A Nagyi projekt (Révész Bálint, 2018) című filmet egy közönségtalálkozós vetítésen láttam, ami után Révész Bálinttal, a rendezővel beszélgettek filmes szakemberek, illetve pszichológusok és pszichiáterek. Mély nyomott hagyott bennem, mivel a hozzászólások révén rájöttem, hogy ez a film minden korosztálynak tud mondani valamit.

Egy dokumentumfilmről van szó, amelyhez majdnem tíz éven keresztül gyűjtötték az anyagot a filmkészítők, akik egyben szereplők a filmben: az egyikőjük a már fentebb említett Révész Bálint, továbbá a brit Meredith Colchester és a német származású Ruben Woodin-Dechamps. Ők hárman egy angliai egyetemen találkoztak, és a rendező fejében már meglévő koncepció alapján hozzáláttak a felvételek elkészítéséhez. A cím beszédes, mivel mindhárman a saját nagymamájukat tették meg a film főszereplőjévé. A nagyszülők életeiről szól tehát a film, melyben három rendkívül eltérő, ám nagyobb távlatból nézve mégis összekapcsolódó történetet követhetünk. A magyar nagymama holokauszt túlélő, a brit a második világháború alatt a titkosszolgálatnak dolgozott, míg a harmadik kislányként élte meg a hitleri Németországot.

A sokórányi nyersanyagot a rendezővel együttműködve Szalay Károly vágta össze filmmé. Az egész film egy sokak számára ismerős szituációra épít, arra, amikor a nagymamánk a saját életéről mesélt. Gyerekkoromban imádtam ezeket a történeteket hallgatni, mivel mindig olyan érzésem volt, mintha egy titkos mesét hallgatnék, csak később kötöttem össze ezt azzal a ténnyel, hogy valós, megtörtént eseményekről volt szó. A film esetében is inkább csak történetek sokaságáról beszélhetünk, mégis a jelenetek sorrendjével kapcsolatban nem merült fel bennem, hogy máshogy jobb lett volna a film, mert van egyfajta folytonosság benne, bár szoros értelemben vett lineáris időrendiségről nincs szó. A történet a múlt felidézésének, az emlékezésnek a logikájából nyeri folytonosságát. Először az időben közelebbi és kellemes emlékek kerülnek szóba, mint például amikor a magyar nagymama az unokája gyerekkoráról mond történeteket, és csak jóval később érünk el a régebbi és sokkal fájdalmasabb eseményekig, amelyek jelen esetben a második világháború borzalmai lesznek. Vagyis az emlékezés „időrendjét” követi a film.

A nagymamák mindig jobban megértik az unokáikat, mint a szülők. Ez ugyan közhely, melyre a fent említett közönségtalálkozón résztvevő nézők hozzászólásai hívták fel a figyelmemet, de jócskán van alapja. Nagyon sok jelenet arra épül, hogy az unokák kérdéseket tesznek fel a nagymamáiknak, és bizony kiderülnek olyan titkok, melyeket saját bevallásuk szerint most mondtak el először: így például a brit nagymama férje valószínűleg meleg, a magyarnak pedig a férje halála után voltak más férfiak is az életében. Mire az unokák felnőnek, addigra már lehet ezekről beszélni, hiszen kellően biztonságos távolságból tudják szemlélni az eseményeket. Persze nem minden esetben: a német nagymama a mai napig nem tud/akar mesélni a náci Németország megéléséről.

Ez a gondolat pedig átvezet a film egy másik érdekes rétegéhez, a kultúrák közti különbségek bemutatásához. A film nem erre fókuszál, mégis nagyon szembeötlő ez a téma. Hozzá kell tenni, hogy a filmnek nagy érdeme, hogy vállaltan nem szinkronizál, csak feliratoz, a nagymamák így anyanyelvükön fejezhetik ki magukat, míg a három srác angolul beszélget. A második világháború mély nyomott hagyott mindhárom nagymamában, de nagyon eltérő módon nyilatkoznak róla. A brit nagymama egy a háborúból győztesen kikerülő országban élt. A magyar nagymama a második világháború áldozatai közé tartozik, vele például készült egy olyan jelenet, amelyben az unokája elviszi oda, ahol összegyűjtötték őket, zsidókat, és elmeséli, hogy hogyan próbáltak megszökni onnan. A német nagymama, ahogy már korábban említettem, még kislány volt, amikor Hitler hatalomra jutott, és a felvonulásokat, a hivatalos eseményeket vidám eseményekként élte meg mint kisgyerek. Ma viszont egy olyan kollektív bűntudat terhét cipeli magában, hogy beszélni sem tud arról, ennyi idősen mit gondol az akkor történtekről. Több jelenetben is azt fejtegeti a három unoka, hogy a német srác miért nem beszél ezekről az eseményekről velük vagy a szüleivel; jól láthatóan az egész film alatt küszködik ezzel a nagymama és az unoka is. A film ilyen momentumai nagyon finoman mutatják be és hívják fel arra a figyelmet, hogy ezek a problémák ma is aktuálisak, illetve sok a feldolgozatlan trauma.

Nem igazán lehet egyetlen olyan problémát kiemelni, amivel kiemelten foglalkozik a film, ugyanis sok mindent felvet, de mindenből csak pár jelenetnyit kapunk, éppen ezért a fő szervező elemmé a mamák történetei válnak. Ez viszont egyáltalán nem zavaró, hiszen pont ettől valósul meg az a gondolat, melyet a bevezetőben említettem, mégpedig, hogy ehhez a filmhez valamilyen módon mindenki tud kötődni. Éppen ezért a formai megvalósítások is igen változatosak: van, hogy egy igen intim térben a nagymamát és unokáját látjuk beszélgetni, de mindemellett helyet kap a fiatal generáció viccelődése is, mely tényleg humoros és egyben elgondolkodtató. A magyar nagymama története kapcsán elmennek ahhoz a pesti házhoz, ahonnan elhurcolták őt. Itt egy videójátékos stílusban felvett lövöldözés veszi kezdetét, melybe belefér a liftből kilépő ottlakó döbbent tekintete és az, hogy a benti körfolyosóról jelképesen ledobjanak egy labdát, mint ahogy régen az emberek tárgyait hajították le. Nem hiszem, hogy mindez bárkiben a holokauszthoz való tiszteletlen hozzáállás gondolatát ébresztené, mégis van benne valami felkavaró. De miért ne dolgozhatná fel ilyen formában a történteket ez a korosztály (a rendező 30 év körüli)? Ezek az epizódok a többlettudásunk miatt lesznek igazán borzongatóak, vagyis attól, hogy azonnal az akkor történtek idéződnek fel bennünk.

Azt állítottam, hogy ez a film nem direktben beszél a második világháborúról, hiszen elsősorban a nagymamák meséiről, történeteiről szól. Viszont ennek a korosztálynak az életében olyan erős szerepet játszott ez a történelmi esemény, hogy megkerülhetetlenné válik, ha magukról beszélnek. Nem gondolom, hogy ez a film mindenkinek tetszeni fog, pontosan a szerteágazó története miatt. Viszont mindenkihez szól: nagymamák és unokáik szemén át láthatjuk a világot, ami pedig bizonyos szinten mindenkinek ismerős.