy estén át ott gubbasztott a parasztház padlásán, arra várva, hogy elérkezzen a megfelelő pillanat a határfolyó, a jéghideg Szamos átúszására.

A kalandregénybe illő történet szerint Sándor zsírral kente be a testét, hogy éjfélkor, a holdvilágnál nekivágjon az erős sodrású, megáradt folyónak. Ez az életveszélyes vállalkozás volt az utolsó akadály, amely elválasztotta az új élettől. Az erősen kihűlt, többször is görcsöt kapott ember kapálózása, nyitott bicskával való imádsága („hogy ne kelljen embert öljek”) bár az eredeti, felkeresett környezetben csak elbeszélés szintjén jelenik meg, mégis erős vizuális képzeteket kelt. Akárcsak az, ahogy hősünk egy istállóban egy tehénhez bújva próbál felmelegedni, nem kis riadalmat keltve a zajra felneszelő helyiekben. Ezek az elemek az egyébiránt megfontolt folyású filmben a nézői figyelem fenntartójaként működnek.

Nem töri meg, nem laposítja el a történet ívét a szamosbecsi lelkész segítsége, az államtól kapott segély vagy a lakhelykeresés kálváriája. A bekövetkező rendszerváltás után felesége és lánya is követte Sándort. Nehéz volt számukra a kilépés a régi életből, és ezt nehezíti az is, hogy vágyott hazájukban nem tekintik őket teljes értékű magyarnak, némileg, akárcsak Romániában, Magyarországon is kirekesztettek. Ezért van az, hogy Sándor szíve részben visszahúz az erdélyi hegyek közé. E tekintetben erős kontrasztot mutat az első rész szereplőivel, akik nem tudják elviselni szülőföldjük máig nehéz levegőjét.

Eszéknél kilőtték a gyereket a tankból

Dudás Szabolcs fotóriporter Jugoszláviából, a Vajdaságból menekült át Magyarországra. Az ő történetén keresztül nyerhetünk némi betekintést abba, hogy milyen érzés lehet egy háborúba sodródott ország polgárának lenni, vagy a nemzetiségi kisebbség tagjaként a többségi nemzet háborús akaratát nem a magunkénak érezni. Emiatt is aktuálisnak érezzük ma ezt a dokumentumfilmet. Illetve eszünkbe juttathat egy másikat is, Csuja László 2019-es Kilenc hónap háborúját, amely egy kárpátaljai magyar fiatalember katonaéletébe nyújt betekintést.

Szabolcs mosolyogva idézi fel a Jugoszláv Népköztársaságban töltött vidám és felhőtlen gyermekkorát, a nyaralásokat a horvát tengerparton, a testvéries hangulatú hétköznapokat, szavait idézve: „ez volt a szocializmusnak az a fajtája, amiben lehetett élni.” Ő maga egyébként magyar tannyelvű iskolában tanult és magyar identitású. Az egykori soknemzetiségű balkáni ország nosztalgiával idéződik meg Almási filmjében: Tito Jugoszláviájában a demokrácia-deficit ellenére az élet gördülékenynek tűnik, nyugodt hétköznapokkal és vidám ünnepekkel. Ahogy Anna, a főszereplő anyja jellemzi a korszakot: „Nem törődtünk mi a politikával. A híradóban csak azt néztük, hogy a Jovanka Broznak [az akkori jugoszláv államfő, Tito felesége] milyen bundája van.” A kedélyes múltidézés közben az életben jártasabb embert nagyjából ennél a résznél elfogja egy belső nyugtalanság: a zsigereiben érzi, hogy ennek a filmbeli állapotnak rögvest vége szakad. A filmes nyelvet értők arra gyanakodhatnak, hogy az archív felvételeket és a szereplők nosztalgiázásának képeit a következő pillanatban az arcunkba robbanó jugoszláv polgárháború felvételei váltják majd fel.

A rendezőtől megszokhattuk, hogy a dokumentumfilmes nyelvet erős drámai narratívával ötvözi, és éppen ezért szokatlan lenne, ha valamiféle feloldozást vagy crescendót várnánk tőle. Almási a boldogulást kereső ember szemszögéből láttat. Egyszerűen csak betekintést nyújt egy elbaltázott és főképp embertelen módon kivitelezett politikai döntés(sorozat) máig ható következményeibe. A film ezeknek megfelelően vált át a nyugalom állapotából a Milošević-féle rémuralomra, illetve a tüntetésekre, a felkorbácsolt nacionalizmusra, a militarizmusra, és végül a háborúra, amelynek a vajdasági magyarok csak elszenvedői lehettek. Ha a mából nézzük a filmet, pontról pontra megfeleltethetjük az ukrajnai helyzettel. Nacionalista szólamok, ex lex állapot, önbíráskodó fegyveresek és milicisták, porig rombolt hétköznapi életek és generációkra előre bebiztosított traumák.

Ezek után csodálkozunk, ha valaki a besorozás elől egy másik országba menekül? Szabolcsot katonai szolgálatra Koszovóba rendelték, ám látta az eszkalálódó eseményeket és azt, ahogyan a vajdasági magyarság tehetetlenül sodródik bele a háborúba. Döntött: ennek az egésznek nem kíván a részese lenni; inkább megszökik. A Szabolcs által készített fotók zongoraszólammal kísért bemutatása a film erényévé válik, hiszen a rendezőnek ezek által sikerül hangulatilag leginkább alátámasztani a háború rémségeit.

Almási mintha jelezné is a rendezői álláspontot. Nem tolakodva ugyan, de mintha törekedne Szabolcs döntésének megértéséhez elvezetni a nézőt. Így kerül szereplőnk Magyarországra, és egészen 1997-ig nem tér vissza a hazájába. Szabolcs esete azonban némiképp más, mint Sándoréké. A szerkesztőségi közegben nem érzi azt a fajta számkivetettséget, amit Sándorék éreztek. Ám akárcsak Sándor Erdélybe, úgy Szabolcs is visszavágyik a Délvidékre. Tervei szerint ott öregszik majd meg.

A helyzet: csupa várakozás, bizonytalanság

Székely Judit zenetanárnő, karvezető Nagyvárad mellől, Biharpüspökiből került Magyarországra. Bár Judit nem a háború elől menekült, de tudjuk, hogy anélkül is lehet egy ország légköre elviselhetetlen és mérgező. Erős felütés, ahogy a család az elérzékenyülő nagypapával megpróbálja felidézni a lerombolt családi fészek emlékét a tömbházak között. A nagyváradi román és magyar családok házait egyaránt lerombolták, mondják, azaz Nagyvárad közeli történelmére, a polgári múlt zárójelbe tételére utalnak. A Ceaușescu-rendszer népességpolitikájának ugyanis szerves részei voltak az építőnek álcázott, mégis romboló jellegű erőszakos betelepítések.

Judit a népességcsere vesztese. A főiskola befejezése után szembesült azzal, hogy ha nem költözik életvitelszerűen Moldovába, vagy nem él a Dobrudzsában felajánlott álláslehetőséggel, akkor elveszíti a diplomáját, és a tandíj visszafizetésére kötelezik, ergo ellehetetlenítik. Végül Románia nyugati részéből a délkelet-romániai Tekucsra (Tecuci) került. Az elmaradott országrészben található település Nagyváradtól mintegy 800 km-re található, és Judit az ott eltöltött időre egyfajta száműzetésként gondol vissza.

Almási Tamás stábjával és Székely Judittal visszatérünk a régi élet helyszínére, ahol Judit a csatornázással és vízzel nem rendelkező, közös mellékhelyiséggel ellátott, kvázi patyomkin-szerű blokkházat járja körbe. Hamarosan feltűnnek a régi szomszédok, a helyi románok, akik azóta is ugyanabban a kilátástalanságban tengődnek. Szeretettel és öleléssel üdvözlik a régen látott barátot. Az anyanyelvük ugyan nem közös, de mégis az egykori sorsközösség ölelései ezek. A Kárpátokat minden irányban bejáró embernek ismerős lehet a helyzet: nincs itt semmi olyan ellentét, amit ne lehetne szeretettel, tudással és gesztusokkal feloldani. Emberek vannak, románok, rácok, tótok, szerbek, szlovákok, ruszinok, svábok, szászok, magyarok, akik együtt vagy egymás mellett élnek, ha hagyják őket.

Juditot a tekucsi tíz év szinte teljesen felőrölte lelkileg, zenetanárként például abban a helyzetben találta magát, hogy Ceaușescut dicsőítő zeneműveket kellett vezényelnie. Ahogy mondja, lett volna benne tetterő és akarat, de látva a nemtörődömséget, ő is belesüllyedt a szürke hétköznapokba. Végül közvetlenül a romániai forradalom előtt született meg az elhatározás, hogy ez nem bírható tovább, valahogy áttelepülnek Magyarországra. Judit történetét a képeken feltűnő férj hallgatagsága erősíti meg. Bár ő is a történet szereplője, mégis inkább háttérelemként van jelen a filmben.

Kifejezetten jótékony hatásúnak tartom, hogy a szereplők Magyarországra érkezése után egy-másfél évtizeddel később ismerhetjük meg az eseményeket. A film érzékelteti azt az idegenség-élményt is, amivel hőseink akkor találkoztak, amikor megérkezésükkor beilleszkedni igyekeztek, és azt is, ami még mindig ott lapul a társadalom szövetében. Almási filmjétől máskülönben lelassul az idő és sűrű lesz a levegő. Azzal szembesülünk, hogy a film szereplői éppen olyan emberek, mint mi, és éppen úgy cselekednek, ahogyan mi magunk is cselekednénk egy hasonlóan szorongatott helyzetben. Talán nem is lehetne hétköznapibb módon bemutatni az egyébként egyenként is sokszor megrendítő, magukon túlmutató sorstörténeteket.