Talán nem túlzás azt állítani, hogy némiképp szokatlan, különleges élményben lesz része annak, aki kézbe veszi Gaborják Ádám esszéket, kritikákat és tanulmányokat tartalmazó kötetét, amely a Pluralica és a FISZ közös gondozásában látott napvilágot. Az irodalomszervezőként, illetve immár harmadik éve a József Attila Kör elnökeként tevékenykedő szerző, valamint a könyv szerkesztői, közreműködői gárdája (Lőrincz Gergely, Varga Betti, Hevesi Judit) ugyanis nem bízták a véletlenre a dolgot, és egy, a sivár „betűbuzerá[tól]” (100. o.) elrugaszkodni igyekvő koncepció olyan szemrevaló köntösébe bújtatták a kötetet, amely minden tekintetben egyedi és maradandó olvasmányélmény ígéretével hívja fel magára a figyelmet.
A könyv három nagy tartalmi blokkját (Emléktér, Médiumok, Testkultúra) két személyesebb hangvételű és egymással szervesen összefüggő esszé fogja közre, zseniálisan reflektálva arra az „ideológiai mátrix[ra]” (10. o.) – testek, textusok, terek –, ami a Megtalált helyed szövegeiben kisebb-nagyobb eltolódásokkal mindvégig a kritikai érdeklődés célkeresztjében áll. A kötet címét szem előtt tartva azt mondhatnánk, hogy ez az értelmezői háló lesz az a bizonyos „megtalált hely”, ahonnan kitekintve szemügyre vehetjük a reflexió legkülönfélébb alakzatait. Gaborják a „test posztmodern panteonjá[nak]” (9. o.) módszeres feltérképezésével foglalja keretbe kritikai és elméleti munkáit, amely következetes összefüggést biztosít a könyvben helyet kapó értelmezések között.
E kereten belül tematikus felosztásban rendeződnek el a szövegek, így esetünkben nem pusztán írások ad hoc, kronologikus gyűjteményéről van szó. Az Emléktér olyan kortárs szerzők egy-egy művének (például Grecsó Krisztián Mellettem elférsz, Esze Dóra Ellenség, Tóth Krisztina Vonalkód című köteteinek) szentelt rövidebb kritikákat ölel föl, amelyekben valamilyen módon a múlt és az emlékezet (valamint tegyük hozzá: gyakran a térbe és időbe helyezett test mint a visszaidézés tárgya és helye) kérdései kerülnek középpontba. A Médiumok címet viselő második szakasz a kritikák vonalát viszi tovább (például Parti Nagy Lajos-Banga Ferenc A vak murmutér, Nemes Z. Márió Bauxit, Csehy Zoltán Homokvihar című könyveiről), ugyanakkor érezhetően olyan, az értelmezések mélységét tekintve fokozatosan gazdagodó írások kerültek ebbe a tematikus fejezetbe, amelyek az elemzett szövegek mediális sajátosságaira, a médiumköziségre, illetve a test medialitására irányított intenzív figyelem révén egyre átfogóbb elméleti reflexiókra csábítanak (lásd például a Vida Gergely Horror klasszikusok című kötetét tárgyaló tanulmányt), átvezetve minket a kötet harmadik blokkjába, a Testkultúrába. Ez utóbbi három hosszabb lélegzetvételű, tágas elméleti horizontot működtető írásművet kínál az olvasónak Bajtai András Betűember, Péterfy Gergely Halál Budán, valamint Darvasi László A könnymutatványosok legendája című kötetei kapcsán, mindvégig a testtapasztalat, illetve a testábrázolás irodalmi-mediális vetületeinek sajátosan friss és termékeny megközelítéseit tartva a középpontban.
A kezünkben tartott könyv tehát igen széles szépirodalmi korpuszra vonatkozó, mégis rendkívül egységes és jól követhető gondolati füzérre felfűzött interpretációkat foglal magába. Meglehetősen óvatlan és elnagyolt lépés lenne ugyanakkor mindössze a fenti tartalmi áttekintés alapján, pusztán a könyvben szereplő írásokra koncentrálva alkotni teljességre törekvő képet a Megtalált helyedről. Hiszen már a fedőlapon felbukkanó, provokatívnak tűnő címkommentár („nem regény”) tagadó formája is valamiféle izgalmas, a kritikáknak és tanulmányoknak a kortárs irodalmi diszkurzusokban betöltött (nem)helyét firtató kellemesen merész fricska elgondolására, némi jótékony és kreatív többlet megsejtésére sarkallhat minket. Tudniillik arról az ironikus gesztusról van itt szó, hogy a népszerűségi listákat vezető és tradicionálisan meginghatatlan presztízzsel bíró prózai műfaj megidézésével Gaborják egyszerre ismeri el és veti finomra hangolt kritika alá az olvasói kultúra örökölt egyirányúságát, miközben saját munkáinak igyekszik a fogyasztói oldal ellenszelében érdemi helyet találni.
Ezt az elképzelést tovább erősíti, sőt mondhatni vehemensen hangsúlyozza a kötet vizuális megjelenése: az egyedi és igényes tipográfia, valamint a szövegek mellett valóságos társuralkodói szerepet betöltő képek sokasága. A látványvilág erőteljes burjánzása tehát mintha arra irányuló igyekezet lenne a szerző részéről, hogy figyelemre méltó teret biztosítson az elsőre talán szikár és száraz (vagy horribile dictu: ijesztő) elméleti futamokként felsejlő interpretációk számára, küzdve az olyan balsejtelmekkel, miszerint a kritikai és/vagy tudományos szövegek csupán egy „eldugult piszoárban való vitorlázás[ra]” (103. o.) képes szűk réteg számára készülnének vagy éppenséggel csak tőlük tarthatnának igényt bármiféle érdeklődésre.
A vizualitás hangsúlyos alkalmazása révén a Megtalált helyed igen gazdag tárházát nyújtja a kép-szöveg összefonódásoknak. Ezek közül a legalapvetőbb mindig az aktuálisan tárgyalt kötet borítójának mellékelése, amit olykor az elemzett textusra (például a műben megidézett korból származó fotók és reklámok, filmekből származó képek, stb.), olykor pedig magára az interpretációra és az abban fellelhető különféle referenciális pontokra (például a megemlített szerzők portréi, a megidézett képzőművészeti alkotások egy-egy részlete, stb.) reflektáló illusztrációk sokasága egészít ki. Néhány, részben vagy egészében az intermedialitásra építő alkotás esetében pedig az elemzés tárgyát képező műből is láthatunk képi idézeteket (például Parti Nagy Lajos-Banga Ferenc A vak murmutér vagy Kele Fodor Ákos Textolátria című könyveinek tárgyalásakor).
A leglátványosabbak és az értelmezés szempontjából kétségkívül a legsűrűbb összefüggéseket kínálók azok az értelmezői gondolatmenetet gazdagító vizuális elemek, amelyek sokszor rendkívül tág, ugyanakkor igen termékeny kontextuális együtthatókat emelnek be a Gaborják-szövegek és az azokat kísérő képek közötti sajátos összjátékba, és így az elemzésekben explicit módon gyakorta meg sem jelenő, indirekt összefüggésekre irányítják rá a figyelmünket. Erre kiváló példa a kötet harmadik tematikus blokkját záró, a korábban már említett Darvasi-regényt elemző, Egy húsmutatványos legendája. Test, hús, abjekció című írás, amelyben „a perifériára szorult, különös testi jegyekkel rendelkező szubjektumok kollektívájá[ra]” (213. o.) koncentráló szöveget a különös karneváli világokat és bizarr testeket elénk táró legkülönfélébb festmények egy-egy hangsúlyos részlete (például id. Pieter Brueghel, Quentin Matsys, Théodore Géricault) kísér(t)i, anélkül, hogy konkrét utalás történne rájuk a szövegben. De hasonlóképp lépnek működésbe például az Emléktér kritikáiban az elmúlt rendszer testképeit és testkultúráját hol ironikusan (lásd például Az ellenség neve című kritikát Esze Dóra könyvéről), hol nosztalgikusan (lásd például Kukorelly Endre: Reggel az egyik istennő. Három 100 darab című művét tárgyaló írást [Penetráns sürgölődés]) megidéző fotói is. Nota bene: ezek elsőre talán a szövegterek világának kissé önkényes kiterjesztéseiként hatnak, ugyanakkor pontosan az ebből fakadó, gazdag kontextualizáló hatásuk révén emelik az írásokat az egyszeri reflexiók légüres viszonylataiból az olvasás örömét szolgáló (és generáló), mediálisan összetett befogadói terekbe.
Ezek a finomra hangolt indirekt mozzanatok a potenciális továbbgondolást lehetővé tevő médiumközi linkekként épülnek be a kötet testébe, bőven túlmutatva azon az – egyébként sem szűk keresztmetszetű – horizonton, ami a csak a textusokra figyelő befogadás eredményeként áll elő az olvasó számára. Ez a – szerkesztői, illetve a design munkálatoknak is köszönhetően – valóban meglepő könnyedséggel működésbe lépő és egyfajta organikus, „egészen összemontírozód[ott]” (230. o.) egység képzetét keltő médiumközi háló gyakorlatilag a könyv minden pontját átszövi; a test „panteonja” a szavak diktatórikus egyeduralma helyett szöveg és kép gazdag kölcsönhatásaiból bontakozik ki.
Ebből a szempontból és főleg a kötet tematikus vonatkozásait, valamint – ettől el nem választható módon – az irodalmi-tudományos diszkurzusok „szokványos” mediális regisztereit figyelembe véve tehát mindenképp rendkívül egyedi könyves produktummal állunk szemben a Megtalált helyed esetében. A stratégia kétségkívül működőképes: a szövegvilág predesztinált hermetikusságával szembeni gyanakvás zárát úgy nyitja fel a könyv harsány vizuális tartalma, hogy mindeközben a külcsín egyáltalán nem megy a belbecs rovására; úgy tűnik, sikerült megtalálni az egyensúlyt a kép-szöveg összjáték önkényes túlhajtásai és marginális súlytalansága között. A figyelemre méltó próbálkozás másik, cseppet sem elhanyagolható hozadéka pedig kétségkívül a kötet tartalmi gerincét adó és a keretező esszék által kihangsúlyozott köztes térbe emelt két műfaj, a kritika és a tanulmány presztízsének és népszerűségének együttes, minden szempontból jótékony növekedése lehet.
(Gaborják Ádám: Megtalált helyed. Kritikák és tanulmányok két esszé között. Budapest, Pluralica-FISZ, 2013. 232. o.)