Vitathatatlan, hogy a gengszterfilm a legrégebbi és leginkább közönség kedvenc műfajok közé tartozik. Első megjelenése óta rengeteg ráncfelvarráson esett át, újításokon ment keresztül, többféle alműfaja jelent meg (például heist, G-man, „lovers-on-run” filmek). A klasszikusoktól a posztmodern alkotásokig a gengszterfilmek mindig tartalmazzák az adott korszak sajátosságait, de új formulákkal is próbálkoznak, miközben tisztelegnek az elődjeik előtt. A posztmodern, illetve kortárs érában is szeretettel nyúlnak ehhez a műfajhoz, aminek köszönhetően olyan művek születnek, mint például a Sicario – A bérgyilkos (Sicario. Denis Villeneuve, 2015), vagy a jelen dolgozatban tárgyalt Gengszterosztag (Gangster Squad. Ruben Fleischer, 2013).

A huszonegyedik században gengszterfilmet csinálni véleményem szerint meglehetősen kétélű fegyver, hiszen egy csaknem nyolcvanéves műfajról beszélünk, amely a kritikusok szerint a westernfilmekhez hasonlóan már többször is kifáradt, azzal a különbséggel, hogy előbbi meg tudott újulni, utóbbi viszont kevésbé. Arról nem is beszélve, hogy a „Me too”-érában egyenesen „veszélyes” lehet visszanyúlni az eredeti műfaji elemekhez, legalábbis az akkori női karakterábrázoláshoz, ugyanis A keresztapában (The Godfather. Francis Ford Coppola, 1972) megjelent családmotívumig – egy-két kivételt leszámítva – erőteljesen eltárgyiasították a nőket, ahogy már a műfaj egyik korai példájában, a Kis Cézár (Little Caesar. Mervyn LeRoy, 1931) című filmben is. A nők a gengszter hatalmát testesítették meg, de ezen kívül nem volt különösebb szerepük a filmek cselekményében. Pápai Zsolt azon gondolatával, miszerint a nő a gengszter státuszszimbólumaként szerepel (az autója és a fegyvere mellett), és szerepe az idő múlásával (és az újabb filmek megjelenésével) folyamatosan lealacsonyodik, teljes mértékben egyetértek.[1]

A klasszikus gengszterfilmeket sokan támadták amiatt, hogy ezen filmek antihősei szimpatikusabbak a nézők számára, mint a munkájukat végző rendőri szervek. A Hays-kódex cenzúrájának (amely meghatározta, hogy egy filmben mit szabad és mit nem szabad bemutatni) 1934-ben történő intézményessé tétele után ez megváltozott, így születtek meg többek között az úgynevezett „Government Man” (G-Man) filmek[2]. Ezeknek a filmeknek a klasszikus gengszterfilmekkel ellentétben nem a maffiafőnök, a rossz fiú a főszereplőjük, hanem a rend őre. Bár az alműfaj alapja ugyanúgy a lezüllesztett nagyváros, a maffiahatalom, a cselekvőképtelen rendőrség és a felemelkedés és bukás íve, a nézők karakterek iránti szimpátiája megfordul azáltal, hogy a rendőr vagy kormányügynök karakterének szempontjából látjuk a történéseket, és ez a fajta nézői azonosulás is működik a gengszterfilmekben. A nyomozók vagy rendőrök ugyanolyan kemény, eltérő motivációkkal rendelkező emberek, mint ellenségeik, csak a törvény másik oldalán állnak, és bandaháborút vívnak a gengszterekkel, ahogy Pápai Zsolt fogalmazott a Rend katonái („G” Men. William Keighley, 1935) című film kapcsán[3]. Érdekes, hogy ezek a figurák csaknem ugyanolyan kegyetlennek bizonyulnak, mint a gengszterek. Amellett, hogy igazat adunk tetteiknek, görbe tükröt állítanak a társadalomnak, pontosan úgy, mint a továbbiakban elemzett filmben. Érdekes, hogy bár a film cselekménye és karakterei kitaláltak, de a los angeles-i rendőrségnek valóban volt egy, a film címével azonos nevű aktája a ’40-es évekből.

A Gengszterosztag cselekményének a negyvenes évekbeli, egy maffiózó által megszállt Los Angeles ad otthont. A rendőrség szinte minden tagját megvesztegette a maffiavezér, és bárkit, aki szembeszáll a hatalmával, eltesznek láb alól. Pápai Zsolt szerint a gengszterfilm műfajának atmoszférája az USA korabeli társadalmi depressziójára és elkeseredésére reflektál, a megszállt város hangulata pedig a gonosz belső jellemét tükrözi vissza[4]. Ez a gondolat a Gengszterosztagban nagyon szépen megjelenik abban, hogy a hétköznapi ember csak élné az életét, nem akar semmi gyanúsnak tűnő dologba belekeveredni. Nagyon kevesen maradtak a rendőrségen, akik ténylegesen ellenállnának a gengszterfőnöknek, így Bill Parker (Nick Nolte) rendőrfőnök megbízza a háborús veterán John O’Mara (Josh Brolin) őrmestert, hogy egy csapat rendőrrel gerillamódszerek segítségével tegye tönkre a várost megszálló Mickey Cohen (Sean Penn) teljes üzleti birodalmát, mert törvényes úton ezt már lehetetlen megtenni. O’Mara bele is megy, és szervez egy csapatot a kissé különc, túlkapásaikról is ismert, mégis profi kollégáiból.

Mickey Cohen megalomán, csupán a hatalma növelése és egoizmusa által motivált főgonosza nem ismeretlen a néző számára. O’Mara őrmester narrációjából már a film elején megtudjuk, hogy hogyan szerezte hatalmát: „Minden ember jelvényt visel, ami jelzi, hogy hová tartozik. Neki bokszolókra jellemző hegei voltak, ököllel küzdötte fel magát a maffia ranglétráján. Zsidó volt, akit a brutalitása miatt tiszteltek a digók. Az erőszakra esküdött fel. Egy ura volt, a saját kielégíthetetlen hatalomvágya. Magának akarta az egész várost. A neve Mickey Cohen…” A filmben viszont egy nagyon érdekes változáson megy át a karakter, amire nem nagyon láttunk még példát. A film egyik első jelenetében ugyan megmutatkozik a brutalitásának és hatalmának megkérdőjelezhetetlensége, viszont, amikor az osztag már többedjére jár túl az eszén, megfogalmazódik a nézőben egyfajta szkepticizmusba ágyazott cinikusság, hogy egy olyan embernek, aki kitalálta, megtervezte és sikeresen véghezvitte, hogy az uralma alá hajtsa az egész nyugati partot, miért csak a sokadik üzletkötésének megtorpedózása után jut eszébe, hogy talán poloska van a házában. A film második felére ez a polaritás megfordul. Immáron ő lesz az, aki túljár az előnnyel rendelkező rendőrök eszén, és három lépéssel előttük kezd járni. Ezt a zavaró tényezőt leszámítva hiteles főgonosz. Nem tárgyal, nem bocsát meg, a saját embereit is képes halálra ítélni, ha csak egyszer is hibáznak, és mindenki pórul jár, aki megkérdőjelezi a hatalmát. Cohen Rico Bandello (Edward G. Robinson) karakterére emlékeztet, aki a Kis Cézárban hasonló motivációkkal küzdötte fel magát a csúcsra. Remek tisztelgés a műfaj egyik első úttörője előtt. A klasszikus gengszterfilmekre jellemző bukástörténet is megelevenedik, csak most nem a gengszter önhibájából adódóan. Viszont néhol már túlzó a karakter, a sokadik gonosz monológja után kevésbé tudjuk komolyan venni.

A főszereplő John O’Mara-t az átlag mozinéző teljesen egysíkú karakterként írná le, pedig nem az. Markáns, önbíráskodó rendőr, akinek életének minden mozzanata a törvényesség körül forog. Ugyanakkor ezek a tulajdonságok a G-Man filmek főszereplőinek archetipikus jellemzői. Egy igazi önkényes, igazságosztó, háborús veterán, lényének nagyobbik része mintha még mindig a háborúban harcolna. Itt egy érdekes párhuzamot véltem felfedezni a Taxisofőr (Taxi Driver. Martin Scorsese, 1976) című film főszereplőjével, Travis Brickle-lel (Robert de Niro), akit hasonló önbíráskodó attribútumokkal alkottak meg a forgatókönyvírók. Johnt nem érdekli feljebbvalói parancsa, miszerint Cohen területe tabu, őt nem lehet megvenni, inkább háborút hirdet Cohen ellen. Ugyanakkor érzelmes ember, a feleségét mindenáron megóvja a bajtól, és az asszony az egyetlen, akire hallgat, a családja miatt még a rendőri pályát is kész elhagyni a film végén. O’Mara karaktere egyfajta keretet ad a filmnek, hiszen a film az ő monológjával kezdődik és fejeződik be.

A mellékszereplők meglehetősen sablonosak, de ha ez még túlzásnak is tűnik, azt akkor is állíthatjuk, hogy már láttunk nagyon hasonló karaktereket. Ők a rendőrség fekete bárányai, akik – bár kiváló munkát végeznek és a jó ügyért harcolnak – rendszeresen ellenszegülnek az etikai normáknak, nem félnek bepiszkítani a kezüket, ha egy ügy lezárásáról van szó. Jerry Wooters (Ryan Gosling) őrmester a tipikus amerikai állampolgár, akinek nem tetszik ez a korrupt rendszer, de az „egy fecske nem csinál nyarat” logika mentén alkalmazkodik hozzá, ahogy mondja: „Los Angeles víz alatt van. Nincs értelme merni a vizet vödörrel, inkább ússz!”, majd egy trauma után az osztag második számú embere lesz, továbbá ő testesíti meg a csapatban a szépfiú sablonkarakterét is, ezt viszont egyáltalán nem unalomig ismételten. Conwell Keeler (Giovanni Ribisi) rendőrtiszt szintén háborús veterán, aki hírszerzési tapasztalatait kamatoztatja a rendőrségnél. Ő az egyetlen családos ember, de belemegy a játékba, hiszen a gyerekei jövőjéért bármit megtenne. Coleman Harris (Anthony Mackie) a sokszor látott balhés rendőrkarakter, akinek jelleméhez erősen hozzájárul, hogy olyan körzetben teljesít szolgálatot, amelynek lényegi helyzetét maga Keeler mondja ki: „Itt az egyetlen törvény én vagyok”. A Max Kennard (Robert Patrick) és Navidad Ramirez (Michael Pena) tisztek közötti mentor-tanítvány kapcsolat szintén egy jól bejáratott eleme a filmnek. A történet ismerős, adott egy sok évet megélt vérprofi veterán és egy újonc, akit a nyakába varrnak. Az idősebb folyton vitatkozik vele, mert idegesíti őt, majd elkezdi kivívni a tiszteletét, és végül átadja a stafétát. Erős színészgárdával dolgozik a film, de erre szüksége is van, mert a filmben eredeti elemet nem igazán fedezhetünk fel, de a színészek így is elviszik a hátukon az alkotást. A gengszterfilmek főszereplője általában egy antihős, a Gengszterosztagban pedig nem a klasszikus gengszterek vannak a középpontban, mégis ezek a karakterek is az antihősökre jellemző vonásokkal bírnak, ami az alműfaj sajátossága, mivel a cél érdekében nem riadnak vissza a gyilkosságtól, a bandaháborúra emlékeztető lövöldözésektől, a véres rajtaütésektől, és egyáltalán nem érdekli őket, ha folt esik a becsületükön, de mindezt a jó ügy érdekében teszik.

A női karakterek részletesebben kidolgozottak, mint ahogy ezt a műfaj korábbi alkotásaiban láttuk. Grace Faraday (Emma Stone) félig-meddig még mindig a főgonosz mellett tetszelgő státuszszimbólumot testesíti meg, de ebből ki akar törni, így, amikor beleszeret Ryan Gosling karakterébe, kétfelé kezd játszani, a film végén pedig még meg is menekül. Connie O’Mara (Mireille Enos) karakterének jelleme újdonságként hat. A férjéhez intézett monológjain keresztül láthatjuk, hogy milyen egy rendőrfeleség élete, ezen jelenetek alapján pedig teljes mértékben megérthetjük az ő álláspontját is. Amikor John elárulja, hogy újabb életveszélyes helyzetbe fog kerülni, Connie segít neki kiválasztani a tökéletes társakat az akcióhoz.

A rendező a klasszikus gengszterfilm stíluselemeit emelte be ebbe a 21. századi alkotásba, amely erősen alapoz a néző nosztalgiájára. Öröm újra látni egy kortárs alkotásban az igazi, archaikus főgonoszt, a ballonkabátokat, a tökéletesre szabott öltönyöket, a Fedora-kalap szinte kötelező jellegű viselését, az alvilági élet mocskát, és azt, hogy hogyan tartja sakkban a szervezett bűnözés az egész várost. A karakterek sablonjellegét ellensúlyozza a kifogástalan fényképezés, a számos látványos akciójelenet, a színészi játék, és ami a legjobban meglepett, Mickey kegyetlenségének néhol már Tarantinót megszégyenítő képi megjelenítése. Ezzel már a film legelején szembesülünk, amikor egy rivális, chicagói banda követét Mickey egyszerűen kettészakíttatja az emberei autójával, amit a kamera végig megmutat. A látvány- és akciófilmek korában kissé idegennek hathat egy igazi régimódi gengszterfilmet csinálni. De a film nem csak a gengszterzsáner sajátosságait használja fel jól, hanem más műfajok elemeit is megidézi. Grace Faraday femme fatale-jellegét a noir filmekből kölcsönzi a Gengszterosztag, valamint a főszereplő általi narráció is klasszikus noir stíluselem. A western előtt is tiszteleg a film, hiszen Kennard rendőrtiszt fegyvere, amely egy hatlövetű Colt, a műfaj egyik leggyakrabban használt motívuma és eszköze. Még a karakter fegyverhasználatának mozdulatsora is a westernfilmekre emlékeztet.

Összegzésképpen, ez egy nagyon lendületes, modern köntösbe bújtatott klasszikus gengszterfilm, így elkerülhetetlen, hogy sok szegmens ismerős legyen, mégsem unalmas egyetlen perce sem. A szereplőgárda fenomenális, az akciójelenetek hibátlanok, a helyszínábrázolásban visszaköszönnek a műfaj korai filmjei (a nagyváros alakítja a cselekményt). Annak ellenére, hogy szinte mindent, ami itt megjelenik, már más filmekben láthattunk, a Gengszterosztag mégis egy nagyon szórakoztató alkotás, amely méltón tiszteleg a műfaj nagyjai előtt.

Felhasznált irodalom:

Pápai Zsolt: Halotti Beszédek. Filmvilág, 2019.05.29. URL: http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=8308

Pápai Zsolt: Szolgáló és védő gengszterek. Filmvilág, 2019.05.29. URL: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11290

Pápai Zsolt: Törpe cézárok. Filmvilág, 2019.05.29. URL: http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=11083

Rakita Vivien: Kis Cézár, Don Corleone és a Wall Street farkasa – A gengszterfilm története I. Filmtekercs, 2019.05.29. URL: https://www.filmtekercs.hu/nagyitas/a-gengszterfilm-tortenete-i

 

Lábjegyzet:

[1]Pápai Zsolt: Halotti Beszédek. Filmvilág, 2019.05.29. URL: http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=8308

[2]Rakita Vivien: Kis Cézár, Don Corleone és a Wall Street farkasa – A gengszterfilm története I. Filmtekercs, 2019.05.29. URL: https://www.filmtekercs.hu/nagyitas/a-gengszterfilm-tortenete-i

[3]Pápai Zsolt: Szolgáló és védő gengszterek. Filmvilág, 2019.05.29. URL: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11290

[4]Pápai Zsolt: Törpe cézárok. Filmvilág, 2019.05.29. URL: http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=11083